A Ney Lili-projekt

Nyomozás a magyarmecskei iskolásokkal

 

 

I. Prológus

Miről fogok írni? Kalandokról, amelyek diákokkal történtek. Falusi, alacsonyan képzett szülők gyermekeivel, többségükben romákkal.

Egy nagy kalandról, melynek során megismerték egy elfelejtett közösség történetét. A magyarmecskei zsidók történetét. A nagy kaland kalandok sorozatából áll össze. Így kerekedik ki egy izgalmas nyomozás története.

 

* * * 

A 2005/2006-os tanévben kezdtük el a múltkutató foglalkozásokat. Akkor még nem a mecskei zsidókról szólt a projekt. Róluk nem is tudtunk. A nyolcadikosokkal az általános iskolában azt kezdtük kutatni, hogy az öregek Mecskén, és a környező falvakban vajon mire emlékeznek a negyven-ötven-hatvan-hetven évvel ezelőtti, vagy még régebbi eseményekről Az ő elbeszéléseiken keresztül akartuk megismerni a XX. század jó részének történelmét. A kölykök nagyon élvezték, az egészet. Fényképezőgépet és diktafont vittünk magunkkal és ők készítették a felvételeket. Jártuk a környező falvakat. Beszélgettünk sok mindenkivel. Tárgyakat is fotóztunk – emlékeket a múltból. Aztán visszamentünk a suliba és feldolgoztuk a tapasztaltakat.

A gyerekek nagy többsége Gilvánfáról jár a magyarmecskei iskolába. Beás cigányok, mint mindenki Gilvánfán. És a környező falvakban is sokan. Amikor Gilvánfára mentünk a fényképezőgéppel és a diktafonnal, egy ottani idős ember (Ignácz Sándornak hívják, de a becenevén, Kapitány Sanyi bácsinak szólítja őt mindenki a faluban) mesélni kezdett. Lefestette előttünk, hogyan éltek a háború előtt a cigányok az erdőben, kunyhókban. Hogyan vájtak teknőt, faragtak kanalat és más használati eszközöket. Hogyan éltek meg ebből mesterségéből. Mesélt a háborúról. Elmondta, hogy volt, akit katonának vittek el a cigány férfiak közül. Aztán a háború vége felé olyan is volt, akit kényszermunkára vittek és sohasem jött vissza. Mesélt a frontról, ami a falutól nem messze húzódott. Elmondta, hogy volt ott akkoriban egy szintén beás fickó a közeli Bogádmindszentről. Először a németekkel barátkozott össze, aztán meg az oroszokkal. Népe árulójává vált. Először a németeknek szolgáltatta ki a beás nőket, aztán meg az oroszoknak. Utóbbiaknak nem csak a cigányok nőket. Amikor a front elhagyta a falut, az áruló is eltűnt a környékről. Félt a falusiak bosszújától. Aztán ’56-ban, a forradalom idején két gilfánfai férfi, egy Pécs környéki bányában letöltött műszak után betért a kocsmába és ott véletlenül rátalált erre az emberre. Ütött az igazság órája. Az áruló nem élte túl a találkozást. Legalábbis  így szólt Kapitány Sanyi bácsi története. Később ezt a tragédiát dramatizálva előadtuk a gyerekekkel a nagyharsányi Ördögkatlan Fesztiválon. De ne szaladjunk ennyire előre!

Kapitány Sanyi bácsi elmondta még, hogy az oroszok bármilyenek voltak is, mégiscsak ők mentették meg a gilvánfai beások életét. Mert a háború végén a cigányok már tudták, hogy a nácik őket is meg akarjak ölni. Sanyi bácsi úgy emlékezett, a cigányok legyilkolása csak néhány napon múlott.

– Ha csak pár nappal később jönnek az oroszok, akkor a németek és a velük együttműködő magyarok a gilvánfai cigányokat mind megölték volna! – állította. Néhány dunántúli faluban egyébként ez valóban így is történt.

Sanyi bácsi mesélt még a háborús idők kakastollas csendőreiről is. Elmondta, hogy kisgyerekként nagyon féltek tőlük. Amelyik gyerek nem szaladt le az országútról rögvest, amikor a csendőrök közeledtek, azt a kakastollasok egyből ütötték-verték. Sanyi bácsi arca elsötétült: – Emlékszem, egy nap mezítláb álltunk az út mellett az erdő szélén. Néztük a nyitott teherautókat, amin a csendőrök vitték a sárga csillagot viselő zsidókat a környékről. – mondta.

Kérdeztük: – Hol éltek Gilvánfán zsidók?

Sanyi bácsi nem tudta biztosan. A cigányok az erdőben laktak, nem a faluban. Azért megnevezett néhány gilvánfai családot gyermekkorából. Még az egykori lakóházaikat is megmutatta. Más idős környékbeliek azonban, akik ismerték ezeket a családokat, határozottan állították, hogy Sanyi bácsi téved. Azok nem voltak zsidók. Feldolgoztuk a történet eseményeit, de a zsidók után hiába kérdezősködtünk. Senki nem tudott róluk semmit.

Rá egy évre azonban, a Gilvánfától két kilométerre fekvő Magyarmecskén, beszéltem egy idős nénivel. Ő emlékezett a zsidó családokra. A beszélgetésből kiderült, hogy a ma 350 lakosú Magyarmecskén a háború előtt élt egy jelentős, hat családból álló zsidó közösség. Az idős magyarmecskei asszony – Bence Kálmánné, Cinka néni -  egy fényképet is megmutatott a családi fotóalbumából. Szép, 16 év körüli leány mosolygott a képen. Ney Liviának hívták. Lili az idős néni gyermekkori barátnője volt. A holokauszt áldozatává vált.

II. A nagy projekt

A 2007/2008-as tanév második felében Ney Lili kinagyított fényképét kiraktam a magyarmecskei iskola faliújságjára, az alábbi képaláírással: „Ney Lívia (Lili) – magyarmecskei lány; Eltűnt a faluból, majd néhány hét múlva meggyilkolták. Még 10 magyarmecskei lakosnak lett ugyanez a sorsa. Ki volt ez a lány? Hogyan élt? Miért kellett meghalnia? Aki szeretné mindezt kideríteni és megőrizni a lány, meg a többiek emlékét, az jöjjön HÉTFŐN 13.50-kor a könyvtárba! Elsősorban nyolcadikosokat várok. Heindl Péter

Óriási hatása volt a plakátoknak: tömegével akartak részt venni a gyerekek a délutáni programon.

Azt hiszem, ezzel a hatásos krimi-feladvány jellegű bevezetéssel sikerült ezúttal megoldani azt az örök kérdést: hogyan lehet gyerekeknek fontos, tanulságos dolgokról beszélni az iskolában, amikor minden ilyesmit a felnőttek által erőltetett kötelező moralizálásnak (többnyire álszentségnek) tartanak?

Heti rendszerességgel megtartott foglalkozássorozatot kezdtünk. A foglalkozássorozat tematikáját és az ott történteket az alábbiakban részletesen ismertetem.

1. kaland – Ney Lili és Magyarmecske zsidó közössége

A gyerekeknek mindjárt az első foglalkozáson el kellett mondani röviden, hogy mi is történt a falujukból 64 évvel ezelőtt elhurcolt emberekkel. Néhány dokumentumot is mutattam az áldozatokról.[2] A tömeggyilkosság rejtélye tehát lelepleződött.  De a gyerekek érdeklődése megmaradt.

Megígértem nekik, hogy nyomozni fogunk, és fokról fokra fogjuk megtalálni a részleteket, feltárni a bizonyítékokat. A gyerekek érezték, itt még további titok lappang.  Hogyan felejtődhetett el a faluban egy ilyen “tömeggyilkosság”, amikor még élnek az események tanúi? Hogyan lehet, hogy csak most hallottak róla először?

Bűntényről, s egyben egy tragédia körülményeiről kezdtünk el nyomozni. Én mégis, tudatosan törekedtem arra, hogy ne csak a tragédiáról essen szó. Hanem mindenekelőtt a zsidó családok  életéről  és az élet értékeiről. Mindarról, ami a tragédia előtt megvolt, és ami aztán elveszett. Elveszett, de nem nyomtalanul. S ha vannak nyomok, akkor a gyerekek és a falu emlékezetében ezek az értékek, s az értékeket hordozó emberek újra „élővé tehetők”.

Mivel a gyerekek nagy része vallásos – katolikus, vagy református – azt is fontosnak tartottam, hogy a zsidóságot, mint egy harmadik jelenvolt vallási közösséget mutassam be.

A foglalkozás után aztán a kisebb gyerekek, akik nem lehettek ott, a folyosón tolongtak a nagyobbak körül. Igyekeztek minél több információt kisajtolni belőlük a történtekről. Ettől persze még jobban megnőtt a foglalkozások presztízse.

2. kaland – Cinka néni mesél Ney Liliről és a falu zsidó közösségéről

A Cinka néninél tett látogatás azért volt nagyon izgalmas élmény a gyerekeknek, mert ekkor hallhattak először “tanúvallomást”az eseményekről. Az idős hölgy megmutatta a családi albumában a gyerekkori barátnője, Ney Lili eredeti fényképét. Nagyon sokat mesélt a zsidó családokról: Ney doktorról, az állatorvosról, Lili édesapjáról. Steinerékről, a mészárosékról. A szatócsüzletet üzemeltető Spierer családról. Léderer Samu bácsiról, a köztiszteletben álló idős földbirtokosról. A fiatal agronómus Báderékról és a kislányukról.  Végül a helyi parasztcsaládba beházasodott, kikeresztelkedett Lukács Feri bácsiról, a postásról és az ő családjáról.  Cinka néni beszélt a közös falusi élményekről, majd a zsidó családok elhurcolásáról és tragédiájáról. Arról is, mi történt a faluban a deportálásuk után. Hogyan siratták meg őket aznap, majd rámolták szét a házaikat az elhurcolásuk másnapján. S hogyan jött vissza aztán az elhurcoltak közül két túlélő. Elmondta, hogy az egyikük, az akkor 20-as évei elején járt Steiner Laci[3], él még. A ’40-es évek végén Budapestre költözött, de korábban többször visszajárt Cinka néniékhez és ahhoz a családhoz, akik annak idején a németek elől elrejtették.

Kimentünk az utcára és Cinka néni sorra megmutatta azokat a házakat, ahol a meggyilkoltak családjai – Steinerék, Spiererék, Neyék, Báderék, Lédererék – egykor éltek. A gyerekek meg lefényképezték a házakat.

A falu szegény, viszonylag kevés új ház épült az elmúlt 50 évben. A zsidó családok egykori otthonai így ma is szinte ugyanúgy néznek ki, mint a háború előtt.

A házakat azért is jó volt megismerni, mert így aztán később végigjárhattuk azokat és megkérdezhettük az ott lakóktól: – Tudják-e, ki lakott a házukban a háború előtt?

Sehol sem tudták. És akkor aztán a mostani lakóknak is elmondhattuk, hogy milyen ügyben kutakodunk. Így ők is tudomást szerezhettek a már csaknem feledésbe merült zsidó közösségről és annak sorsáról. Természetesen fényképeket is készítettünk a magyarmecskei zsidók egykori lakóházairól.

3. kaland – Beszélgetés Vörös István történelemtanárral és helytörténésszel

István nagyon jó előadó. Még a cigány nemzetiségi Gandhi Gimnáziumból ismertük egymást, aminek az alapításában mindketten részt vettünk. Ő a gimnázium első éveiben ott tanított történelmet. Nyilván a gandhis tapasztalatai is szerepet játszottak abban, hogy a mecskei roma gyerekekkel igen jól tudott kommunikálni. Másfél óra alatt megismertette a gyerekekkel a holokauszt alapfogalmait, nagyvonalakban felvázolta az európai holokauszt eseményeit s ezen belül külön foglalkozott a Baranya megyei eseményekkel. Számos dokumentum-másolatot hozott a mecskei zsidók sorsáról. Az előadásán nemcsak a foglalkozások nyolcadikosai voltak ott, de nagyon sok alsóbb osztályos gyerek (köztük a teljes 7. osztály) is részt vett a beszélgetésen.

4. kaland – „Júlia és George” – Sajátélményű tréninggyakorlat az előítéletekről

A gyakorlat levezetését szakképzett felnőtt-képző trénerként szerzett tapasztalataim alapján vállaltam. Egy képzeletbeli történetet dolgoztunk fel közösen. Úgy, mint ha a résztvevők a történet helyszínén élő kívülállók lennének. A történet vicces és „becsapós”. Játékos jellege miatt megfelelő tréneri vezetéssel nem áll fenn a veszélye annak, hogy a résztvevőket lelkileg megviselje. Így kamaszokkal is elvégezhető a gyakorlat. Vicces, mégis alkalmas a kívülállók elhamarkodott ítéleteinek, és az ezek mögött álló előítéleteknek a felismertetésére. Arra is alkalmas a gyakorlat, hogy az előítéletes gondolkodás következményeit végiggondoljuk. No meg arra is, hogy számba vehessük: Vajon milyen eszközeink vannak az előítéletes gondolkodás visszaszorítására?

Hasznos volt ez a nap. Arra azonban közel sem volt elég, hogy a tömeggyilkosságba torkolt zsidóellenesség okait, azaz az antiszemitizmus speciális, sok szempontból a történelemben egyedülálló vonásait is megértsék a gyerekek. Erre csak több éves közös munka után, akkor került sor, amikor a fiatalok már javában középiskolába jártak.

 5. kaland –  Léderer Ferike sírja

A mecskei temetőben megkerestük azt a sírt, aminek a meglétét az iskola egyik takarítónője beszélt. Az iskola régi épülete egykor a zsidó vallású Léderer Samu földbirtokos, nagykereskedő, vármegyei törvényhatósági képviselő háza volt. Feltételeztük, hogy az ő, négy évesen elhunyt fiacskájának sírját találtuk meg a mecskei keresztény temető egyik sarkában. Feliratos emlék a faluban élt zsidókról, talán az egyetlen.

Ekkor beszéltünk először arról, hogy jó lenne valamilyen emléket állítani az “eltűnt” zsidó közösségnek a faluban. Talán ekkor történt – az időpontban nem vagyok már biztos –, hogy szóba hoztam egy ismert történetet a háborús Németországból. Hitler valamelyik munkatársa emlékezett vissza a Führer egyik kijelentésére. A nácik fővezére egy alkalommal megemlítette munkatársainak, célja az, hogy a zsidóknak még az emlékét is eltűntesse Európából. Fölvetettem a gyerekeknek: – Talán a mi dolgunk az, hogy Hitlernek ez a célja itt Magyarmecskén mégse valósulhasson meg.

- Akkor itt mi most újra legyőzzük Hitlert! – mondta valaki. Csend lett. Az egyik kislánynak könnybe lábadt a szeme.

Nyáron aztán egy emléktábla-avatási ünnepség tartottunk. Ez lett a „Ney Lili projekt” záróeseménye.

6. kaland – Találkozás a deportálás túlélőjével, Laci bácsival

Cinka néninek sikerült valahonnan megszerezni az idős, 88 éves férfi telefonszámát és én fölkereshettem őt budapesti lakásán. Több órán át beszélgettünk. Laci bácsi nagyon sokat mesélt a háború előtti életéről, mecskei emlékeiről, a családjáról, a vészkorszak alatti hányattatásairól, a családtagok legyilkolásáról, a visszatéréséről, és a háború utáni életéről egyaránt. (Az elmondottakat lejegyzeteltem és később le is gépeltem a visszaemlékezéseket.) Két mecskei fényképet is mutatott: egyet a családjáról – kisgyermek önmagáról szüleivel, féltestvéreivel, azok párjaival és az unokahúgaival – a házuk udvarán, egyet pedig három fiatalról: a két Ney gyerekről és a kamaszkorú Steiner Laciról Ney doktorék háza előtt. Megkértem Laci bácsit, jöjjön el Magyarmecskére és beszéljen az iskolásokkal. Elfogadta a meghívást.

A látogatás sikere minden képzeletet felülmúlt.

Laci bácsit nagy tisztelettel és szeretettel fogadta a falu polgármestere. A vendég aztán elment Cinka nénihez. Vele is – akárcsak a polgármesterrel, majd az iskolaigazgatónővel – hosszan beszélgetett. Mégis, ami számunkra a legfontosabb volt: Laci bácsi vagy két órán keresztül beszélt az iskola dísztermében a felső tagozatosoknak és tanáraiknak a régmúltról. Közben válaszolt a hallgatóság kérdéseire is. Annyira érdekes volt az előadása, hogy a gyerekeket nem kellett “fegyelmezni”. Mindenki feszült figyelemmel hallgatta. Lenyűgöző volt az előadás profizmusa. Pedig ilyen előadást Laci bácsi korábban még soha sem tartott. Elsősorban az életről és nem a pusztulásról beszélt. A mecskei zsidó családok életéről. S a zsidó családok együttéléséről keresztény szomszédaikkal. Elmondta, hogy a mecskei zsidókat nem jellemezte különösebb vallásosság, imádkozni csak az őszi nagyünnepeken jöttek össze. A társasági kapcsolatok a faluban a társadalmi helyzeten alapultak, nem a felekezeti hozzátartozáson. Lédererék és Neyék az “urakhoz” tartoztak. Az “urak”- rajtuk kívül a jegyző, a református tanító, a lelkész és a gyógyszerész – az úgynevezett Magyar-kocsmába jártak kuglizni. A szegényebbek  – ide tartoztak Laci bácsiék és a többi zsidó család is – a másik kocsmába jártak össze, ultizni. Laci bácsi a deportálásról is beszélt és a saját megmenekülésének történetét is elmondta. A Vészkorszak drámai eseményeit azonban több részletre bontva – a békés hétköznapokról szóló beszámolóba ágyazva – mesélte el. Ezzel elkerülte, hogy akár őt, akár a gyerekeket túlságosan “magukkal rántsák” a tragédia eseményei. Szökéséről és megmeneküléséről olyan részleteket is elmondott, amiről sem Cinka néni, sem más, időközben megtalált, Mecskéről már elszármazott kortárs visszaemlékező sem tudott addig.

Beszélt még a háború utáni újrakezdésről, a későbbi életről. Külkereskedő lett. Üzleti útjairól nagyon sok képet mutatott a gyerekeknek. Felhívta a figyelmüket, hogy “érdemes tanulni, nyelveket megismerni!”, mert akkor nagyon sokfelé eljuthat munkája során az ember.

Sok izgalmas fordulata volt a visszaemlékezésnek és a gyerekekkel való beszélgetésnek. Ezek közül egyet felidézek:

Egy hatodikos kislány jelentkezett:

- Azt tudom, hogy a reformátusok a nagy református templomban imádkoztak, a katolikusok pedig a katolikus kápolnában. De hol imádkoztak a zsidók?

– Mint már mondtam, mi az őszi nagyünnepeken jöttünk össze imádkozni. Méghozzá a Lédererék egykori házának két összenyíló helyiségében. Egy helyiség a férfiaké, egy a nőké volt, azokat erre az időszakra imaszobákká rendeztek át. Pécsről hívtak egy előimádkozót is. Ez a két szoba a Léderer-ház utca felőli oldalán volt. Hol is? Hát éppen itt, ahol most ülünk! – válaszolta Laci bácsi.

Megdöbbentő volt ez a szembesülés. Sokan számára most vált csak nyilvánvalóvá az is, hogy valamikor az iskolájuk régi épületszárnya még nem közintézmény volt, hanem a 100 éven át, egészen az 1944. áprilisi elhurcolásukig Magyarmecskén élt Léderer család háza.

7. kaland – Régi anyakönyvek a magyarmecskei körjegyzőségen

A körjegyzőségen megengedték, hogy az évszázados születési, házassági és halotti anyakönyvekből kikeressük az izraelita vallású személyeket. A bejegyzések tanulmányozásával a gyerekek a XIX. század végétől nyomon tudták követni a mecskei zsidó közösségben történt változásokat. 1952 előtt ugyanis minden anyakönyvi bejegyzésnél ott szerepelt a bejegyzett személy vallása, külön rubrikában. Ez nagyon egyszerűvé tette a keresést.

Az anyakönyvek lapozgatása közben olyan fölfedezést tettünk, amivel egy addig bizonytalan adatot sikerült egyértelműen tisztázni:

Mind Cinka néni, mind Laci bácsi ugyanis korábban egybehangzóan azt állították, hogy a faluból elhurcoltak között volt két idős, 80 év körüli személy: Spierer Jakab és Spierer Jakabné. Ők Hónig Miksáné, született Spierer Gizellának a szülei voltak. Tudtuk már, hogy Spierer Gizella  a holokauszt egyik mecskei áldozata. Ugyanakkor a Vörös Istvántól fénymásolatban kapott, a szentlőrinci járásbírósági iratok között fennmaradt 1944-es magyarmecskei „Kimutatás a bejelentett zsidókról” (a tulajdonképpeni “deportálási lista”) nem tartalmazta a két idős ember nevét. Az 1940-es évek halotti anyakönyveit lapozgatva azonban most megtaláltuk a rejtély kulcsát: kiderült, hogy a Spierer házaspár röviddel a német megszállás előtt hunyt el. Érthető tehát, hogy a visszaemlékezők több mint 60 év távlatából arra emlékezvén, hogy Spiererék a deportálás előtt nem sokkal még éltek, azt a következtetetést vonták le, hogy akkor nekik is az elhurcoltak között kellett lenniük…

Nem csak ez a felfedezés volt nagy hatással a gyerekekre. Izgalmas volt pl. megtalálni Ney Lili születésének bejegyzését, és a bejelentőnek, Lili édesapjának, dr. Ney Aladár állatorvosnak az eredeti aláírását felismerni az anyakönyvben.

8. kaland – Fáklyás felvonulás; Találkozás a pécsi zsinagóga közösségével

A Pécsi Zsidó Hitközséggel terveztük a kapcsolatfelvételt. A találkozásból azonban több lett, mint amit előre elképzelhettünk. Kiderült: lehetőségünk van arra, hogy akkor látogassunk Pécsre, amikor a Szent Egyed Közösség és a Pécsi Zsidó Hitközség fáklyás felvonulást szervezett a város főterétől a pécsi zsinagógáig, a pécsi gettó létesítésének évfordulójára emlékezve. Színes fáklyákat vásároltunk és csatlakoztunk a felvonulókhoz. A felvonulás végén az egybegyűltek előtt a zsinagógában Schönberger András főrabbi és Nagy János, a Szent Egyed Közösség vezetője mondott beszédet. A pécsi látogatás alkalmával tehát nemcsak a helyi zsidó közösséggel és annak vezetőjével találkozhattunk, nemcsak a zsidó közösség központját, a zsinagógát nézhettük meg, de részt vehettünk egy igazi szolidaritási akción is. A találkozás nemcsak a mecskei diákokra, de a Hitközség főként az idős generációhoz tartozó tagjaira és a Communità di Sant’ Egidio fiataljaira is nagy hatást gyakorolt. A kapcsolat tartóssá vált. A hitközség több tagja is eljött a 2008. augusztusi magyarmecskei emléktábla-avatásra. Mi meg később többször beutaztunk a hitközség rendezvényeire, beszámolni az éppen aktuális múltkutató munkánkról. A Szent Egyed Közösség tagjai pedig jó párszor eljöttek aztán a cigányok által lakott Gilvánfára, az új közösségi házunkba. Itt találkoztak újra a projektben résztvevő diákokkal.

9. kaland –  A felelősség kérdése. Beszélgetés Lankó József alsószentmártoni plébánossal

A plébánost, vagy a hogy a helyiek hívják, „Tiszit”, a mecskei diákok szinte mind ismerik. Ő a Pécsi Egyházmegye cigányokért felelős katolikus lelkipásztora. Józsi, amellett, hogy a családi élethez kapcsolódó szertartásokat (keresztelés, esküvő, temetés) végzi a cigány családok körében és miséket tart, kiterjedt karitatív munkát is szervez és táborozni viszi a fiatalokat. Nagyon fontos volt, hogy ő beszélt a gyerekekkel az embertársainkért való felelősségvállalás parancsáról, illetve e parancs megszegéséről a Vészkorszak idején.

 10. kaland – A kacsótai zsidó temető

Egy kisbuszos kiránduláson kerestük fel a 65 éve nem látogatott és nem gondozott kacsótai zsidó temetőt, a mecskei zsidó közösség egykori temetkezési helyét. Arról, hogy a mecskei zsidók ide temették halottaikat, Laci bácsitól szereztünk tudomást. A Magyarmecskétől kb. 15 kilométerre fekvő Kacsóta falu határában, egy szántás közepén, egy fallal körülvett területen, több mint 60 éve burjánzó növényzet dzsungelében találtuk meg a temetőt. A kerítés mögötti területre egy kőboltozatos, alagút-szerű kapun át léptünk be. A szinte áthatolhatatlan bozót alján százával hevertek szanaszét a gazdagon faragott héber, német és magyar nyelvű sírkövek. A feliratokat a minket kísérő – és azóta sajnos már elhunyt – pécsi múzeológus, Radnóti Ilona segített értelmezni. A baranyai zsidó temetők országosan ismert kutatójaként mesélt a gyerekeknek a zsidó temetkezési szokásokról és szertartásokról. A hely, a háborítatlanul burjánzó több mint fél évszázados növényzet alatt megtalált sírkövek látványa, önmagában is segített megérezni azt a hiányt, amit egy sok évtizede feledésbe merült gazdag kultúra egykori hordozói hagytak maguk után.

11. kaland – Két nap Budapesten

Már javában zajlottak a foglalkozások, amikor értesültünk arról, hogy a jeruzsálemi Jad Vasemtől 1000 dollár pályázati támogatást nyertünk a projektre. Ebből június elejére kétnapos budapesti tanulmányi kirándulást szerveztünk.

Három felnőtt – két gilvánfai beás cigány gyermek édesanyja és jómagam – kíséretében 20 fiatalt vittünk el a kirándulásra. Az idegenvezetőink Pécsi Katalin és Vári György, a Holokauszt Emlékközpont munkatársai voltak. Szimpla leírással nem is mondható el az élmény nagyságáról szinte semmi, de azért mégis leírom a programunkat: Első nap a Páva utcai múzeumot néztük meg, majd a zsinagóga karzatán a földön körbeülve beszéltük meg Vári Györggyel a tapasztaltakat. Ide jött el, hogy velünk újra találkozzon, Laci bácsi is. Este a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola és Gimnázium diákjainak előadását néztük meg a pesti belvárosban. A “Minden egér szereti a sajtot” című zenés vígjáték is a másság iránti toleranciáról szólt. Másnap megnéztük a Dohány utcai zsinagógát és a Zsidó Múzeumot. Majd Vári Gyurival a gyerekek elsétáltak a híres “Cipők a Dunaparton” emlékműhöz. Erről az emlékműről több mecskei diák, mint a “legjelentősebb élményről” számolt be a kétnapos programról készült összefoglalójában. Délután a Lauder Gimnázium és a Scheiber Sándor Zsidó Gimnázium diákjaival közösen vettünk részt egy játékos foglalkozásokból álló ismerkedő programon, amelyet a Bálint Zsidó Közösségi Ház munkatársai szerveztek számunkra.

12. kaland -  A hely, ahol az „Igazak’ elrejtették Steiner Lászlót

Úgy alakult, hogy a “rendes” tanévben ez volt az utolsó foglalkozás. „Detektív-csapatunkkal” átmentünk a szomszédos Magyartelekre és megkerestük azt a házat, ahol a ’44 őszén hazaszökött Steiner Lászlót több hétre elrejtették óvó asszonyi kezek, egészen a szovjet Vörös Hadsereg megérkezéséig. A házban lakó család itt sem tudta, hogy milyen múltat őriznek otthonuk falai. Elmeséltük nekik. Megfogta őket a történet. Ezután készséggel fölengedtek bennünket a padlásra, hogy megnézzük Steiner Laci egykori búvóhelyét.

 * * *

 Az előre eltervezett, fél tanéves programot sikerült megvalósítanunk, sőt „túlteljesítenünk”. Köszönhetően a gyerekek lelkesedésének és a programba bevont szakemberek  készségességének.

Közben néhány sajtóközlemény is napvilágot látott már a foglalkozásokról.

Először a Páva utca honlapján jelent meg egy rövid tudósítás és hozzácsatolva az én beszámolóm a projektről. Aztán a június 20-i számában a Köznevelés című pedagógiai kétheti lap is lehozta cikké alakítva a beszámolómat „Ki volt Ney Lili?” címmel. Júliusban a Kossuth rádió Esti Krónikáját követő hírháttér-műsorban volt velem egy rövid interjú, majd másnap egy másik interjúban is beszélhettem a programról, amit a következő napi Kossuth-rádiós Reggeli Krónikában csúcsidőben, reggel fél nyolckor sugároztak.

A program azonban a tanévvel nem ért véget. Hiszen hátra volt még a menetközben elhatározott nyilvános „projektbemutató”, a falu zsidó közösségének emléket állító kiállítás és az iskola falára kihelyezett emléktábla avatóünnepsége.

13. kaland – Felfedezés Léderer Ferike sírjánál

A kiállítás-megnyitóra készülve egy amolyan forró nyári napon találkoztunk az iskolában a programban résztvevő gyerekek nagy részével. Az volt a célunk, hogy megbeszéljük a további teendőket az augusztus 8-i „projekt-záró” ünnepség sikere érdekében.

Ezúttal is történt azonban valami nem várt, érdekes dolog, ahogy szinte mindig, a program foglalkozásain. Elmesélem:

Ahogy az iskola udvarán lévő padokon beszélgettünk, elhatároztuk, hogy ha már a magyarmecskei zsidók temetkezési helyét, a kacsótai zsidó temetőt nem is tudjuk megmutatni a 8-án ideérkező vendégeknek, legalább Léderer Ferike sírját – a különleges sírt, amit a magyarmecskei keresztény temetőben találtunk – megtisztítjuk a hosszú évtizedek alatt rárakódott kosztól. Mint már említettem, erről a sírról a sírkövön olvasható név alapján már régóta feltételeztük, hogy az egyik mecskei zsidó család 1894-ben, négy évesen elhunyt kisfiáé. A beszélgetés után 4-5 gyerekkel kimentünk a temetőbe sírkövet tisztítani. Egyszer csak az egyik 12 éves kislány kősikálás közben felkiáltott: – Péter, itt van két „zsidó betű”!

Megnéztem és tényleg: az obeliszk hátuljára két héber írásjelet, egy „pé” és egy „nun” betűt véstek! Ugyanazt a két betűt, amit több síron is láttunk akkor, amikor a kacsótai zsidó temetőben jártunk a gyerekekkel. A rövidítés jelentését gyorsan megkérdeztük telefonon Radnóti Ilonától, mert úgy emlékeztünk, ezekről a betűjelekről Ilona már a kacsótai temetőben is beszélt.

- Pó  nitbár – itt nyugszik. Pontosabban: „Itt van elrejtve”. – adta meg a megfejtést a múzeulógusnő.

A héber betűk megtalálásával bizonyossá vált, hogy Léderer Ferike sírköve valóban „zsidó sír”, amit minden bizonnyal a magyarmecskei iskola mai régi épületszárnyában élt Léderer család egyik gyermekének állítottak.

Hogy miért a sírkő hátsó, keleti oldalán van a pé és a nun betű, arra Randóti Ilona a következő magyarázatot adta:

- A zsidó temetők mindig keleti tájolásúak. A mecskei – félig református, félig katolikus – temető azonban nyugati tájolású. Lédererék nyilván nem akarták a kisgyerek sírkövét a többi sírral szembefordítani. A két héber betűt mégis a sírkő keleti oldalára vésték fel. Láthatja így az Örökkévaló Isten Jeruzsálem felől, hogy a választott népből rejt valakit ez a sír. Ha pedig eljön a feltámadás ideje, a többi zsidó elhunythoz hasonlóan Ferike is kelet felé léphet majd ki a sírból, hogy Jeruzsálembe siethessen…  

Azt talán már soha nem fogjuk megtudni, hogy ezt a kisfiút miért ide, a magyarmecskei keresztény temetőnek a korabeli keresztény síroktól távol eső sarkába, és miért nem a kacsótai zsidó temetőbe temették el. Bár ki tudja. Egyszer talán még erre is fény derül…

14. kaland – A roma holokauszt emléknapján Budapesten

 Néhány nappal a mecskei emléktábla-avatás előtt még egy kirándulást tettünk Budapestre. A Holokauszt Emlékközpont meghívására megint a Páva utcában jártunk négy beás tanítványommal. A roma holokauszt augusztus 2-i emléknapján vettünk részt. Elég nagy közönség előtt kb. egy órát beszélhettünk a programunkról. Arról, hogyan tártuk föl egy zsidó közösség sorsát főként roma gyerekek segítségével, egy iskolai foglalkozás-sorozat keretében. A gyerekek nagyon jókat mondtak, a végén a Duna tévé egy riportot is készített velünk, ami a tegnap esti 6 órás híradójukban jött le.  Ráadásként az Emlékközpontban megrendezett egész napos roma holokauszt program végén én mondhattam egy rövid ünnepi beszédet az egybegyűlteknek az udvaron, a Nevek fala előtt. Utána még sokat csavarogtuk a gyerekekkel. Részt vettünk a Nehru-parton álló roma holokauszt emlékműnél a roma szervezetek és más emberjogi mozgalmak által szervezett tömeggyűlésen is. Végül éjfélre értünk haza autóval Magyarmecskére, illetve a környező falvakba.

A megnyitó előtti napon reggeltől késő estig Radnóti Ilonával, valamint Balatoni Tamásnéval, a magyarmecskei iskola igazgatójával és a „múltkutató” diákok egy részével együtt vágtuk, ragasztottuk – installáltuk – a másnapi kiállítás anyagát. Mások, a polgármester irányításával ekkor szerelték fel az iskolaépület homlokzatára a felavatandó emléktáblát. Nagyon izgatottan vártuk a másnapot.

15. kaland – Az emléktábla-avatás

 Mivel az ünnepségre meghívtuk a pécsi zsidó hitközség tagjait is, úgy döntöttünk, hogy igazi, kóser ételt szolgálunk fel. Egyeztettünk a pécsi főrabbival. Megtudtuk, hogy a kóserság nemcsak azt jelenti, hogy a zsidók nem eszik meg a disznóhúst. A közönséges húst sem lehet akárhogy előkészíteni a főzésre. Akármilyen edényben sem lehet fölszolgálni az ételt, mert ha igazán kóserek akarunk lenni, akkor nem tehetünk olyan tányérba húsos ételt, amiben korábban valamilyen tejtermék volt, és fordítva. Ugyanez vonatkozik az evőeszközökre is, bár azokat mindenféle bonyolult eljárással kóserrá lehet tenni, akkor is, ha korábban másféle ételt is ettek velük. A főrabbi azt javasolta, szolgáljunk fel különféle gyümölcsöket, abból baj nem lehet. Így aztán augusztus 8-án hatalmas nagy gyümölcsös tálakkal vártuk a vendégeket.

 A megnyitóról sok fotó készült. Ezekről mindig felidézhetőek az események. Az ünnepség első része az iskola régi épületszárnyában, az un. konferencia-teremben volt. Azon a helyen, ahol az egykor itt lakó Léderer Samuék a férfi és a női imaszobákat rendezték be évente egyszer, néhány hétre.

Nagyon sokan eljöttek. Ott volt a fél falu. Sokan ott voltak a Szent Márton Caritas Alapítvány munkatársai – a kollégáim – közül is. Aztán többen érkezetek a Pécsi Zsidó Hitközség részéről. Budapestről a Holokauszt Emlékközpont munkatársai látogattak meg minket.

A megnyitó-beszédet Horváth Gézáné, Magyarmecske polgármestere tartotta. A terem falán Valkó László két, igazán megragadó, a vidéki holokausztnak emléket állító festménye lógott ez alkalommal, a pécsi művész felajánlásának köszönhetően. Az ünnepségen egyébként Kisasszonyfa, Diósviszló és Sásd polgármesterei is jelen voltak. Az eseményre készített kiállítás tablói a nagyszámú közönséggel szembeni falon voltak láthatók.

A megnyitó beszéd után a gilvánfai Orsós Edit – az egyik nyolcadikos „múltkutató” diák édesanyja – énekelt gyönyörű dalt magyar és héber szöveggel. Leányom, Heindl Katica kísérte őt hegedűn. A dal után én beszéltem arról, hogyan zajlott le a projekt a gyerekekkel és hogy mi célból is csináltuk ezt az egészet.

Ezután három felekezet “papja” – sorrendben Lankó József alsószentmártoni katolikus plébános, Németh Norbert csányoszrói református lelkész és Schönberger András pécsi főrabbi – imádkozott velünk. Mindannyian egy-egy rövid beszédet is mondtak.

Ezután az iskola utcai homlokzatán elhelyezett emléktáblához mentünk. Az emléktáblán a deportálás rövid története olvasható. A szöveg utal a mecskei zsidó közösség múltjára is. Aztán következik a tizenegy meggyilkolt személy neve a Léderer, a Báder, a Ney, a Steiner, és a Spierer családból.

Horváth Gézáné polgármester mondott néhány szót, majd megkoszorúzta az emléktáblát. Egy csokor virág és egy másik koszorú is került még a tábla alá. A virágot Vass Sándorné (született: Tóth Mária) az 1944. április 26-án a község többi zsidó lakójával együtt deportált, de a barcsi gettóból kikerült, majd sok viszontagság után 1944. novemberében hazaszökött Steiner Lászlót elrejtő és róla a szovjet csapatok megérkezéséig gondoskodó Tóth Józsefné (született Juhász Erzsébet) lánya hozta Pécsről. Tóth Józsefné sajnos már elhunyt. A koszorút pedig András, Laci bácsi fia hozta Budapestről. Édesapja nagyon készült az avató ünnepségre, de sajnos néhány nappal az esemény előtt megbetegedett és így fia “képviselte”.

Hát ennyi volt.

Nem egészen egy évvel az emléktábla avatás előtt a faluban mindössze egy-két nagyon idős ember őrizte az egykori zsidó közösség emlékét. Az emléktábla-avatás programjain ott tolongott az egész falu. Sőt sokan a környező falvakból, városokból, de még Budapestről is. Cikkek jelentek meg az eseményről a sajtóban. A gyerekekkel közösen elértük: nem fog feledésbe merülni az egykor a faluban élő közösség élete és tragikus sorsa.

III. Hosszúra nyúló epilógus

Azt hittük véget ért a kalandsorozat. Pedig dehogy ért véget! Mindenki folytatni akarta. És a csapat nagy része folytatta is. Nem volt nehéz, az újabb kalandok szinte jöttek maguktól.  A további – máig tartó – kalandokról érdemes lenne újabb és újabb részletes beszámolókat írni. Most csak röviden összegzem, mi történt azután.

Újabb találkozások

Az emléktábla avatás után egy hónappal Magyarmecskére jött Laci bácsi, hogy láthassa ő is az emléktáblát. A Népszabadság riportere egy egész oldalas riportot készített vele és projektben szereplő diákokkal[4].

A Népszabadság cikket elolvasta Ney Lili bátyjának 1946-ban született leánya is. Aztán egy nap csörgött a mobilom és egy női hang így szólt:Halló, Ney Judit Lívia vagyok, Heindl Péter tanár urat keresem.

Azt hittem, hogy leesek a székről, amikor meghallottam ezeket a szavakat.

Ney Judit aztán elmondta, hogyan ért el. A Népszabadság cikket illusztráló fényképen látható volt a mecskei emléktábla. Még a rajta lévő szöveget is el lehetett olvasni a sajtófotóról. Meg is látta a fotón a nagyapja, a nagyanyja és a nagynénje nevét. A cikkben pedig szerepelt az én nevem és annak alapján érdeklődött utánam, végül megszerezte a telefonszámom. És jönne is Mecskére, családostul!

Szinte házról házra végigjárva kerestem meg a gyerekeket, hogy elújságoljam, ki bukkant elő.

Ney Judit Lívia először leányával és az unokaöccsével (egy másik Ney-leszármazottal) jött el Magyarmecskére. Találkoztak a gyerekekkel, az iskolaigazgatónővel, a polgármester asszonnyal és Ney Lili néhány idős kortársával. Judit elhozta és megmutatta a Ney-család háború előtti fotóalbumát. A képek bősége lenyűgözött mindenkit. Csak Liliről, a projektünk hőséről közel ötven kép van az albumban, három éves korától egészen 1944-ig. Van olyan kép, amin a falu összes zsidó gyermeke látható a 30-as évek elején. Aztán három, az 1920-as évek végén készült fotón a 4-5 éves Lili és bátyja, Ney Laci (Ney Judit édesapja), valamint néhány Spierer-unoka is látható egy beás cigány család társaságában az egykor a falun kívül lévő erdei telep egyik kunyhója előtt. Mindnyájunkra hatott a látvány, gyerekre-felnőttre egyaránt.  Kissé párás lett a szemem, amikor ezeket a képeket megláttam.

Később Judit elhozta magával a Spierer-család holokauszt-túlélőinek unokáit is. Hoffmann György Budapestről, Robert Hajdu a feleségével New Yorkból érkezett. A fényképalbumból előkerült, romákkal közösen készült fényképen látható beás cigány és zsidó családok utódai most találkoztak Gilvánfán. A beás leszármazottak között volt, aki a mecskei zsidó közösség múltját feltáró projektben is részt vett.

Fényképezkedés, barátkozás, nagy öröm. Újabb nagy kaland.

Megnyerünk egy fotópályázatot

2008 őszétől kollégáim egy ifjúsági közösségi házat szerveztek Gilvánfán. A Ney Lili projektben részt vevő gyerekek ezentúl itt találkoztak. A közösségi ház vált ezután a múltkutató program központjává.  A következő tanévtől az iskolai sikerességet iskolán kívüli programokkal segítő, úgynevezett „tanoda-programot” indítottunk. A programot befogadó épületet „Nyitott Háznak”[5] neveztük el. A tanoda-programnak akkor én lettem az első szakmai vezetője. Újra sokat lehettem együtt azoknak a diákoknak a nagy többségével, akikkel korábban a Ney Lili projektet közösen csináltuk. Lehetőség nyílott itt a fiatalabbak bevonására is a program folytatásába.

Még 2009 elején, az ekkor már részben középiskolába járó „múltkutató” gyerekekkel egy fotó-pályázatot nyújtottunk be a mecskei zsidó családokról összegyűjtött fényképekkel a budapesti Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba. Rendszereztük az addig gyűjtött fényképeket a mecskei zsidó közösségről és magáról a projekt-gyűjtőmunkáról is.  A fotókat azon a picasa web-helyen gyűjtöttük össze, amire Ney Judit unokaöccse, Ney E. Péter a családjuk teljes, 1920-as és 50-es évek között keletkezett képeit fölrakta.[6] A képekhez írtam egy hosszabb kísérőszöveget. Ebben igyekeztem sok mindent leírni arról, amit a mecskei zsidó családok történetéről megtudtunk.

A magyarmecskei projektünk képeivel a Holokauszt Emlékközpont „Az áldozatok arca”  című pályázatán fődíjat nyertünk. A díjátadó ünnepség 2009. április 16-án volt a Páva utcában. Egy 9 személyes mikrobusszal 8, ekkor már középiskolába járó egykori mecskei diákot tudtam fölvinni Budapestre a múltkutató csapatból. A nap fantasztikus élmény volt mindannyiunk számára. Délelőtt idegenvezetővel bejártuk a budapesti zsidónegyedet. megnéztük a magyar zsidóság három hagyományos vallási irányzatának zsinagógáit is. Délután egy power-pointos vetítéssel egybekötve beszámoltunk a projektünkről a Páva utcában. Aztán jött a számunkra legszebb és több, szinte katartikus élményt okozó esemény. A Páva utcaiak segítségével megszerveztük, hogy az ünnepi eseményre odajöjjön a négy mecskei holokauszt-áldozat leszármazottja. Eljött Laci bácsi, és rajta kívül még az egykori állatorvos, Dr. Ney Aladár (Ney Lili édesapja) unokája, két dédunokája és egy ükunokája. Aztán velük együtt leraktunk vagy 10 olyan mécsest a Páva utcai zsinagógában, amelyek tartóvasain egy-egy magyarmecskei holokauszt-áldozat képe volt látható. Azok közül a képek közül, amiket mi adtunk be a pályázatra. Rendkívül megható volt! Nem csak mi, nagyon sok holokauszt-áldozat rokona rakott le még ilyen mécseseket, amelyek aztán beborították a zsinagóga padlózatát. Utána élő klasszikus zenei kamarakoncert volt a zsinagógában. Ez is megfogta a gyerekeket, ilyet meg sose láttak. Majd egy nagy kivetítőn levetítettek egy diasorozatot, amelyet a Páva utcaiak állítottak össze olyan híres, a magyar és egyetemes kultúrának jelentős értékeket adó zsidó személyekből, akik a holokauszt áldozatai lettek. Többek között olimpiai bajnokok, tudósok, írók, festők képei jöttek egymás után ABC sorrendben. Mindegyik vetített képen aláírás, hogy ki volt az illető. Aztán egyszer csak az ‘N’ betűhoz  érve feltűnt dr. Ney Aladar magyarmecskei állatorvos képe. Hát ez is nagyon megfogta a gyerekeket: Mi másnak köszönhető ez, mint hogy megcsináltuk ezt a projektet Mecskén? Majd a nyolc fiatallal fölvonultunk a színpadra, ahol az Emlékközpontot fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke, Székely Gábor adta át a díjat és az oklevelet. Ezután Pécsi Katalin tett fel néhány kérdést a projektről nekünk és mi – a gyerekek és én – a zsinagógában összesereglett sok száz megemlékező előtt válaszoltunk a kérdéseire. Nagyon jól esett a gyerekeknek az ünneplés. Végül félrevonultunk a mecskei leszármazottakkal beszélgetni. Közösen készítettünk egy csomó fényképet is.

Már hazafelé mentünk a mikrobusszal a 8 gyerekkel, amikor is az egyik lány felkiáltott: „De hát akkor mi már félig zsidók vagyunk!” Úgy éreztem, ez a kiáltás a bensővé vált szolidaritás-érzés jele volt. A szolidaritásé egy közösséggel s a közösség sorsával. Ennyi, nem sok, ettől még továbbra sem értették a fiatalok igazán, hogy mitől alakult ki az emberekben az antiszemitizmus, s hogy miért van az jelen még mindig, de azért ez is eredmény.

Erről az eseményről is megjelent több írás. A Népszabadság közölte Sándor Iván író ünnepi beszédét. A szöveget fotó illusztrálta. A fénykép Ney dr. egyik unokáját, Ney E. Pétert, valamint az ő fiát mutatja, ahogy a holokauszt áldozatok emlékfala előtt állnak. Péter korábban, mecskei látogatásakor elmondta, számára már egyáltalán nem volt fontos a zsidósága és nem is foglalkozott vele, mielőtt a családjuk múltjával foglalkozó magyarmecskei „múltkutató” diákokkal nem került kapcsolatba. Nem sok idő telt el azóta. Most az ország legnagyobb politikai napilapjában jelent meg egy képen a kisfiával együtt. Őseik kulturális örökségét öntudattal felvállalva: mindketten kipában, a nagy nyilvánosság előtt.

Izraeli vendég Magyarmecskén

Dr. Chava Baruch, a jeruzsálemi Jad Vasem Holokauszt Emlékhely nemzetközi képzőközpontjának egyik meghatározó szakembere. A magyar csoportok képzéseit szervezi és vezeti másfél-két évtizede. Nagyon sok magyarországi történelemtanár vett részt ezeken a képzéseken, köztük én is. Sokat írtam Chavának a Ney Lili projektről. Nekem nagyon inspiráló volt a vele való levelezés. Chava segített némi pénzt is szerezni a Jad Vasemtől a projekt során, abból utaztunk a gyerekekkel 2008-ban két napra Budapestre.

2009 tavaszán Chava meglátogatott minket Magyarmecskén. Egy délelőtti foglalkozássorozatot tartott a projektben részt vett gyerekeknek. Mintha Csudálatos Mary érkezett volna hozzánk! Elvarázsolta a gyerekeket. Egy idős amerikai holokauszt-túlélő is elkísérte, az ő tanúságtétele is része volt a programnak. A gyerekek megszolgálták a varázslatot, nagyon kreatívan, okos megnyilvánulásokkal vettek részt a vasárnap délelőtti programon a magyarmecskei iskolában. A gyerekek brillírozásának Chava profizmusán túl oka volt az is, hogy bennük voltak azok a történések, amiken keresztülmentek 2008 óta. Én csak lubickoltam az élményekben ezen a csodálatos napon, hála a külföldi vendégeknek és a gyerekeknek.

Chavára is hatást gyakorolt a találkozás. Innentől kezdve, ha lehet, még fontosabbnak tartotta, hogy minél többen tudjanak arról, amit csinálunk. Jelentős szerepe volt abban, hogy a budapesti Holokauszt Emlékközpont munkatársa, Pető-Dittel Szilvia, aki szintén vele volt a mecskei látogatáskor, egy angol nyelvű beszámoló készítésére kapjon megbízást a világszerte terjesztett Yad Vashem Jerusalem Quarterly Magazine-ba.[7]  A Ney Lili projekt később címlap-story legyen az izraeli Haarec napilap héber és angol nyelvű kiadásában[8]. A Haarec cikkét elolvasva látogatta meg Gilvánfán a múlkutató csoportot aztán Ilan Mor, Izrael nagykövete is, ami óriási esemény volt a roma faluban[9].

Chava lobbi-munkájának áttételesen szerepe van abban is, hogy hosszas vajúdás után idén megkezdődött a pécsi zsinagóga ’44 óta használaton kívüli, hatalmas karzatain egy pécs-baranyai holokauszt emlékmúzeum megvalósítása is.

A poszterkiállítás

2011 elején egy újabb pályázat adott lendületet a Ney Lili projekt folytatásának.  A budapesti Holokauszt Emlékközpont és a Jad Vasem „Mi a holokauszt üzenete az én korosztályom számára?” címmel diák-poszter készítésére hívta fel a magyar középiskolásokat. Nekiláttak posztert tervezni a gilvánfaiak is.

A plakát készítésére még mindig azok a gyerekek – pontosabban ekkor már 16-18 éves, felnőtt fiatalok – vállalkoztak, akikkel annak idején a Ney Lili projektet elkezdtük. S ami a legszebb: A hatalmas posztert ők maguk szerkesztették, teljesen egyedül, szinte tüntetően önállóan.  Nagyon szépre sikerült.

A Páva utcában kiállított posztereket egy konferencia keretében kellett a versenyzőknek bemutatni. A poszterbemutató napján megint egy teli mikrobusznyi fiatallal indultunk Budapestre. A járgányunk azonban füstfelhőbe burkolózott Dunaújváros határában az autópályán. Annyira, hogy két tűzoltóautó is meglátogatott minket féltucat tűzoltóval. Szerencsére nagyobb bajunk nem esett, csak a kocsi ment tönkre. Délután érkezett a felmentő mikrobusz.  Kollégánk már csak a hazaszállítást vállalhatta, aznap már nem juthattunk el a Páva utcába. A gilvánfaiak nagyon bánatosak voltak, én nem kevésbé.

Végül azonban ez a történet is jól végződött. A kiállított poszter valakiknek nélkülünk is megragadta a figyelmét. Néhány hét múlva, a magyar holokauszt emléknapján a Magyar Televízió “m1″ csatornája főműsoridőben egy 7  perces riportot vetítettek a magyarmecskei-gilvánfai múltkutató programunkról: a magyarmecskei zsidó közösség sorsának kutatásáról az ottani diákokkal. A riport apropója a Holokauszt Emlékközpontban látott poszter volt a Ney Lili projektről. A filmet Magyarmecskén és Gilvánfán forgatták. Sok képet mutattak Ney Liliről és a családjáról. Néhány képen rajta voltak a Steiner, a Spierer (Hónig) és a Léderer családok tagjai is. A riportfilmben a “nyomozás” több résztvevője – felnőtt és diák egyaránt – beszélt a megismert múltról.[10]

Kapcsolat a Szent Egyed Közösséggel

2009 őszén az új „tanodaprogram” keretében projektoros vetítést tartottunk a Ney Lili projektről a gilvánfai közösségi házban. Nemcsak a helyieknek. Pécsi, győri, pannonhalmai és budapesti középiskolások is érkeztek hozzánk a Szent Egyed Közösség (Communità di Sant’ Egidio) tagjaiként. Ez az olasz alapítású „reformkatolikus” közösség szervezi évek óta Pécsett a Zsidó Hitközséggel együtt a májusi fáklyás felvonulásokat az 1944-es pécsi gettó létrehozásának évfordulóján. 2008 tavaszán kerültünk velük kapcsolatba, amikor először mentünk el a magyarmecskei iskolásokkal erre a felvonulásra. Érdekelte őket, amit csinálunk, és ennek eredménye lett a gilvánfai látogatás. Hosszú távú kapcsolat bontakozik ki a sant’egidiós fiatalok és a gilvánfai diákok között, mindkét fél nagy hasznára és nagy örömére. Még ezen az első, gilvánfai találkozón elhatároztuk, hogy velük közösen zarándokolunk el Auschwitzba. Egy év múlva sikerült is megteremteni ehhez az anyagi hátteret. Mint már annyiszor, most is a RENOVABIS német katolikus segélyszervezet segített.[11] 20 gilvánfai roma fiatal, félszáz pécsi, győri és budapesti középosztálybeli gimnazistával és több száz további – lengyel, cseh, szlovák, román és ukrán, német, horvát szlovén és olasz – fiatallal együtt vett részt ezen a zarándokúton. Az út a Community of Sant’ Egidio egy nagyobb, „A Word without Violence” című programjához kapcsolódott. Az utazás során szervezett műhelybeszélgetések szembesítő és a cselekvési lehetőségeket kereső multikulturális eseményekké váltak. Az egyik 18 éves gilvánfai lányról kiderült, hogy okosan és szuggesztíven képes beszélni akár több száz ember előtt is. A mieink egy fantasztikus alkalmi zenekart is összehoztak. Egy diákunk a birkenaui koszorúzási ceremónia főszerepét vállalta el.

A katolikus közösség két diákunkat rá fél évre egy római útra vitte, hogy ott is beszámoljanak a gilvánfai múltkutató projektről. Az egyikük a már említett, jól kommunikáló lány volt. Ezen az úton neki, Lukács Zsuzsának jutott a szerep, hogy egy jelképes ajándékot adjon át személyesen a római pápának. A hazai sajtó is írt a két gilvánfai roma lányról, „akikre azért esett a választás, mivel iskolájukban kiváló holokauszt-kutatást végeztek”.[12]

A sant’ egidiósokkal egy sor közös rendezvényünk volt már. Hol ők hívtak meg minket valamilyen kulturális rendezvényre, vagy éppen valamilyen antirasszista, szolidaritási demonstrációra, hol pedig mi őket.

Egyszer Budapestre utaztunk velük egy nagyon izgalmas, roma holokausztról szóló konferenciára, ahol Ceija Stojka osztrák roma művészt és holokauszt-túlélőt hallgathatták meg a gilvánfaiak.

Az egyik legemlékezetesebb közös rendezvényünk az volt, amikor az auschwitzi zarándokutat követően meghívtuk a gilvánfai közösségi házba Vidor Györgynét, Magdi nénit, a Pécsi Hitközségből. Életéről, benne a holokausztról, Auschwitzról és a német munkatáborokról beszélt. A fiatalok nagyon sokat kérdezték őt. Az egyik helyi beás lány, a múltkutató csoportunk régi tagja, hosszan kérdezte Magdi nénit arról: hazatérése után, a sok megaláztatást követően nem érzett-e gyűlöletet a többségi társadalom iránt? Ő, aki barna bőrű cigány lányként naponta Pécsre járva a középiskolába, azt érzi már, hogy elege van a rasszista megjegyzésekből, a vele szemben oly sokak részéről megnyilvánuló ellenszenvből. Igazán meg tudná érteni, ha Magdi néni szívből gyűlölné azokat, akik a családja pusztulását, és az ő szenvedéseit okozták.

Magdi néni újra és újra ismételgette a lánynak: – Nem szabad gyűlölni!

- Van a tettes, a bűnös, aki büntetést érdemel, de az ő bűne miatt nem lehet gyűlölni mindenkit. Hiszen minden közösségben vannak jó emberek, akikkel szeretetben kell együtt élni. – mondta.

Nagyon izgalmas volt látni, ahogy Magdi néni a szelídségével hatni tudott a diáklányra. A sok fiatal – a gilvánfai beás diákok és a Sant’ Egidio közösség pécsi fiataljai – lélegzetvisszafojtva hallgatta a kettejük vitáját. A beszélgetést magnóra vettük, majd az egyik gilvánfai lány legépelte. Magdi néni bölcs szavait, az izgalmas vitát ma is nagy élvezet újraolvasni.

A sant’ egidiósokkal való kapcsolatunk eredménye, hogy más többször jártunk a gilvánfai fiatalokkal a pannonhalmi bencés gimnáziumban. Sokat beszéltünk az ottani diákoknak a Ney Lili projektről. A megyénken kívüli középiskolák közül velük és a budapesti Alternativ Közgazdasági Gimnázium diákjaival alakult ki a gilvánfaiaknak szoros kapcsolatuk.

 * * *

 Végül engedje meg a kedves olvasó, hogy rövid kitekintést tegyek azokra a programokra, amelyeket a gilvánfai múltkutató, „nyomozós” foglalkozásaink során megvalósítottunk a különféle vallási, etnikai, és szociális csoportok életének megismerése, és e csoportok együttélésének, az együttélés örömeinek, nehézségeinek, s az együttélés nem egyszer tragikus konfliktusainak feltárása és elemzése céljából!

Az elmúlt években a Ney Lili projekt melletti legnagyobb nyomozó-kutató projektünk a gilvánfai cigány közösség múltjának feltárása és dokumentálása volt. Ezúttal a saját rokonaiktól, szomszédjaiktól gyűjtöttek képeket, történeteket a hivatalos levéltári adatok mellé a gilvánfai fiatalok. A kutatás egyébként a Ney család fotóalbuma alapján, az 1920-as évekbeli, zsupptetős kunyhók előtt készült képeken lévő cigány szereplők beazonosításával és családtagjaik felkeresésével indult. Aztán odáig jutott, hogy 2013 késő őszén a falu lakossága, számos meghívott szaktekintély, újságíró, fellépő klasszikus és jazzmuzsikus, valamint a gilvánfai fiatalok saját, beás népzenét feldolgozó folklórcsoportjának részvételével a helyi katolikus templomban egy állandó kiállítást nyitottunk.[13]

A kiállításon megtekinthető három egykori, ma már nem létező cigánytelep padlóra ragasztott alaprajza. Az alaprajzokon a kunyhókra ráírva olvashatók az ott élt családok nevei is. Látható továbbá több száz, már nem élő gilvánfai roma és nem roma lakosnak a templomtérbe a mennyezetről lelógó fényképe. Hátoldalukon a képen látható személyek nevével. A templom falaira hatalmas vászonra rajzolt családfákat szögeltünk fel. Ezeken sok adat elolvasható a Gilvánfán élő beás családok történetéről a XIX. század derekától egészen a mai napig.[14]

A kiállítás berendezése a katolikus templom szakrális részévé vált. Ahogy a középkori katedrálisokban a  falakra és a padlóra épített kriptafedelek a környékbeli főnemesek emlékét örökítik meg, úgy a gilvánfai templom falai az itt élt beások őseinek emlékét őrzik.

A kiállításhoz a helyi gyűjtőmunkán kívül Havas Gábor szociológus 40 évvel ezelőtti anyakönyvi kutatásait használtuk fel. Ő is részt vett és előadást is tartott a megnyitón. A jeles nap másik díszvendége Szuhay Péter, a Budapesti Néprajzi Múzeum tudósa volt. Megnyitó beszédében elmondta, hogy már nagyon régóta várt egy olyan kiállításra, ahol a helyi cigány közösség fogalmazza meg önmaga történetét. S íme, itt az első alkalom, hogy erre sor került.

A gilvánfaiak – nemcsak a fiatalok – nagyon büszkék a kiállításukra. A mai napig gyakran „idezarándokolnak” a faluból elszármazott egykori gilvánfai beások, hogy őseik fényképeit nézegethessék a falu templomában.

A helyi zsidó közösség története és a gilvánfai romák története mellett folyamatosan kutatjuk más közösségek, társadalmi csoportok múltját is. Gyönyörű elbeszéléseket vettünk magnóra, s aztán gépeltük le ezeket a környék egykori módosabb parasztcsaládjainak sorsáról, életéről, az ötvenes évekbeli meghurcolásukról, kitelepítésükről, majd hazakerülésük utáni új életkezdésükről. Hasonló gyűjtőmunkát végeztünk a magyarmecskei általános iskola körzetéhez tartozó többi aprófaluban is. Magyarteleken a valamikor itt élt uradalmi cselédek életéről, kiszolgáltatottságukról, s sorsuk, valamint családjuk sorsának máig tartó változásairól készítettünk interjút, gyűjtöttünk fényképeket.

Két másik környező falu egykori zsidó lakóiról is készítettünk interjúkat a közelmúltban. Idén pedig, a Vészkorszak hetvenedik évfordulója alkalmából újabb pályázatokkal készülünk. Egyebek mellett Baranya megye két, 1944-ben megsemmisített falusi roma közösségének sorsát kívánjuk a feledés homályából feltárni. Meglátjuk, mennyire jutunk vele.

 * * *

A napokban[15] tesz közzé a Pécsi Zsidó Hitközség  egy pályázati felhívást pécsi és baranyai iskolás csoportok részére. A kiírás megfogalmazásakor a mi Ney Lili projektünket tekintették modellnek és hasonló, nyomozó-feltáró kutatásokra hívja fel a megye iskoláinak diákjait. Ez a „multiplikációs” szándék talán a legnagyobb elismerése az eddigi munkánknak.

Heindl Péter

FÜGGELÉK

Vári György (NagyLevin): Ney Lili emlékezete[16]

Pénteken az Ormánságban voltam, egy párszáz lelkes falu, Magyarmecske vendégeként. A falu lakossága nagyjából felerészben cigány, az összevont általános iskola tanulóinak – 4 környékbeli falu gyerekeit gyűjti össze - nagyobb része. Emléktáblát avattak, a faluból elhurcolt, meggyilkolt zsidók, 11 ember emléktábláját.  Az iskola nyolcadikosai végezték a kutatómunkát, kérdezték ki az időseket, akik még emlékezhettek Samu bácsira, a helybeli “polgárság” egyik legismertebb figurájára, Ney Lilikére, a meggyilkolt mecskei kislányra (az ő egykori barátnője is ott volt az avatáson) meg a többiekre. Lassan elkezdtek kirajzolódni az arcok, a vonások, a szeretetek és sértettségek, az élettörténetek elszórt töredékei a homályból, a halottak pár percre birtokba vették újra a portákat, végigballagtak az árnyak az utcákon, Samu bácsi tekintélyes és Ney Lili törékeny árnyalakja. Előkerült egy túlélő is, Laci bácsi, tőle tudják a nyolcadikosok, akik visszaadták Magyarmecske emlékezetének egy darabját, hogy a nyár elején elhagyott iskolájuk épülete volt az imaház, az egyetlen hely, ahol találkoztak és közösséggé váltak pár órára a falubeli zsidó családok – nagyünnepekkor. Egyébként Laci bácsiék nemigen jártak össze “az urakkal”, az urak is, Laci bácsiék is asszimilálódtak, elhagyták a vallás előírásait, Samu bácsi ajándékozta az Úr asztalát a református templomnak. Ezért került az emléktábla az iskola falára, ez az épület volt a közösségi terük, és ebből az épületből tárták fel történetüket, még mielőtt végleg elmerült volna a múlt feneketlen kútjában, ahogy általában történni szokott tömeggyilkosság után, a történelemnek nevezett, szűnni nem akaró gyalázat normális ügymenete szerint.

 ”Amit Történelemnek hívnak/, azt nem kell feldícsérni,/ így, ahogy van, a bennünk/ lakó bűnöző csinálta” (Auden).

  Elkerültek, nem jöttek vissza, aztán már csak az elején kellett a szégyen, a többit elintézte magától az idő.

 Jóvátenni, persze, semmit nem lehet. Se az ő sorsukat, se másét, és a mögöttünk hagyott század égig érő hullahegyei már a felvetést is frivollá teszik. Jóvátenni csak az fogja majd mindezt, aki a Történelmen kívülről érkezik meg, tör be a történelembe, hogy felszámolja. Addig nem tehetünk mást, mint amit Walter Benjamin híres Angyala, akit Paul Klee képén pillantott meg. A Paradicsom felől fújó szél a Megváltás felé sodorja, ő azonban háttal áll a Megváltásnak, a Történelmet nézi, szemében tükröződik az iszonyat. “El nem fordult tekintet”-e (Petri) őrzi a múltat annak, aki majd visszamenőleg jóváteszi, igen, jóvá teszi. Ez a gyenge messiási erő adatott a mecskei nyolcadikosok számára, akik sosem hallottak a Történelem Angyaláról, és mégis ők voltak most az Angyal tekintete. Samu bácsi és Lili története nélkül nem lehetne majd teljes a Megváltás.

Előkerült még a falusi temető széléről egy kis sírdomb is a munkában, Ferike sírja, Samu bácsi 4 évesen elhalt kisfiáé, 1894-ből. Samu bácsi akkor 30 éves volt, 44-ben, mikor elvitték, 80. Ferike nyugszik közülük egyedül szülőfalujában. Ha nem akarjuk, mint Ivan Karamazov, “visszaküldeni a belépőjegyet”, mindenestül elvetni a Teremtést, és én nem akarom, akkor nem tehetünk mást, mint azt, amit ők tettek, a nyolcadikosok, a polgármester asszony, a tanáruk, Heindl Péter, az iskolaigazgató, a katolikus pap és a református lelkipásztor, akik mind ott voltak, segítettek. Nem lehetünk mások, mint a Történelem Angyalának napszámosai, akik azért dolgoznak, mert tudják, hogy eljön, akire várunk. Mert teljes hittel hisznek a Messiás eljövetelében.

Hálás köszönet Magyarmecskének, hogy helyet adott emlékezetében egykori lakói, az elhurcoltak árnyainak.   

 


[1] A tanulmány megjelent a Romológia folyóirat, II. évfolyamának,  4-5. számában, Kiadó: PTE Romológia Tanszék, Wislocki Henrik Szakkollégiuma, 2014.

Elérhetősége az interneten: http://romologiafolyoirat.pte.hu/?page_id=829&lang=hu

[2] A dokumentumok egy részét  a Yad Vashem holokausztáldozatokról szóló adatbázisának honlapján találtam. Másik részüket pedig Vörös István pécsi történelemtanártól, helytörténésztől, a holokauszt Baranya megyei fejezetének jeles kutatójától, volt kollégámtól  kaptam.

[3] A falujából 24 évesen elhurcolt Steiner Lászlót ma már nem így hívják. Az idős ember azonban – tartva az antiszemita atrocitásoktól – magyarosított nevét a nyilvánosság előtt nem kívánja használni a Vészkorszak eseményeivel összefüggésben. Jelenlegi budapesti lakóhelyi környezete nem tud zsidó származásáról és életének a háború előtti szakaszáról semmit. És Laci bácsi – ezentúl így nevezem őt – nem is akarja, hogy ez megváltozzon.

[4] Ungár Tamás: Kőtábla az iskola falán. In: Népszabadság, 2008. október 10. A neten itt olvasható: http://www.nol.hu/lap/mo/lap-20081010-20081010a-32

[5] Beás cigány nyelven a Magyarországon használatos helyesírással: Kászá Dăsztyisză

[7] Az írás a magazin 2010. júliusi számának 6. oldalán olvasható. A lapszám internet elérhetősége: http://www.yadvashem.org/yv/en/pressroom/magazine/58/pdf/magazine58.pdf

[8] In: Haarec, 2012. április 19.

[9] Erről az eseményről a számos médiatudósítás mellett egy hosszabb riport is megjelent a Magyar Narancs online változatán. Itt olvasható: http://magyarnarancs.hu/kismagyarorszag/izrael-nagykovete-az-egyik-legszegenyebb-magyar-faluban-84357

[10] Pataki Katalin hét perces riportfilmjét 2011. április 17-én vetítették az M1 “Vasárnap Este” című műsorában. A műsor kis keresgéléssel a Nemzeti Audiovizuális Archívumának honlapján (http://nava.hu/) ma is elérhető. A riportfilm a műsor 41. perc 50. másodperce körül kezdődik.

[11] Talán sokaknak komikus, de én inkább felemelőnek mondanám, hogy lassan két évtizede a baranyai roma projektjeink NGO támogatói legfőképpen két különböző forráshoz köthetők: Az egyik a német katolikus egyház – elsősorban a RENOVABIS segélyszervezet, aztán a witteni egyházközség és a német püspöki konferencia. A másik forráscsoport pedig a filantróp magyar-amerikai tőzsdeguruhoz, Soros Györgyhöz, illetve általa alapított, vagy finanszírozott civil szervezetekhez – a budapesti Soros Alapítványhoz, aztán az Open Society Institute-hoz (OSI), majd a Roma Education Foundhoz (REF) – köthető. Az esetenként elnyert EU-s pályázatokon kívül ez a két NGO forrás tette lehetővé a gilvánfai közösségi házban működő „múltkutató” foglalkozások folyamatos megtartását is az elmúlt fél évtizedben.

[13] A kiállítás megtervezésében és kivitelezésében Kiss Dorottya, a Diabelli Alapítvány Művészeti Iskola tanára volt segítségünkre. Az installálásban a budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG) diákjai segédkeztek. Az AKG középosztálybeli diákjai, az ő családjaik és a gimnázium tanáraik valamint a magyarmecskeiek és a gilvánfaiak között évek óta építünk egy sokszínű, cserelátogatásokat, közös rendezvényeket és nyári táborozást is magában foglaló kapcsolatrendszert a multikulturalizmus jegyében.

[15] Az írás 2014 januárjában készült.

[16] Vári György (NagyLevin) írása 2008 augusztusában jelent meg a szerző blogján. Köszönet a szerzőnek a közléshez való hozzájárulásáért!