Fliegauf Bence

Lassan gurulunk

 

A film előkészítési szakaszában a cigánygyilkosságok nyomozása folyamatban van. A hatóságok annyit tudatnak a médiával – nem is tudnak többet –, hogy az elkövetők egy fekete terepjáróval közlekednek. Fekete terepjáróval lopakodnak a sötétben. Fekete terepjáróba rejtve szállítják a molotov koktélokat, a vadászfegyvereket, stb. Amikor elkezdjük járni a romatelepeket, tavaszodik, bérelt, ócska Suzukiink rendre elakadnak a dűlőutakon. Van, amikor traktor húz ki minket a sárból. Vidám kaland. Egy idő után mégis kérem a produkciót, hogy egy alkalmas autót béreljen. Nem probléma. Másnap hajnalban egy fekete pick-up teherautó ál meg a kapu előtt. Az asszisztensem kihajol: mehetünk? – kérdezi.

Néhány óra múlva már egy cigánytelep határában állunk. Köd, sár, nyirkos hideg, bangladesi nyomor. A terepjárónk kényelmes ülésein ülve, a melegben mindez egészen elviselhető. Alkalmas helyszínt és szereplőket keresünk – ilyekor minden érdekes. Lassan gurulunk.Korábban már jártunk itt, akkor egy sziú indián-szerű asszony és fia behívott a házába. Kávéval és cigarettával kínáltak, elbeszélgettünk. Ők most nincsenek otthon. A szomszéd házból a függöny mögül, a sötétből valakik figyelnek. Három suhanc fát aprít, amikor meglátnak, megdermednek. Egymásra, majd újra ránk néznek. Jönnek. A kisbaltát nemrég fenhették, pengéje megcsillan a reflektor fényében. Mély levegőt veszek, lehúzom az ablakot.

-       Mit kerestek? – kérdezi az idősebbik srác.

-       Egy filmet készítünk a romákról, és…

-       Milyen filmet?

-       Mozi filmet…

-       Itt nincs mozi – mondja a baltás fiú, aki a hideg ellenére egy szál pólóban van. Közben néhányan előszállingóznak a házaikból. Méregetnek minket. Motyogva elköszönök, felhúzom az ablakot. Mint valami szoborcsoport, bámulják a fekete pick-upot, egészen addig, amíg el nem tűnünk a sarkon. Legalább nem akadtunk el a sárban.

„Tunnel” commentje:

„Szóval ez egy szájenszfiksön lesz? Borzongó és félő cigányok. Peeeeersze! Nem tudom hol él a tisztelt filmes művész, de hogy nem ebben a galaxisban az egészen bizonyos. És figyeljétek meg, hogy mivel kisebbségi ügyről van szó, olyan állami támogatást fog kapni, hogy majd nyílik a bicska a zsebükben. Én is remélem, hogy felelősségteljes emberek ülnek a kuratóriumban, és úgy kihúzzák a kisgyerek alól a talajt, hogy összetöri az orcáját a pofára eséstől.”

 

A jeleneteket a kiválasztott helyszíneken próbáljuk.

Ha minden jól megy, ilyenkor érezni kezdjük azt, amit addig inkább csak elképzeltünk. A falu szélén cigányházak. A három ház közül az egyik takaros: tiszta udvar, rendes ház, néhány baromfi. A szomszédban szemetes udvar, plédekkel sötétített ablakok. Valaki nekibuzdult, hogy rózsaszínűre pacsmagolja a kohósalak falat, de úgytűnik, időközben elfogyott a kedv. Vagy a festék. A stábtagok nem nagyon láttak még ilyet. A fiatalabbja sután ironizál, nevetgél. Az idősebb profik próbálnak tárgyilagosak maradni, de nem könnyű. Előkerül egy girhes, folyós szemű kismacska. A nőket ez hosszú percekre leköti. Mindenféle terveket szőnek, hogy fogják megmenteni. Az itt lakóknak nincs nyoma, holott a produkció hosszasan egyeztetett, majd megállapodott a próbafelvételről. A szomszédból átszól egy középkorú asszony.

-       Bementek a faluba, menjenek be nyugodtan.

-       Menjünk be? Csak úgy?

-       Persze!

Bemegyünk.

-       Most bementünk egy lakásba, úgy, hogy nincsenek itthon? Ezt ne csináljuk gyerekek – mondja egyikünk.

A lakás úgyszólván életes: a tűzhelyen paprikás csirke maradéka, a falak zsírosak, a padlón üres gyógyszeres levelek, félpár cipők. Sokszor jártam már itt. A döbbent stábnak kifejtem, hogya mosogatógép és miniatűr zen sziklakert nem tesz senkit jobb emberré, mintahogy ezeknek a hiánya sem rosszabbá.

- Ragadok… – mondja az egyik lány.

Nekilátunk. Minden a tervek szerint halad, gond nélkül próbálunk. Közben alkonyodik. Az eleinte idegenkedő stáb már leül a székekre, neki támaszkodik a falaknak. Van még egy jelenet, amit az udvaron kell leforgatnunk. Azt próbáljuk ki, hogy a filmben szereplő roma anyuka- akit a szerepe szerint szitává lőnek -, mozdulatlanul fekszik, mint egy halott. Megkérem a szereplőt, hogy feküdjön le.

- A földre?

Találok egy ágybetétet.

-       Inkább erre.

-       És mit csináljak?

-       Tettesd magad hallottnak.

Mire kimondom, már tudom, hogy ezt így nem lehet. Én fekszem le. Nekem kell először. A kidobott ágybetéten szétkenődött egy kaszáspók. Behunyom a szemem. Most halott vagyok. Helyet cserélünk. Torokszorító látni ezt a harminc körüli romát, amint megpróbál úgy feküdni, hogy ne látszódjon, hogy él. Jól sikerül. A felvétel csendjében a ház konyhájából neszelést hallok. Azt hiszem, a macska. De nem. Patkány.

 

Mike Leigh, a Berlinale zsűrijének elnöke:

“A Csak a szél az utóbbi évek egyik legfontosabb antirasszista filmje.Fliegaufmesterien ábrázolta a magyarországi romák kétségbeejtő helyzetét.”

 

Szürke vándorpatkányok cikáznak odabent, a sokatlátott linóleumon. Valaki halkan beszél a telefonjába. Elkapok néhány foszlányt: a holnapi joghurt reklámról egyeztet. Végeztünk. Beszállunk az autóinkba (immár egyik sem terepjáró). Hazafelé százharminccal száguldunk. A szélerőműveket figyelem. Egy másik csillagrendszerben járok. A stáb fáradtan elemez.

-       Az alapvető higiénia kell, ha ide jövünk, érted? Három éves a fiam, és most így megyek haza.

-       Persze ez nagyon durva, ide biztos, hogy ki kell hívni egy takarítónőt.

-       Ezt az enyém tuti, hogy nem vállalná. A patkányok közé?

-       Szegények.

Az első benzinkútnál megállunk. Nem kell tankolni. Kezet kell mosni. Nagyon alaposan. De mi lesz a cipőinkkel?

Nem sokkal később, otthon a fiam a Shreket nézi laptopon, én a Gayatri Mantrát hallgatom az iphone-omon. Lehunyom a szemem, újra látom az egészet. Ahogy a cigány nő a „próba kedvéért” meghal a matracon. Ahogy néhány méterre bent a házban motoznak a patkányok. Ahogy hallom közben: két teherauónyi joghurt kell? Egy kanálnyit fog bekapni, nem? Ahogy látom közben: az egyik fiatal gyakornok az orr piercingjét igazgatja.  Közben zúg a mantra a fülhallgatómban:

„Oṃbhūrbhuvaḥsvaḥ

tátsavitúrváreṇ(i)yaṃ

bhárgodevásyadhīmahi

dhíyoyónaḥpracodáyāt”

Sírni kezdek, nem nagyon tudom abbahagyni. Némán csinálom.

 

A forgatás közepe felé járunk. Vidéken, egy kollégiumban lakunk, a stáb a szereplőkkel együtt. Kora hajnalban dob ki az ágy, lezuhanyzom, és lemegyek reggelizőbe. Azt hiszem, még mindenki alszik. Meglepetésemre a romák a bejáratnál dohányoznak. Úgy tűnik, ők már órák óta fent vannak. De csak romák, illetve egyikük szocio-roma (cigányok között felnőtt gádzsó).

-       Jó reggelt művészke! – rikolt fel nevetve az imádott, nagypofájú főszereplő.

-       Sziasztok! Hát ti?

-       Hát mi?

-       Ilyen korán?

-       Ja, ja. Kérsz kávét? Várjál, mindjárt hozok ki bundáskenyeret.

Jót reggelizünk.

Gyöngyi 15 éves roma lány Ózdról, ő a film egyik főszereplője. Két jelenet közben, amikor nincs dolga, ügyelőként dolgozik. Nem kérte erre senki. Az a rutin, hogy a színész ráérőidejében az öltözőjében, vagy a szálláson pihen, esetleg visszamegy a fővárosba, és intézi az ügyeit, próbálni, játszani megy. A Csak a Szélben dolgozó romák számára fel sem merül, hogy ne vegyenek részt a munkában csak azért, mert éppen nincsenek kamera előtt. A nők kávét főznek, felsepernek, ágyat húznak a szálláson, vagy éppen a stábtagok gyerekeit terelgetik. Gyöngyi annyira ügyesen szervez, hogy kap egy rádiót, és időnként, a bonyolultabb, sok statisztás napokon, teljes értékűen ellátja az ügyelő szerepét. Soha egyikőjük sem kér semmilyen extra juttatást. Fel sem merül bennük.

 

DzsókiJúing kommentje:

„Végülis megértem, hogy minden egyes cigányok sérelmére elkövetett bűncselekményről filmet kell csinálni. Hiszen, ha fordítva lenne, akkor évtizedekig csak a horrorisztikus cigány bűntetteket bemutató filmeket nézhetnénk a moziban. Nyaljátok csak a fekete valagukat, de nehogy a következő áldozatuk éppen te, vagy a gyereked legyen…”

 

Az egyik roma epizódista megérkezik a szállásra. Azonnal felismer, pedig majhogynem fél év eltelt azóta, hogy találkoztunk, akkor is  kb. 10 percre.  Üdvözöljük egymást. Másnap reggel szeme idegesen vibrál, tekintete nyughatatlan.

-       Van nekem itt egy undorodásom tudod?

-       Mi az?

-       A WC.

-       Nem volt kitakarítva?

-       Ó dehogynem, tiszta az mint az angyalok pinája.

-       Az angyalok mind fiúk. Na jó, de akkor mi az undorodás?

-       Hát hogy a WC ott van bent a szobában.

-       Ezt nem értem. Direkt adtunk neked olyan szobát, amiben WC van, hogy kényelmes legyen.

-       Szemem le nem hunytam, olyan undorító ez nekem, tudod?

-       De mi? Mondd már el!

-       Én roma vagyok érted? Mi romák nem tudunk olyan lakásban lakni, ahol a WC bent van a házba. Jó hogy nem a WC deszkára terítitek az ebédet.

Lassan megértettem, hogy az, hogy ő egy térben alszik, eszik, illetve egyszerűen csak egytérben VAN egy WC-vel, az számára kibírhatatlanulundorító. A disznók esznek ott, ahol szarnak, – ezt több romától hallottam. Az epizodista azt mondta, hogy a következő éjjelt ő inkább a kollégium udvarán tölti, már ne is haragudjunk. Együtt vagyunk.

 

Berkovits Balázs és Jónás Marianna kritikája:

„A romákat ebben a filmben az általános koszosság, tompaság, érzéketlenség és beszédképtelenség jellemzi(…) súlyosbítva olyan képi ábrázolásokkal, amelyek undort váltanak ki: a közelképen mutatott azonosíthatatlan táplálék, koszosnak feltűntetett haj, emberi izzadság és általános ápolatlanság.”

 

Köd és hideg eső, és eltévedtünk. Mintha a sátánnal tangóznánk. Az asszisztens tolat, a kerekek kipörögnek a kátyúban, majd hirtelen megkapaszkodnak valami rögbe. A szuzuki meglódul és belefordulunk az árokba.

-       Az isten bassza meg!

-       Nincs isten. Amúgy ott van két ember. Megkérdezed tőlük, van-e itt egy traktoros?

Az asszisztens elindul, hárman érkeznek vissza. A két középkorú gádzsó alaposan meg hányja-veti a dolgot.

-       A Sanyinak van traktorja, de ez most fent van a központba.

-       Szerdánként az Icusnál van. Amúgy se jönne ki.

-       És a te dzsiped?

-       Most azzal jöjjek ki? Áh.

 

Felbukkan egy autó. Csúszkálva, motort bőgetve száguld felénk a sárban.

-       Ez a Rahan lesz – mondja az egyikük.

-       Ja, jönnek kábel lopásból.

Az autó megáll, két roma ül benne. Az autóban nem látszik lopott vörösréz. Csak egy hatalmas, öreg dunyha. Mint valami foglyul ejtett felhő.Rahan kiszáll. Negyvenes, hollófekete hajú, erős férfi. Megnézi a kocsinkat az árokban, megvakarja a fejét.

-       Na Zolika, hozzad a drótót.

Rahan egy perc múlva már az árokban áll, bokáig sárban. A valószínűtlenül vékony acélsodrony egyik végét a Suzukira kötözi, Zolika a másik végét az ő kocsijukba. A motor felbőg, fröcsköl a latyak. Pár perc az egész, és a kocsink újra kint van az úton.  Mire felocsodunkRahan és Zolika már vissza is ül a kocsijukba.

- Bent voltatok a községben? – kérdezi az egyik „fehér” bámészkodó.

-  Taknyos a gyerek, úgy húz az ablak, hoztam egy dunyhát, ja.

Rahanék már mennek is tovább – viszik a felhőt –  arra sincs idő, hogy megköszönjem. Az asszisztens utánuk kacsázik a sárban, a kocsi megáll. Rahan kap egy ezrest, elteszi. A bámészkodók gúnyosan néznek.

-       Elfogadja persze!

-       Lopta a dunyhát valami öregtől elhiszed?

 

Sourcellor commentje:

“A budai értelmiségi, aki régóta nem találkozott cigánnyal, készít egy filmet a többi budai értelmiséginek, akik szeretnének egy kicsit felháborodni Magyarország elmaradottságán, az intolerancián és az előítéleteken, de azért élőben ők sem szeretnének találkozni velük, csak mint beszédtémára van rájuk szükségük.„

 

Peru, Lima, egyetem. A vetítőterem helyi diákokkal. Már hetek óta az Andokot járom, de még mindig elvarázsolnak az azték vonások. A Csak a szél vetítése utáni QA-n (kérdezz-felelek, ha gondoljátok, hogy szükséges a magyarázat – ági) vagyunk. Első kérdés.

-       Magyarországon (folyékony az angolja, mégis spanyolul mondja, Hongria) mennyire gyakoriak ezek a vadászatok? Magyarországon lelövik a cigányokat? Ez általános?

-       A cigánygyilkosságok a holocaust óta a legsúlyosabb etnikum ellen elkövetett bűncselekmények Magyarországon. Ez semmiképpen sem szokványos nálunk. Nem is specifikus. Az, hogy a rasszista gondolkodás gyilkosságba torkollik, teljesen normális ezen a bolygón.

-       Hogy érti azt, hogy bolygón.

-       Úgy, ahogy mondom.

-       Úgy érti, Európában is?

-       Európa is ezen az égitesten van, igen.

-       Ezt nem értem.

-       A náci holocaustról, az ukrán holodomorról, Ruandáról, a hanti-manysi vagy a tasmán népirtásról beszélek. Gondolom hallottatok már Francisco Pizarroról?

Persze hogy hallottak. De hamar témát váltanak: a suspense, a kameramozgatás, és az színészvezetés jobban érdekli őket. Elvégre filmrendezőnek tanulnak.