Serdült Sára

 

A Tolerancia városa

Lisszabon. Portugália fővárosa. A Rossio-tól, a központi terétől 50 méterre, pontosan a zsidó emlékmű mellett áll egy fal, mely 34 különböző nyelven, köztük magyarul hirdeti: „Lisszabon, a tolerancia városa”. Város. A toleranciáé. Lehet-e egy város toleráns?

Ha már itt tartunk, mi a tolerancia? A tolerancia az arra való képességet jelenti, hogy felismerjük és tiszteljük mások eltérő vélekedéseit és gyakorlatát. Tehát, nem egyetértést vagy megértést jelent, egész egyszerűen az elfogadást.  Ha a sajátunkkal ellenkező, számunkra szokatlan, vagy ismeretlen véleménnyel, viselkedéssel, ízléssel etc. találkozunk, elsősorban nem arra törekeszünk, hogy megváltoztassuk azt, még akkor sem, ha az idegesítő, bosszantó, vagy egyszerűen, mert „mi” azt nem úgy szoktuk. A toleranciának vannak határai, de elengedhetetlen a társas együttélésben, a mikro kontextusoktól, mint a család, vagy párkapcsolat, a makró közösségekig, mint egy város vagy egy ország. Hiánya konfliktushoz, frusztrációhoz, és agresszióhoz vezet mind egyéni, mind csoportközi szinten.

Napjainkban az integráció és asszimiláció problematikája folyamatosan jelen van a társadalmi diskurzusban. Ez egyrészt köszönhető a különböző migrációs jelenségek felerősödésének, másrészt egy fajta válasz reakció arra az identitás bizonytalanságra, melyet a globalizáció, a gazdasági válság, a vad kapitalizmus hívott létre társadalmi szinten. Különböző országokban különböző integrációs, ill. asszimilációs politikák versengnek egymással, némelyek több, míg mások kevesebb sikerrel, melyek összehasonlítására határozták meg a MIPEX-et (Migráns Integrációs Szakpolitikai Index). Ez egy olyan referencia útmutató és interaktív eszköz egyben, mely segítségével elemezhetők, összehasonlíthatók és fejleszthetők az integrációs politikák. (http://reventon.websitewelcome.com – 2013.11.09.) A projektet, melybe 37 nemzeti szintű szervezet, többek között think-tank-ek, civil szervezetek, alapítványok, egyetemek, kutatóintézetek és esélyegyenlőségi szervezetek kapcsolódtak be, a British Council és a Migration Policy Group vezeti, ami 31 helyi irodában képviselteti magát Európában, Kanadában és az Egyesült Államokban. Ennek köszönhetően a MIPEX Európa és Észak-Amerika 31 országában méri az integrációs politikákat, és azok gyakorlati megvalósulását egy gazdag, multi-dimenzionális képet alkotva arról, hogy a migránsoknak milyen lehetőségeik vannak az adott társadalomban való részvételre, pontosabban, hogy mindenki egyenlő jogokat, kötelességeket és lehetőségeket élvezhet-e. (http://reventon.websitewelcome.com -2013.11.09.) A MIPEX 7 szakpolitikai területen – a munkaerő-piaci mobilitás, a családegyesítés, oktatás, politikai részvétel, huzamos tartózkodás, állampolgárság megszerzése és diszkriminációmentesség mér, 148 szakpolitikai mutató mentén. A mutatók a jelenlegi szabályokat és szakpolitikákat hivatottak összehasonlítani a legmagasabb normákkal,

melyet a MIPEX határoz meg európai vagy nemzetközi szinten.

Hogy jön a tolerancia MIPEX indexhez? Úgy, hogy az adott társadalom tolerancia szintje és kollektív mentalitása alapvetően meghatározza, valamint bejósolja azt, hogy milyen típusú szakpolitikák fognak érvényesülni, és hogy ezeknek gyakorlati megvalósulása mennyire lesz eredményes.

Lisszabon. Portugália fővárosa. A Rossio-tól, a központi terétől 50 méterre, pontosan a zsidó emlékmű mellett áll egy fal, mely 34 különböző nyelven, köztük magyarul hirdeti: „Lisszabon, a tolerancia városa”. Hogy hitelességét ne veszítse a fal előtti kis téren szüntelen az élet, afrikai, dél-amerikai, európai, ázsiai emberek, illatok, hangok, színek, ruhák forgataga, folyamatos a mozgás, zsongás, mégsem hangos, fület sértő.  Mindenki teszi a dolgát, éli az életet, és ki tudja hány féle nyelven hangzik el a jó reggelt, jó napot, jó estét… de elhangzik, és akkor is megérted, ha épp nem beszéled az adott nyelvet. Portugália a MIPEX alapján a második helyen áll a 31 ország közül.

Ahhoz, hogy egy ország migrációs, ill. integrációs stratégiáit értelmezni tudjuk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az adott gazdasági és társadalmi kontextust, amiben az megszületett, valamint az adott ország történetét. Ez Portugália esetében is igaz, hiszen történelmi eseményeiben gyökeredzik az az ideológia, illetve mentalitás, mely aztán meghatározza a kisebbségekhez, mássághoz, ill. bevándorláshoz való hozzáállást, és így közvetve az ezekhez kapcsolódó politikát. Fernando Pessoa Mensagem című kötetében azt írja, hogy Portugália az európai kontinens Atlanti óceán felé tekintő arcát szimbolizálja.

Vagyis, a földrajzi elhelyezkedés ezen sajátosságában tükröződik az ország sorsa:a felfedezések óta Portugália hátat fordít Európának, kitekint, hiszen kíváncsi, és hatalmas gyarmat birodalmat hoz létre a Ázsiától Afrikán keresztül egészen Brazíliáig a világ négy égtája felé szórva hajósait, kalandorait, kincsvadászait, valamint a nyomor elől, a jobb életben reménykedő emigránsait. Hét ország tartozik a volt portugál gyarmatok közé: Brazília, Angola, Mozambik, Zöld-foki Köztársaság , Sao Tomé és Principe, Guiné-Bissaou, Kelet –timori Demokratikus Köztársaság, de portugál gyarmat volt még többek közt Goa, és Makao is. A többi gyarmatosító országgal ellentétben a portugálok voltak az egyetlenek, akik a meghódított területeken viszonylag közvetlen viszonyt alakítottak ki az őslakosokkal, nem volt ritkaság a vegyes házasság, a hódításaik során nem csak terjesztették a saját kultúrájukat, hanem maguk is befogadókká váltak. Idegen országok ízeit, színeit, dallamait hozták el Európába, és tették saját kultúrájuk szerves részévé. Ez a fajta nyitottságuk fogalmazódik meg a gyarmatosító időkből származó mondásban, mely így hangzik: „Para nascer, pouca terra; para morrertoda a terra; para nascerPortugal; para morrer, o mundo.” , vagyis: „Születni egy talpalatnyi föld is elég, meghalni ott az egész mindeség, születni: Portugália, meghalni: az egész Föld.”  Bár fénykornak nevezik a gyarmatosítás éveit, az ország hosszú távon nem vált nagyhatalommá, ami hátterében többek különböző gazdasági és társadalmi okok állnak.  Egyrészt, az ország erőforrásokban és ásványi anyagokban szegény, ezért már az 1700-as években minden fontosabb iparcikket és készterméket behozatalból kellett, hogy fedezze, így a kezdetektől rossz felé haladt a gazdasága és egyre súlyosbodó külkereskedelmi hiánnyal kellet megküzdenie. Az országot folyamatosan vissza-visszatérő élelmiszer-ipari válság sújtotta, pl. tőkehal hiány, gabonahiány, mely az ország importőr pozícióját egyre erősítette. Mezőgazdasági elmaradottságát az ország a bor és szőlő termelésével tudta volna egyedül ellensúlyozni, azonban a brazil aranykitermelés és az arra alapozott kereskedelem akkora nyereséget hozott, hogy az ország elodázhatta az egyébként égetően szükségszerű fejlesztéseket jó időre. Bár történt néhány kísérlet az iparfejlesztés tekintetében, (pl. textilipar fejlesztése), azonban ezek az országon belüli érdekellentétek valamint a betelepült angol kereskedők térhódításaink következtében meghiúsultak. A fizetésimérleg-hiány kompenzálására jó megoldásnak tűnt, hogy Portugália a kivándorlók formájában embereket és szaktudást exportáljon a gyarmatokra, azonban az ország ismét csak felélte mindazt, amit az emigránsok készpénzben és természetben hazajuttattak. A pazarló életforma, és a folyamatos viszálykodások (bel- és külhoni egyaránt) és természeti katasztrófák tehát fokozatosan vetettek véget az aranykornak. Az 1755 november elsején bekövetkezett földrengés, az ezt követő szökőár, és a tűzvész a szó szoros értelmében elpusztította a portugál fővárost, és mintegy 40 000 ember életét követelte.  Ezt követően az ország területét 1807 és 1811 között Napóleon csapatai foglalták el. Ennek következtében a királyi család Brazíliába menekült, és erre az időre Rio de Janeiro lett a Portugál Királyság fővárosa. Brazília 1822-ben, a Brazil Császárság kikiáltásával függetlenedett Portugáliától. Jelentős változásokat, bár a világháborúk kevésbé tépázták meg, a XX. század hozott az ország életében. Portugáliában 1910-ben polgári forradalom söpörte el a királyságot: október 5-én kikiáltották a Portugál Köztársaságot. 1926-ban katonai puccs döntötte meg a demokratikus kormányt és fél évszázados katonai diktatúra kezdődött, melynek élén 1932-tól 68-ig António de Oliveira Salazar állt. Nevéhez fűződik országa gazdaságának konszolidálása, valamint az autoriter  Estado Novo (Új Állam) kialakítása. Salazar keménykezű országlásának kétségtelen eredménye volt, hogy sikerült rendeznie a portugál állam pénzügyi helyzetét, ugyanakkor ennek az volt az ára, hogy az ország lakói rendkívüli szegénységben éltek. A szigorú gazdasági intézkedések elsősorban a parasztságot és a munkásokat terhelték, a nagytőkések viszont meggazdagodtak, valamint, a munkaerő olcsóságát kihasználva jelentős mennyiségű külföldi tőke települt az országba, ami gyengítette a portugál gazdaságot. Emellett Salazar az 1960-as évektől, amikor is az ENSZ határozatot hozott a gyarmatok kiürítéséről, kétségbeesett háborút vívott a gyarmatok megtartásáért, ami anyagilag annyira megterhelte az országot, hogy végleg gazdasági válsághoz vezetett. A mai demokratikus rendet Salazar halála után az 1974-es vértelen szegfűs forradalom teremtette meg. Az új portugál kormány 1974-75-ben lemondott gyarmatairól, melyet tizenhárom éven át tartó gerillaháborúban igyekezett fenntartani, és függetlenséget adott nekik. Ezt követően Portugália 1986-ban Spanyolországgal együtt az Európai Közösségek, majd az Európai Unió tagja lett, mely új fejezetet nyitott az ország történelmében. A régi gyarmatokról a függetlenség kivívása után tömegek indultak meg, hogy a volt anyaországban keressék boldogulásukat, ill. egyéb számtalan más emigráns csoportnak vált célállomásává, mivel transzfer országként jelentős állomás szerepét tölti be. Ez átrajzolta a jelenlegi társadalom demográfiai térképét, mely automatikusan vezetett az integrációs szakpolitikák újratervezéséhez, és azok gyakorlatban való megvalósításához. Az Immigráció és Interkulturális Dialógus program (AICD) főbiztosa, Rosario Farmhouse a MIPEX eredményeit elemző beszédében megfogalmazta, hogy Portugália tudja, a portugáloknak szinte veleszületett képessége, hogy a sokszínűséget egyfajta gazdagságként kezelje, és ne fenyegetésként tekintsen rá, még gazdasági válság sújtotta időkben sem, amikor nagyobb mértékű a tendencia a bűnbakképzésre.   Azt mondja, hogy senki sem szereti azt, amit nem ismer, mivel természetünknél fogva mindannyian előítéletesek és bizalmatlanok vagyunk. Véleménye szerint a törekvéseknek a kölcsönös tolerancián és tiszteleten kell alapulniuk, azonban ezeken túl is kell, hogy mutassanak, egy kétirányú integrációs kapcsolati rendszer felé. Egy olyan modell és gyakorlat mellett teszi le a voksát, melyben mind a többségi, mind a kisebbségi társadalom résztvevőként van jelen, melyben élmények megosztására nyílik lehetőség, és amiben a tolerancia és a tisztelet mellett új, közös tudások jönnek létre. A főbiztos a siker zálogaként a közelséget, az információt, azaz a másikról való tudást, valamint a civil társadalom partnerként való hozzáállását határozza meg. Ahogy fogalmaz, az állam feladata, hogy egyenlő feltételeket teremtsen, és informálja a bevándorlókat jogaikról, kötelességeikről és lehetőségeikről, azonban az integráció az egymáshoz való közeledés révén lesz sikeres, mely sikerért a civil társadalom minden egyes tagja felelős. Rosari Farmhouse beszédében tehát az interkulturalizmus esszenciáját foglalja össze. A fogalomban a kultúra szó az „inter” szócskával együtt egy olyan jelentésmezőt alakít ki, mely az értékek és életmódok, valamint minden individuum (egyéni vagy közösségi) szimbolikus reprezentációjának az elismerésére épül. Nagyon fontos, hogy ez a fajta elismerés/elfogadás nem csak a másokkal kialakított kapcsolatok során nyilvánul meg, hanem az én keretein belül is, azaz kész elismerni a különböző kultúrák fontosságát, változatosságát és elsősorban magát a végbemenő interakciót, mely eredményeként a kultúrák képesek egymásra kölcsönösen hatni, és új jelentéseket kialakítani.

Portugáliában az Anti-rasszista Hálózat (RAR) 59 olyan szervezet munkásságát segíti, melyek valamilyen formában a rasszizmus ellen küzdenek. Az egyik legfontosabb, és legnagyobb szabású esemény az évente megrendezésre kerülő „Sokszínűség ünnepe”. A szervezetek munkásságának ismertetésén kívül sor kerül nyilvános vitákra, szemináriumokra, konferenciákra, valamint számtalan kulturális eseményre, melyek célja, hogy minél nagyobb tömegeket szólítsanak meg, mind a többségi, mind a kisebbségi társadalomból.

Persze, ahogy mindenhol, Portugáliában sem tökéletes a helyzet, számtalan megoldatlan probléma vár megoldásra, az egyre nagyobb méreteket öltő bevándorlás, és a gazdasági válság újabb és újabb kihívások elé állítják a szakembereket. Az integrációs szakpolitikák és gyakorlatok azonban tükrözik azt a fontos tényezőt, melyet a siker zálogaként határozhatunk meg, a nyitottságot. Legyen szó vallásról, bőrszínről, származásról akár szexuális beállítódásról, a társadalom teret ad a kommunikációnak, és így lehetőséget a megismerésnek és elfogadásnak.

http://elib.kkf.hu/edip/D_10384.pdf

http://reventon.websitewelcome.com/

http://hu.wikipedia.org/wiki/Ant%C3%B3nio_de_Oliveira_Salazar

http://www.tsf.pt/PaginaInicial/Vida/Interior.aspx?content_id=1838209