Dojcsák Dalma – Szabó Máté Dániel

 

Antirasszizmus és szóláskorlátozás

 

1.Tehetetlenséget és dühöt érez az, aki szerint elfogadhatatlan a magyarországi roma lakosságot érintő társadalmi és intézményes rasszizmus, ami az élet minden területén a teljes kilátástalanságba taszít százezreket. A romáknak nemcsak különféle természetű (fizikai, verbális és gyakran a hatóságok részéről is megvalósuló) atrocitásokkal kell szembenéznie, közülük sokaknak nap mint nap, hanem azzal is, hogy a velük előítéletes társadalom nem kezeli őket egyenlő méltóságú személyként. Ezért nemhogy egyenlő eséllyel, hanem inkább esélytelenül kezdi az életét ma Magyarországon, aki romának születik. A kirekesztést csak erősíti, hogy az intoleráns politikának már parlamenti képviselete is van, a szélsőjobboldal iránt egyre nagyobb társadalmi kereslet mutatkozik,[1] és a romákkal szembeni atrocitások az utóbbi években – a jogszerűség határán és az illegalitásban működve – szervezeti keretet is kaptak.[2] Ez a súlyos és bonyolult társadalmi probléma komplex közpolitikai megoldást kíván. Magyarországon pedig nagy hagyománya van annak, hogy az igazán súlyos társadalmi problémákra a jogtól, a jogalkotástól várunk megoldást. A rasszizmus megszüntetését szolgáló komplex eszközrendszerben a jogi eszközöknek valóban van létjogosultsága, vannak olyan rasszista megnyilvánulások, amelyekre nemcsak helyes, de szükséges is, ha a jog reagál. Ugyanakkor vannak olyanok is, amelyek esetében a jog tehetetlen, ennélfogva nem bizonyul alkalmas eszköznek.

E cikk szerzői a Társaság a Szabadságjogokért nevű jogvédő szervezet (TASZ) jogászai. Ismeretes, hogy a TASZ sokszínű tevékenysége kiterjed a romákkal szembeni strukturális (hatósági, illetve intézményi) diszkrimináció elleni fellépésre is, ezen dolgozik a TASZ Romaprogramja. Ez elsősorban a rendőrségi, illetve egyéb büntető jogalkalmazásbeli hátrányos megkülönböztetéssel foglalkozik, mint amilyen például a rendőrségi etnikai profilalkotás, illetve a gyűlölet-bűncselekmények kapcsán a jogalkalmazás terén megfigyelhető kettős mérce. Ismeretes továbbá az is, hogy a TASZegy másik programjában a szólásszabadság védelmén is dolgozik, és a határozott szólásszabadság-felfogása szerint annak korlátozására csak akkor kerülhet sor, ha valamely közlés mások alanyi jogait kifejezetten sérti, vagy ennek közvetlen és nyilvánvaló veszélye áll fenn. Ezt pedig nem a közlés tartalma, hanem a hatása alapján kell megítélni, hiszen a közlés aszerint járhat együtt mások jogainak sérelmével, vagy ennek veszélyével, hogy milyen hatással lesz, illetve lehet mások jogaira.[3] Ez pedig mindig a szólás kontextusának a vizsgálatát teszi szükségessé, a szóláskorlátozást tehát a felfogásunk szerint a szólás konkrét körülményei alapozhatják meg.

Antirasszista nézőpontból ez a szólásszabadság-felfogás jellemzően nem elfogadott. A szólás tartalomsemleges védelme ugyanis nem tartja elfogadhatónak a gyűlöletből fakadó, azt kifejező, de gyűlöletet még nem gerjesztő szólás korlátozását. Ez pedig azzal jár, hogy sokan a szólásszabadságot teszik felelőssé a rasszizmus terjedéséért, megerősödéséért, intézményesüléséért. Ez megmutatkozik az ilyen gyűlölködésből fakadó beszédnek a rendszerváltás utáni állami kezelésén is. Aki ezen az állásponton van, az a problémát leggyakrabban a szólásszabadság és az emberi méltóság alapjogainak konfliktusaként interpretálja, és mint jogi problémára az államtól vár rá jogi válaszokat, így elsősorban a kirekesztő szólás polgári, illetve büntetőjogi szankcionálását.

Mi viszont úgy látjuk, hogy az egyenlő emberi méltóság tisztelete nem mozdítható elő a szólásszabadság alapjogának további jelentős korlátozását jelentő jogi szankciók útján. Azt állítjuk, hogy egyrészt a kirekesztés elleni közpolitikai fellépés csak akkor lehet hatékony, ha az állam a jogkorlátozó regulatív eszközök mellett más, az emberi méltóság tiszteletét előmozdító eszközöket is felhasznál annak érdekében, hogy a polgárokban erősítse az egyenlő emberi méltóság respektusát, és ezzel hozzájáruljon egy olyan társadalmi értékrend kialakulásához, amelyben a kirekesztő beszéd a többség számára elfogadhatatlan, elítélendő. Másrészt pedig a hatékony antirasszista közpolitikához az is szükséges, hogy azokban az esetekben ahol legitim a jogi eszközök használata, az állam következetesen éljen a rendelkezésére álló jogi eszközökkel: tiltsa meg a mások jogait sértő magatartásokat, a tilalom megsértését pedig minden esetben szankcionálja, reparálva ezzel a megsértett jogrendet, a polgárok egyéni jogsérelmét, illetve visszatartó hatással legyen a további jogsértésekre nézve.

Magyarországon mindkét, szerintünk fontos feltétel hiányzik: az állam passzív marad mind a társadalompolitikai eszközök használata, mind pedig a jogsértések elleni következetes fellépés terén. A gyűlöletet nem tilthatja meg az állam, de annak érdekében tehetne lépéseket, hogy például a tudatlanságból fakadó gyűlölet visszaszoruljon, marginalizálódjon, vagy legalább ne terjedjen. Ehelyett abban sem lehetünk biztosak, hogy a demokratikus alapértékek a közhatalom minden szegmensében megkérdőjelezhetetlenek; a közhatalmat gyakorló, az állam nevében megnyilvánuló személyek sem teszik minden kétséget kizáróan egyértelművé, hogy milyen kisebbségekhez való viszony áll összhangban egy minden polgárát egyenlő méltóságú személyként kezelő állam ideájával.

Amikor azt állítjuk, hogy az állam nem használja ki a rendelkezésére álló, alkotmányosan is igazolt eszközeit a kirekesztéssel szemben, legalább két szintű állítást teszünk. Az állam egyrészről nem él azokkal a jogi lehetőségekkel, amelyek egyáltalán nem tekinthetők szóláskorlátozónak. A rasszista erőszak és diszkrimináció Magyarországon jogellenesnek számít, e tilalmak mégsem érvényesülnek kielégítően. Rendszerint nem indulnak eljárások a gyűlölet-bűncselekménynek nevezett közösség tagja elleni erőszak rasszista elkövetőivel szemben, mintha a rendőrség és az ügyészség nem találná meg a módját, hogy a rasszista erőszakkal szemben fellépjen, arra viszont már volt példa, hogy a rasszistákkal szembeszegülő romákat gyanúsítsák, vádolják, sőt, ítéljék el az eredetileg pont az ő védelmükre született paragrafusok alkalmazásával.[4] Virágzik a jogsértő megkülönböztetés, diszkrimináció, a szegregáció a munkahelyeken, a hatóságoknál, az oktatási intézményekben, a szórakozóhelyeken, a lakóhelyeken, és az állam hol támogatja az ilyen törekvéseket, hol pedig erőtlen válaszokat ad ezekre.[5]

Másrészről mintha nemlétezőek lennének azok a szóláskorlátozások, amelyeket mi magunk is legitimnek, ennélfogva elfogadhatónak és érvényesítendőnek tartunk, és amelyek régóta részei a magyar jogrendszernek. Az ezzel kapcsolatos közéleti diskurzus alapján úgy tűnik, mintha Magyarországon semmiféle korlátja nem lenne sem az uszító, sem pedig a gyalázkodó beszédnek.[6] Ez azonban egyáltalán nem így van, a kisebbségek védelmében a szólásszabadság Magyarországon évek óta számos aspektusból korlátozott, és ezek a korlátozások alkotmányosan is megalapozottak. Alkotmányosan elfogadható elsősorban az uszító beszéd tilalma, vagyis az, ha valaki másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel, a szenvedélyeket olyan nagy mértékben feltüzeli, amely gyűlölet kiváltásához vezet.[7] De az ezt a szintet el nem érő szólások is számos legitim korlátozásnak vannak alávetve. Például alkotmányos az összes hitlerbarát, vagy más fasiszta politikai, katonai és katonai jellegű szervezet feloszlatása, a pártalapítás szabadságát is magában foglaló egyesülési szabadság, mint speciális szólásszabadság korlátozása.[8] Ugyancsak elfogadható alkotmányosan a rádióban és a televízióban elhangzó gyalázkodó beszéd szankcionálása, tekintettel arra, hogy e médiumok speciális hatással és befolyásoló erővel rendelkeznek.[9] Alkotmányosan legitim továbbá az erőszakra vagy mások megfélemlítésére, illetve megalázására irányuló tüntetések, mint közösségben megvalósuló szólások tilalmazása is.[10]

A kisebbségek, mint csoportok méltóságának védelme érdekében szóláskorlátozást pártolók tehát valójában nem a korlátlan gyűlöletbeszéddel szemben lépnek fel. Hanem azon szólások tekintetében is tartalomalapú (nem a közlés következményeire, hanem a sértő, súlyosan bántó tartalmára alapított) korlátozást követelnek, amelyek individuálisak, és többnyire amelyek az írott vagy az internetes sajtóban, vagy olyan tüntetéseken jelennek meg, amelyek nem kifejezetten arra irányulnak, hogy másokat megfélemlítsenek vagy inzultáljanak.[11]

2. A rasszista uszítást tiltó büntetőtörvényi tényállás a rendszerváltáskor vált a magyar jogrendszer részévé. A közösség elleni izgatás – ma már a bűncselekmény elnevezésében is uszítás[12] – akkor valósul meg, ha valaki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet, vagy valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít. A büntetőjogi szabályozás a kilencvenes évek elejéig jóval szigorúbb volt, és a gyalázkodást is szankcionálta. A gyalázkodást az valósította meg, aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget,népet,felekezetetvagyfajtsértővagy lealacsonyító kifejezést használt, vagy más ilyen cselekményt követett el.

Az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) határozatában vizsgálta a közösség elleni izgatást és a gyalázkodást büntetni rendelő törvényi rendelkezésekalkotmányosságát. A vizsgálat eredményeként az uszítás büntetőjogi szankcionálását alkotmányosnak találta a testület, míg a gyalázkodás nem ment át az alkotmányosság szűrőjén, az indokolatlanul szóláskorlátozónak minősült, ezért az Alkotmánybíróság azt megsemmisítette.

Ez a határozat volt a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatában az, amelyik kijelölte a szólásszabadság határait. Kiderül belőle többek között, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága kitüntetett fontosságú alapjog, „anyajoga” az úgynevezett kommunikációs jogoknak. Ez azt jelenti, hogy a kommunikációs jogok családjába tartozó számos jog – például a szólás- és sajtószabadság, a gyülekezési jog és az információszabadság – a véleménynyilvánítás szabadságában gyökereznek, és osztoznak bizonyos jellemzőkben. A határozat szerint „ez a jogegyüttes teszi lehetővé az egyénmegalapozott részvételét a társadalmi és politikai folyamatokban”,[13] így többek között ezért a véleménynyilvánítás szabadsága kitüntetett védelmet élvez. Ez pedig a gyakorlatban azt jelenti, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozó törvények akkor alkotmányosak, ha egy másik alapjogot védenek, és a korlátozás nem igazolható, ha a védett jog csak távoli összefüggésben áll a korlátozással, vagy ha a korlátozás indokaként a például a köznyugalom, mint egy elvont érték áll.

Ugyanez a határozat vezette be a magyar alapjogi tesztek közé a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztjét, ami az amerikai Legfelső Bíróság clear and present danger tesztjén alapul. Ezen teszt alapján a szóláskorlátozás csak akkor lehet alkotmányos, ha a mások jogait nyilvánvalóan és közvetlenül veszélyeztető beszédre irányul. Az Alkotmánybíróság szerint ilyen beszéd az uszítás, ami az indulatok olyan erős felkorbácsolására alkalmas, amelynek hatására bekövetkezhet az erőszak, tehát mások jogai sérülhetnek. Ezért az ilyen beszéd büntethető. Ezzel szemben a gyalázkodás tényállása akkor is megvalósul – ezáltal az akkor vizsgált szabályok szerint büntetendő – ha egyéni jogok nem sérülnek, csupán a köznyugalom kerül veszélybe, ami nem alapozhatja meg az alkotmányos korlátozást. Az ilyen szóláskorlátozás viszont alkotmányellenes.

3. Az Alkotmánybíróság fenti tesztjét a jogalkotó nem építette be ugyan a normaszövegbe, de a jogalkalmazó szervek saját magukra kötelezőnek ismerték el. Azonban ennek egy olyan jogértelmezési gyakorlat lett az eredménye, amely az alkotmányossági tesztet helytelenül, túlságosan szűk értelemben kezdte alkalmazni, és ez alkalmat adott a jogalkalmazó szerveknek arra, hogy kibújjanak az uszítás bűncselekményének megállapítása alól is.

Nem áll rendelkezésünkre statisztika arról, hogy a rendszerváltás óta hány esetben indult eljárás közösség elleni izgatás (uszítás) miatt, ahogyan arról sem, hogy hány esetben született bűnösséget megállapító ítélet. Rendelkezésre áll azonban néhány közismert ügy, amelyek alkalmasak arra, hogy azokból a bírósági gyakorlatra nézve vonjunk le következtetést. Rendelkezésünkre áll tovább számos olyan közéleti eseményt dokumentáló újságcikk és civil állásfoglalás, amelyek a büntetőjogi eljárás megindítását hiányolják bizonyos ügyekben. A következőkben röviden összefoglalunk néhány esetet, és alapjogi szempontból értékeljük azokat.

a) A büntetőjogi jogértelmezést a Legfelsőbb Bíróság két, elvi megállapításokat tartalmazó határozata alapozta meg. Bár ezek a határozatok elsősorban a büntetőjog dogmatikáját bontják ki, alapjogi szempontból is érdemes megvizsgálni őket.

A BH1997/165. lényege, hogy a bíróság szerint a gyűlöletre uszításnak aktív magatartásra kell buzdítania, ahhoz, hogy megállapítható legyen a bűncselekmény elkövetése. „[A]z uszítás nem egyszerűen gyűlölet, hanem olyan gyűlölet felkeltésére irányul, amely aktív tevékenységbe megy át. Aki »gyűlöletre uszít«, az másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel. … A vádlottak kijelentései – elsősorban az I. r. vádlotté – az uszítás határát »súrolták«, de nem lépték túl azt, mert gyűlölet keltésére esetleg alkalmasak voltak, de nem ingereltek aktív gyűlöletre.” Vagyis ez a bírói értelmezés azt várja el az uszító szöveg közlőjétől, hogy kifejezettenaktív, erőszakos magatartása szólítsa fel a hallgatóságát. Ez a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztjének sajátos értelmezése, amely alapján a bíróság szerint nem követnek el bűncselekményt azokban az esetekben, amelyekben valaki egyértelműen gyűlöletre uszít, ésa körülmények alapján a jogsérelem bekövetkezése valószínű, de a beszédből hiányzik a felszólítás az erőszakos magatartásra. Amikor így értelmezi a bíróság a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztjét, valójában az eset körülményeiből önkényesen kiemel egyetlen tényezőt, az erőszakra felszólítást, mintha csak ebben az esetben sértené vagy veszélyeztetné mások jogait nyilvánvalóan és közvetlenül a beszéd. Ennek a körülménynek a kiemelése azonban nem igazolt, így alapjogi szempontból nem igazolható mérce szerint dönti el a bíróság, hogy elkövették-e a bűncselekményt.

Ezzel szemben abíróság a BH1998/521. számon közzétett határozata szerint már a körülmények szélesebb körének vizsgálata szükséges:„[a]z elsőfokú bíróság – egyébként helyesen – a kiemelt részleteket nem a szövegkörnyezetükből kiragadva vizsgálta, hanem a beszéd teljes terjedelmét elemző értékelés alá vette, mert annak, mint a bizonyítás anyagának a cselekmény jogi értékelése szempontjából jelentősége van.” A határozat bizonyos tekintetben inkorporálja az alkotmánybírósági gyakorlatot. „Az eljárt bíróságnak mindenekelőtt abban kellett döntenie, hol húzódik meg az a határ, amely a közösség elleni izgatást elhatárolja a véleménynyilvánítás szabadságának az alkotmányos jogától. Nélkülözhetetlen ez annak a megállapítása végett, hogy a vádlott beszédében sérelmezett kitételek alkalmasak-e gyűlöletre uszításra vagy csupán sértő, gyalázkodó jellegűek, amelyek a véleményformálás kategóriájába tartoznak. … Az uszító ugyanis a kialakult köznyugalmat zavarja meg, másokat valami vagy valaki(k) ellen irányuló dühödt indulatra sarkall. Aki uszít, nem az értelemhez szól, hanem a primer ösztönöket célozza meg, mások érzelmi világára kíván hatni a szenvedélyek felkorbácsolása révén, számolva azzal, hogy a felszított, ellenséges indulatok kitörhetnek, és fékezhetetlenné válhatnak.” A határozat elsősorban az uszítás köznyugalom veszélyeztető jellegét emeli ki, holott az Alkotmánybíróság iránymutatása szerint a köznyugalom védelme az uszítás estében csak másodlagos cél, és elsősorban a mások jogait fenyegető magatartásokat kell üldöznie a jognak; ez a büntetőtörvényi szabály csak áttételesen védi a köznyugalmat.

Így e határozat végkövetkeztetése is eltér az alkotmánybírósági gyakorlattól:a társadalmi rend megbontását azonosítja az uszítás eredményeként, nem pedig mások jogainak közvetlen és nyilvánvaló veszélybe kerülését. „Aki tehát nagy nyilvánosság előtt az emberek egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, nem pusztán az ellenérzéseit, kedvezőtlen vagy sértő nézeteit, netán aggodalmat keltő gondolatait osztja meg hangulatkeltő módon másokkal, hanem – miként az a jogállamiság követelményeivel összhangban álló ítélkezési gyakorlatból kitűnik – olyan feszültséget gerjesztő, lázongó magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly mértékben szítsa fel, amely gyűlölet kiváltására és ezzel a társadalmi rend és béke, a harmonikus és toleráns emberi kapcsolatok megzavarásához vezethet.” Csak említés szintjén jelenik meg az erőszak, mint mások jogait veszélyeztető elem az érvelésben. A törvény „nem egyszerűen a gyűlöletkeltést, a gyűlölet felébresztését rendeli büntetni, hanem ennél többet: a gyűlöletre uszítást, amely – túl azon, hogy durva visszaélés a véleménynyilvánítás szabadságával – nem más, mint az erőszak érzelmi előkészítése.”

Végül a határozat fontos megállapítása ismét csak büntető-jogértelmezési jellegű, és a bűncselekmény célzatosságáról szól „…a közösség elleni izgatás veszélyeztető – a köznyugalmat, a társadalmi békét veszélyeztető – bűncselekmény, amelynek törvényi tényállása célzatot (egyenes szándékot) nem követel meg. Ennélfogva a cselekmény megvalósulásához elegendő, hogy az elkövető tudatában legyen annak: a nagyobb nyilvánosság előtt tett kijelentései a gyűlölet szítására alkalmasak, amely magában foglalja annak a felismerését is, hogy a felhevített gyűlölet szélsőséges aktivitásba (pl. kirekesztő, jogfosztó magatartásba, végső esetben erőszakos cselekménybe) mehet át.”

b) A fenti elvi állásfoglalásokat tartalmazó határozatok megszületése után került sor arra az ügyre, amelyben ifjabb Hegedűs Lóránt református lelkész, a MIÉP korábbi elnöke 2001-ben az Ébresztő című lapban publikált Keresztyén Magyar Állam című írásában többek között a következőket írta:„… a galíciai jöttmentek hada … nácikat is nem egyszer megszégyenítő fasiszta módszerekkel a Jordán partja mellől, hát jönnek megint a Duna partjára, hol internacionalistán, hol nemzetieskedve, hol kozmopolitán még egyet rúgni a magyarba … Rekeszd ki őket! mert ha nem teszed meg, ők teszik meg veled!” Hegedűst az első fokon eljáró Fővárosi Bíróság börtönbüntetésre ítélte folytatólagosan elkövetett közösség elleni izgatás miatt. Az első fokú bíróság osztotta a vád megállapításait, miszerint a cikk a társadalom egy csoportja elleni gyűlöletkeltésre irányul, aktív tevékenységre uszít. Az első fokú bíróság azt is értékelte, hogy a cikket a szerzője később egy rádióadásban is felolvasta.

A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla viszont felmentette Hegedűst.[14] A jogerős ítélet szerint „[a] vélemény mindaddig szabadon kinyilvánítható a Büntető Törvénykönyv szerint, amíg az nem csap át gyűlöletre uszításba”. A jogerős ítélet kimondta továbbá, hogy „a Fővárosi Bíróság az általa megállapított tényállás alapján tévesen vont következtetést a vádlottak bűnösségére, amikor a tartalmát tekintve is előrekialakított, gondosan felépített, írásba foglalt, majd hangszalagra is rögzített és a rádióban leadott beszédet– amely kétségkívül különösen a magyarországi zsidóság Galíciából származó részét sértő, lealacsonyító kijelentéseket is tartalmaz –a szólás és véleménynyilvánítás szabadságának kereteit túllépőnek, bűncselekményt megvalósítónak értékelte.” Az Ítélőtábla itt összemosta azt a megállapítást, miszerint a gyűlöletre uszítás az érzelmekre, és nem az értelemre hat, azáltal, hogy az uszító állapotát vizsgálta a beszéd elmondásakor, nem pedig a közönségét.A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a „közösség elleni izgatás bűntette nem valósult meg. Ugyanis az újságcikk sem magatartás vagy tevékenység kifejtésére, sem erőszakos cselekedetre nem hív fel.”

A jogerős ítélet úgy értékelia szóban forgó szövegrészletet, hogy az „[a]z olvasóban illetve hallgatóban nem is alkalmas olyan aktív tevékeny gyűlölet kiváltására, amely a törvényi tényállás megvalósulásához szükséges. A bűncselekmény (immateriális) veszélyeztető jellegéből következik, hogy a megvalósuláshoz nem elegendő csupán a veszély feltételezett volta (absztrakt veszély). A veszély a sérelem bekövetkezésének reális lehetőségét jelenti, vagyis olyan helyzet fennállását, amikor a folyamatnak a sérelem bekövetkezése irányába ható továbbfejlődése lehetőségével számolni kell. Nem helytálló a Fővárosi Bíróság azon megállapítása, hogy elegendő az elkövető részéről annak előrelátása, miszerint a felkeltett gyűlölet akár kiléphet az érzelmek zárt világából, és mások számára is láthatóvá válik, hanem az előzőekben részletezett hármas követelménynek is meg kell felelnie.” A megállapítás azon része, amely az erőszak bekövetkeztének közelségéről szól, helytálló, de erre az eredményre az összes körülmény mérlegelése után kellene, hogy jusson a bíróság ahhoz, hogy elfogadható legyen a következtetése. A bíróság szerint „[a] »rekeszd ki őket! mert ha nem teszed meg, ők teszik meg veled« felhívásból nem következik és nem is következtethető az a vádlotti szándék, hogy olvasóit hallgatóit erőszakos cselekmények elkövetésére buzdítja. Az»ők teszik meg veled« mondatrészből az sem következtethető, hogy a cikk írója a zsidóság Galíciából származó részének erőszakos cselekményeitől tart, ezt kívánná megelőzni. A köztudomásúlag a zsidóság részéről nem fenyegető erőszakos magatartások híján fel sem merülhet az erőszakos magatartás elhárításának szükségessége, s így ilyen elhárító erőszakos kirekesztésre a II.r. vádlott még közvetve sem sarkall.” Tehát az ítélet logikája szerint, mivel valótlan a vádlott azon állítása, miszerint ha a magyarság nem lép fel a zsidósággal szemben, az fordítva fog megtörténni, ebből pedig logikusan következik, hogy a címzettek sem fognak erőszakos magatartásokat elkövetni a zsidóság tagjaival szemben.

A bíróság végső következtetése szerint „a vádlottak magatartása nem volt tényállásszerű. A gyűlöletre uszítás, mint törvényi tényállási elem hiányzik, ezért a vádlottakat az ellenük …közösségi elleni izgatás bűntette miatt emelt vád alól bűncselekmény hiányában felmentette.”

c) Egy másik elhíresült uszítási ügyben született jogerős ítélet megállapította a vádlott bűnösségét. A Tomcat néven publikáló blogger így fogalmazott nyilvános blogján: „Ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.” A szerző tehát arra bíztatta olvasóit, hogy erőszakosan lépjenek fel, ha egy cigányokból álló csoporttal találják szemben magukat. Az ügyben született jogerős ítélet egyrészt kiemelte, hogy a felhívás aktív, erőszakos magatartásra buzdított – jelen cikk szerzőinek alapjogi véleménye szerint ez nem szükségszerű feltétele az uszítás megvalósulásának. Másrészt a bíróság – helyesen – arra is rámutatott, hogy az erőszak bekövetkezése nem szükséges a büntetőjogi felelősség megállapításához. A bíróság úgy ítélte meg, hogy figyelembe véve az összes körülményt – tehát a cikk szerzőjét, annak olvasóit, a cikkhez fűzött kommenteket és a támadott csoportot – az erőszak bekövetkezésének esélye közvetlen és nyilvánvaló volt, tehát megvalósult a közösség elleni uszítás.

d) A Legfelsőbb Bíróság 2011-ben tovább árnyalta a büntetőjogi jogalkalmazás képét, amikor kimondta, hogy „[a] közösség elleni izgatás elkövetési magatartása, a gyűlöletre uszítás, a védett nemzeti vagy népcsoportok elleni erőszak érzelmi előkészítése. Ez tárgyi értelemben a szenvedélyek oly mérvű felszítását feltételezi, amely magában hordja a gyűlölet önfejlődésével erőszakos jellegű konkrét sérelem reális lehetőségét; alanyi értelemben pedig az elkövetőtől annak felismerését követeli meg, hogy az általa másokban felhevített szenvedély – a gyűlölet – bármikor szélsőséges aktivitásba, végső soron erőszakos cselekvésbe csaphat át”.[15]

Az elkövetés idejénkatonai szolgálatotteljesítő vádlott2009-ben, miutánaz internetről letöltötte a Csendőrségi Lapok egy 1916. évi számának „A czigánykérdés hazánkban” címmel megjelent cikkét, kifüggesztette azt az alakulat egyik gyorsreagálású századának körletszintjén a faliújságra, ahol az állomány tíztagja elolvasta, és további negyvenfőnek pedig lehetősége volt elolvasni. A kifüggesztett szöveg többek között azt tartalmazta, hogy a cigányok „a társadalom élő testén évszázadok óta rágódó fekély, nyitott seb”, „szükségleteiket majdnem kivétel nélkül büntetendő cselekményekkel, lopással, csalással, rablással, jóslással, kuruzslással, orvvadászattal, mezőrendőri kihágással szerzik be. Ha a körülmények úgy kívánják, úgy gyújtogatástól, emberöléstől, gyermekrablástól sem riadnak vissza.” A Legfelsőbb Bíróság döntése szerint a szöveg kihelyezése a faliújságra nem valósította meg a közösség elleni izgatást, mivel „az ítélkezési gyakorlat is csak azon magatartást tekinti gyűlölet szítására alkalmasnak, amely – akkor is, ha eshetőleges szándékú elkövetésről van szó – feltétlenül magában foglalja annak felismerését is, hogy a felhevített gyűlölet szélsőséges aktivitásba (intoleráns, kirekesztő, jogfosztó magatartásba, végső esetben – erőszakos jellegű – cselekvésbe) csaphat át. Maga a cikk a zárszóban a cigánykérdés, »mint megoldatlan probléma tekintetében, az egyre jobban elmérgesedő rákfenének a kivágását, orvoslását« veti fel. Arra is figyelemmel, hogy a cikkből az 1916-os megjelentetés, továbbá a szerzőnek az államhatalmon, a politikai pártok körén kívül álló, nem azok nevében nyilatkozó volta is kitűnik (mert egyértelművé teszi, hogy a szerző már nyugállományban van), a kérdéses újságcikk a fenti kitétellel együtt, összességében sem alkalmas arra, hogy a benne foglaltakat ma megismerőket erőszakos cselekedetekre hívja fel. Így az, hogy erőszakos cselekmény közvetlen kiváltásával fenyegető lenne, nem állapítható meg. A terhelt pedig az eredeti formájában és szövegével közzétett cikkhez sem megjegyzéseket, sem bármilyen konkrét magatartásra vonatkozó felhívást nem fűzött.” A döntés a körülmények vizsgálata során nem vette figyelembe, hogy a beszéd közönségét katonákból alkották, és hogy ez hogyan befolyásolja az erőszak veszélyének közelségét.

e) Bár nem a közösség elleni uszítás tényállását érintette, de kiemelkedően fontos volt a kommunikációs jogok korlátozhatóságának szempontjából a Magyar Gárda pere. Ennek során a bíróságok azt mérlegelték, hogy az egyesülési jog alkotmányos keretei között működött-e a Magyar Gárda nevű szervezet. A Magyar Gárdát, mint egyesületet a Jobbikhoz kötődő tíz személy alapította, és attól különállóan működött a Magyar Gárda mozgalom, amelynek tagjai katonai egyenruhában, alakzatban vonulva vettek részt a magyarországi cigány kisebbség megfélemlítését célzó tüntetéseken. A Fővárosi Ítélőtábla ítéletében[16] kimutatta, hogy a Magyar Gárda mozgalom elválaszthatatlanul működik a Magyar Gárda egyesülettől, így a mozgalom jogsértései kizárólag az egyesület feloszlatásával, mint egyedüli jogkövetkezménnyel szüntethetőek meg.

Az Ítélőtábla érvelése jelentősen támaszkodik az Alkotmánybíróság és a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) gyakorlatára. A bíróság helyesenjut arra a következtetésre, hogy az egyesület feloszlatása a kommunikációs jogcsaládba tartozó egyesülési szabadságszükséges és arányos korlátozását jelenti. Az ítélet kiemeli, hogy „[a] megmozdulások helyszínéül tudatosan etnikai feszültségektől terhes olyan kistelepüléseket (Tatárszentgyörgy, Fadd, Galgagyörk) választottak, ahol a közbiztonságnak a rendőrség általi fenntartásában eleve hiányosságok mutatkoztak, továbbá a gárdisták, a rendezvényt biztosító rendőrök és a községek lakóinak számarányát figyelembe véve az alakzatban vonulások, a gyűlések és az azokon elhangzott beszédek mindenki számára közvetlenül megismerhetők és átélhetők voltak függetlenül attól, hogy azokon egyébként részt kívántak-e venni. A beszédekben a magyarság a roma és zsidó népességtől elkülönülő identitásként jelenik meg (pl. Tatárszentgyörgyön B. J. a magyarokkal szembeni cigányterrorról beszélt, míg D. I. – a Magyar Gárda akkori főkapitánya – 2008. szeptember 7-i sárbogárdi beszédében a zsidóságot idegenszívű nemzetvesztőként aposztrofálta). A szónoklatok tartalmát a vonulásos demonstráció, vezényszavak, köszöntések és a gárdisták által viselt egyenruha összhatása egészítette ki.”

Az egyes rendezvények egyetlen szónoka vagy résztvevője ellen sem indult korábban büntetőeljárás, így az alperes azzal érvelt, hogy a Magyar Gárda működése során nem valósított meg bűncselekményt, tehát a feloszlatásának nincs jogi alapja. A bíróság azonbanúgy döntött, hogy a körülmények együttes értékelésével állapítható csak meg, hogy a Magyar Gárda tevékenysége mások jogait megsértette-e.[17]

Az Ítélőtábla érvelésében a köznyugalom csak mint másodlagos érv jelenik meg, és a hangsúly arra helyeződik, hogy „a valamennyi helyszínen nyilvánvalóan jelenlevő ún. foglyul ejtett közönségre is figyelemmel az erőszak közvetlen, egyéni jogok sérelmével is fenyegető veszélye fennállt.” A bíróság – alkotmánybírósági határozatot idéző érvelése – szerint akkor beszélhetünk foglyul ejtett közönségről, ha a szélsőségesen erős, kritikus vélemény elől a támadott csoport tagjainak nincs lehetősége kitérni, és akaratuk ellenére is végig kell hallgatniuk más ellenük irányuló véleményét. Az Ítélőtábla kiemeli, hogy az ilyen “helyzetbe került természetes személy nem tudja gyakorolni azt az őt egyébként megillető jogot, hogy szabad választása szerint eldönthesse: ott, az adott helyen meghallgatja-e a neki nem tetsző véleményt átélve annak közvetlen hatását, vagy az egyet nem értését is kifejezve eltávozzon. A természetes személy ezen szabad választási, döntési joga pedig védelmet élvez. A demokratikus társadalomban valamely közérdekű kérdés megvitatását kezdeményező csoport másoktól nem kényszerítheti ki, hogy a vitában részt vegyenek és a részvétel konkrét formáját, módját sem írhatja elő.”

Végül az Ítélőtábla döntésében ismét megjelenik az erőszak, mint mások jogait és szabadságát nyilvánvalóan és közvetlenül fenyegető veszély. „Önmagában az erőszak tényleges hiányából a nagyszámú rendőri jelenlét mellett az erőszak veszélyének hiányára következtetni nem lehet. Ugyancsak az erőszak veszélyére utal az alperes törvényes képviselőjének … nyilatkozata, melyben előadta: ha a rendezvényeken az Országos Cigány Önkormányzat elnöke megjelenik, mindig kialakul valamilyen konfliktus, egyben felszólította K. O-t a rendezvényeiktől való távolmaradásra. Márpedig az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata a véleménynyilvánítás szabadságát illetően éppen azon alapul, hogy a demokrácia lényege az egymástól eltérő nézetek és programok békés vitájában van: erre figyelemmel az esetleges ellentüntetőt a tüntetővel azonos védelemben részesíti. Az alperesi megnyilvánulásokból ezzel szemben az derül ki, hogy a Magyar Gárda rendezvényei – az erőszak reális veszélye nélkül – nem tűrik el az ellentüntetést.” Végül pedig leszögezi a jogerős ítélet, hogy a „községeknek a gyűléseken közvetlenül rész venni nem kívánó, de azokat megfélemlítve mégis elszenvedni kénytelen lakói nem csupán kellemetlen érzelmeiknek voltak kitéve, hanem szabadságuk ténylegesen is sérült”.[18]

Mindezek alapján nyilvánvaló és egyben sajnálatos tény, hogy a szólásszabadság határait kijelölő alkotmánybírósági gyakorlat a maga teljességében csak egy egyesülési joghoz kapcsolódó jogesetben bontakozott ki először a magyar rendes bírósági ítélkezésben.

f) Voltak azonban olyan esetek, amelyekben sokak számára nyilvánvaló volt, hogy a jognak válaszolnia kellett volna a történtekre, mégsem indult büntetőeljárás. Ilyen volt a 2012. augusztus 5-én Devecseren tartott jobbikos demonstráció, melyen több bűncselekmény mellett a közösség elleni uszítás is megvalósult.[19] Devecseren minden körülmény adott volt: az érzelmekre ható, szélsőségesen gyűlölködő beszédek, a felajzott, agresszív, erőszakra hajlamos tömeg, és a beszédek célpontját képező, a településen élő roma közösség. Az erőszak bekövetkeztének veszélye olyannyira nyilvánvaló és közvetlen volt, hogy az erőszak be is következett: a feldühödött tömeg kövekkel és vizespalackokkal dobálta meg a devecseri romák házait. A helyi cigányokat az a jogsérelem is érte, hogy az uszító beszédek és kirekesztő rigmusok a házaik előtt is folytatódtak, foglyul ejtett közönségként pedig kénytelenek voltak elszenvedni az őket szélsőségesen kirekesztő formában kritizáló beszédeket.[20] A rendőrség a devecseri ügyben a nyomozást megszüntető határozatában mégis úgy találta, hogy a devecseri beszédek „…nem átgondolt, indulatból, ösztönből fakadó, ellenséges, ártó megnyilvánulás kiváltására alkalmas kijelentést nem tartalmaztak. A beszédekben elhangzottak egy része sértő lehet a cigányságra nézve, amely erkölcsileg ugyan kifogásolható, de a büntetőjog eszközeivel nem szankcionálható.”[21] A rendőrség döntése nemcsak az alkotmánybírósági, de még az uszítás fogalmát a fentiek szerint szűkebben értelmezőbírósági gyakorlatot is figyelmen kívül hagyta.

4. A joggyakorlat ellentmondásos voltából számunkra továbbra sem következik a szólás tartalomalapú korlátozásának igénye az individuális közlésekben, a nyomtatott és az internetes sajtóban és a nem mások ellen irányuló tüntetéseken. A szólás korlátozása mellett érvelők általában az egyenlő emberi méltóság védelmét szokták felhozni, mint ami szükségessé teszi az ilyen szólások tilalmazását is. Azzal érvelnek, hogy az ilyen gyűlöletbeszéd bántó, nyugtalanító, fájdalmas, tehát hatással van az érintettek szubjektív érzéseire. Újabban felmerült, hogy ezzel nem is az a gond, hogy sérti a címzett csoport tagjainak érzékenységét, önérzetét (hiszen a kritikát mindenki köteles tűrni, még akkor is, ha alaptalan, és akkor is, ha bántó), de a gyűlöletbeszéd nem kritizál, nem sért, hanem egy társadalmi csoport tagjainak egyenlő méltóságát vitatja el. A politikai közösségnek pedig – így a szólás további korlátozása mellett érvelők – meg kell védenie azokat a tagjait, akiknek a közösséghez tartozását, az egyenlő méltóságú személykénti kezelését kétségbe vonják, ezzel fejezi ki az alkotmányos demokrácia, hogy képes megvédeni a lerombolására törekvőkkel szemben mind önmagát, mind pedig a polgárait.[22]

Meg vagyunk győződve arról, hogy ez az okfejtés a tarthatatlan állami tétlenség miatti tehetetlenség érzéséből fakad,[23] és nem vitatjuk a szándék helyességét sem. Ugyanakkor azt is gondoljuk, hogy az érvelés az emberi méltósághoz való jog félreértésén alapszik. Az alapjogként biztosított egyenlő emberi méltósághoz való jogból az következik, hogy az állam előtt mindenki egyenlő emberi státusszal rendelkezik. Az államnak nem szabad sem olyan döntést hoznia, sem pedig (akár intézményesen, akár képviselői útján) másképpen úgy megnyilvánulnia, amivel az egyenlő státuszt megszüntetné vagy akár csak megkérdőjelezné. Ezért indokolt – alkotmányosan is legitim – az, ha az állam a neonáci pártoknak nem biztosítja a részvételt a közhatalom birtoklásáért folyó választási versenyben, vagy ha nem ismer el jogi személyként egy neonáci eszméket hirdető szerveződést.[24] És ezért indokolt fellépni a rendőr, jegyző vagy más állami ember rasszista megnyilvánulásával szemben. Ezek a szóláskorlátozások a kirekesztő ideológia állami elismerését tagadják meg. A polgárait egyenlő méltóságú személyként kezelő államnak nemhogy nem kell, de nem is szabad szervezeti kereteket (például jogi személyiséget) adnia, vagy a közhatalom megszerzésének versenyében egyenlő feltételeket biztosítania olyan entitásoknak, amelyek célja éppen az, hogy megdöntsék azt az államot, amely mindenkit egyenlő méltósági személyként kezel.[25] Az alkotmányos demokrácia önvédelmére alapozó beavatkozásnak ez a megalapozása azonban meggyőződésünk szerint nem vihető át a nem állami és az állami elismeréstől is teljesen független egyének szólásának tartalomalapú korlátozására. Ugyanis ha ezt tennénk, összemosnánk az állam és az egyén kötelezettségeit és felelősségét. Az állam mindenkit egyenlőként kell hogy kezeljen, de ugyanez az egyéntől már nem várható el. Az állam nem fejezhet ki rasszista lenézést, de az már nem lenne legitim, ha az állam ugyanezt a rá vonatkozó kötelezettséget kiterjesztené az egyénekre is.[26] Ahogy az állam nem teheti kötelezővé hivatalos moralitás elfogadását polgárai számára, úgy nem kényszerítheti az egyenlőség eszméjét az egyénre, és azt sem tilthatja meg, hogy valaki az egyenlőséggel egyet nem értését kifejezze.[27] Ha ezt megtehetné, csak azt engedné meg, hogy mindenki számára elfogadható, és senkit sem bántó, mindenkinek kedves nyilatkozatokat tegyünk, ekkor már semmiféle szabadság nem létezne, ez gyakorlatilag korlátlanná tenné az állam hatalmát az egyén felett, elmosná a határokat az állam és az egyén között, felszámolná az egyén szabadságát.

Kiindulópontunk az volt, hogy az állam a rasszizmussal szemben nem használja ki a rendelkezésére álló jogi és nem jogi, társadalompolitikai eszközeit, sokszor pedig az uszító bűnelkövetőkkel szemben is tétlen. Az állami tétlenség miatt viszont nem helyes a szabadság további korlátozását követelni. Aki ezt teszi, talán a szabadságkorlátozásban általában érdekelt közhatalom manipulációjának áldozatául esik.

A liberális szólásszabadság-felfogás így fér meg harmonikusan az antirasszista világképpel és aktivitással. Az állam tétlenségből való kimozdítását és nem további szabadságkorlátozást sürgetünk. Hiszen ha az állam nem büntet akkor, amikor ez szükséges és alkotmányosan is legitim lenne, a polgárok úgy érezhetik, hogy nincsenek biztonságban. Ha az állam nem cselekszik, tétlen, azzal így a rendpártiság iránti vágyat erősíti a jóérzésű polgárokban: az ilyenkor várható társadalmi reakció az, hogy sokszor azok a hangok erősödnek meg, amelyek a törvények szigorításától várják a megoldást. Ezt a fentiek szerint tévútnak tartjuk. A szigorúbb törvényeket ráadásul a jogalkalmazók ugyanúgy figyelmen kívül hagyhatják, mint a már meglévő antirasszista tilalmakat.

 


[1] A magyar társadalomban 2002 és 2009 között, a 15 év feletti korosztályt tekintve 10-ről 21 százalékra növekedett a szélsőjobboldali eszmékkel és politikával szimpatizálók aránya, ami nemzetközi összehasonlításban szinte példátlan emelkedést jelent. Krekó Péter, Juhász Attila, Molnár Csaba: A szélsőjobboldal iránt társadalmi kereslet növekedése Magyarországon. Politikatudományi Szemle, 2011. 2. 53-79. oldal.

[2] A teljesség igénye nélkül: Magyar Gárda, Új Magyar Gárda, Magyar Nemzeti Gárda, Őrző Magyar Gárda Mozgalom, Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület, Véderő, Betyársereg és Nemzeti Őrsereg.

[3] A TASZ munkatársai legutóbb ezt közérthetően a Magyar Narancs hasábjain fejtették ki, Hegyi Szabolcs– Simon Éva: Felesleges ráfizetés. Miért szükségtelen a szólás további korlátozása? Magyar Narancs, 2013. augusztus 15.

[4] Az egyik ilyen ügy az, amely a „magyarok elleni” rasszista bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt indult meg azon romákkal szemben, akik 2009 őszén (a romákat támadó sorozatgyilkosságok idején) gárdisták autójára támadtak Sajóbábonyban. Egy másik, erre nagyon hasonlító ügy pedig az, amelyben ugyancsak 2009-ben, pár héttel a tatárszentgyörgyi kettősgyilkosság után, miskolci romák attól való félelmükben, hogy szélsőséges, cigányellenes személyek támadása várható, a családjaik megvédése érdekében rátámadtak egy több alkalommal és gyanúsan lassan arra közlekedő autóra, és ennek eredményeképpen az autóban ülők könnyebb sérüléseket szenvedtek. Mindkét ügyben közösség tagja elleni erőszak miatt indult nyomozás, és mindkét ügyben született olyan ítélet, amely szerint az elkövető romák bűnösek e bűncselekmény elkövetésben. Ezidőtájt a sajóbábonyi eset nyomán született jogerős ítélet is ezt tartalmazza (Debreceni Ítélőtábla Fkf.I.498/2013.), a miskolci esetben viszont a jogerős ítélet szerint nem rasszista bűncselekményért, hanem elsősorban garázdaságért tartoznak felelősséggel a szélsőségesek autójára támadó romák (Miskolci Törvényszék 3.Bf.2023/2012.).

[5] Itt nyilván nem adhatunk teljes képet, csak a közelmúlt egy-egy esetét villanthatjuk fel. Közvetett diszkriminációt intézményesít például az a törvény, amely szerint három hónapra ki kell zárni a közfoglalkoztatásból azt, aki szülőként gyermeke tankötelezettségének teljesítésével, vagy aki a lakókörnyezete rendezettségével összefüggő mulasztást követ el. [Lásd: a közfoglalkoztatásról szóló 2011. évi CVI. törvény 1. § (4a) bekezdését.] Hasonlóan minősíthető az a törvényi rendelkezés, amely arra hatalmazza fel az önkormányzatokat, hogy az aktív korúak ellátására, valamint a lakásfenntartási támogatásra való jogosultság feltételeként rendeletben a lakókörnyezet rendezettségét is előírják. [Lásd: a szociális igazgatásról és    a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 33. § (7) bekezdését és a 38. § (9) bekezdését.] Egy héttel ezelőtti sajtóhír, hogy egy budapesti szórakozóhelyre a szokásosnál sötétebb bőrszínű, Afganisztánban született fiatalt nem engedték be, majd amikor ezt a nyilvánosságban is szóvá tette, a szórakozóhely a következő szavakkal védekezett: “a www.morrisons.hu oldalon látható képgalériák bizonyítják, hogy szórakozóhelyünkön bármely nemzetiség és faj képviselőit szívesen látjuk.” Plankó Gergely: Sötétebb a bőre, jogászhallgató, nem engedték be a Morrison’s 2-be. 444.hu, 2013. november 5. Ugyanezt a szórakozóhelyet pár hónappal korábban elmarasztalta az Egyenlő Bánásmód Hatóság amiatt, hogy roma származására tekintettel megtagadta a belépést néhány roma fiataltól, eltiltotta a további jogsértéstől, elrendelte a határozat harminc napra való közzétételét, de meg nem bírságolta a szórakozóhely fenntartóját. Ügyiratszám: EBH/143/2013.

[6] Az utóbbi tekintetében lásd például legutóbb erről: M. Tóth Balázs– Tordai Csaba: A gyűlöletkeltő szólásról. Mért vesztett pert Vona Gábor, és mi következne ebből? Magyar Narancs, 2013. július 25.

[7] 30/1992. (V. 26.) AB határozat.

[8] 810/B/1992. AB határozat.

[9] 1006/B/2001. AB határozat.

[10] 75/2008. (V. 29.) AB határozat.

[11] Hasonló állásponton: Tóth Gábor Attila: A szólástilalom közvetlen veszélye. In: Kocsis Miklós – Zeller Judit (szerk.:) A köztársasági Alkotmány 20 éve. Pécs, PAMA, 2009, 208. oldal.

[12]A ma hatályos Btk. közösség elleni uszítás néven szabályozza ugyanezt a tényállást (332. §).

[13] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, III. 2.1.

[14]3.Bf. 111/2003/10.

[15] BH 2011. 242.

[16] 5.Pf.20.738/2009/7.

[17]„Mindezekből követően az alperes érvelése annyiban helytálló, hogy önmagában a Magyar Gárda rendezvényein elhangzott szónoklatok tartalma, vagy önmagában az egyenruha használata, illetve az alakzatban vonulás, a vezényszavak, speciális köszöntések elhangzása a véleménynyilvánítási és egyesülési jog gyakorlásába való beavatkozást nem feltétlenül indokolja. Téved azonban az alperes, amikor úgy véli, hogy mindezeket a körülményeket önmagukban és nem a tényleges megvalósulásuknak megfelelően, azok összességében kell megítélni. Ez utóbbi esetben pedig azt a kumulatív hatást kell minősíteni, amit a véleménynyilvánítás és a gyülekezési joggyakorlás konkrét megvalósulása kiváltott.”

[18] A magyar döntéssel szemben Vona Gábor, a Magyar Gárdaalapítójaésegyben a Jobbikelnökeaz EJEB-hezfordult, sikertelenül. A Vona v. Hungaryügybenaz EJEB egyetértett a magyarbíróságokdöntésévelésazEmberijogokeurópaiegyezményévelösszhangbanlévőnektalálta a Magyar Gárdaegyesületfeloszlatását, osztva a hazaibíróságokindokolását.Lásdmég a 24.lábjegyzetet is.

[19] A TASZ részletes véleménye és az esetről készült felvételek elérhetőek a http://tasz.hu/szolasszabadsag/uszitas-volt-devecseren címen.

[20] A TASZ videóelemzése a devecseri esetről: http://youtu.be/sl8Km_UjpEc

[21] A Veszprém megyei rendőr-főkapitányság 19000/156/2012. bü. határozata, amely teljes terjedelemben elérhető a Magyar Helsinki Bizottság honlapján: http://helsinki.hu/wp-content/uploads/Devecser_hatarozat_201309.pdf

[22] A szóláskorlátozásnak ilyen igazolását adó gondolatmenet M. Tóth Balázs és Tordai Csaba korábban hivatkozott cikkéből származik.

[23] Lásd még erről az M. Tóth – Tordai szerzőpáros által kezdeményezett vitában született további, az ő állításukat vitató cikkeket: Hegyi Szabolcs–Simon Éva: i. m., és Somody Bernadette– Szabó Máté Dániel: Hamis megnyugvás. Magyar Narancs, 2013. szeptember 12.

[24] Lényegében ez történt a Magyar Gárda feloszlatásakor: az állam nem biztosította az egyesülési jog alapján a jogi személyiséget az érintett szervezetnek. Az Európai Emberi Jogi Bíróság szerint pedig indokolható az egyesülési szabadságba való ilyen beavatkozás. Vona v. Hungary, application no. 35943/10, judgment of 9 July 2013.

[25]Az önvédő jogállam vagy militáns demokrácia érvkészletét több fontos külföldi és nemzetközi bírósági döntés használja. Lásd ezekről Norman Dorsen – Michel Rosenfeld – András Sajó – SusanneBaer: ComparativeConstitutionalism. Thomson – West, 2003, 1276-1287. oldal.

[26]Dworkin ugyanezt azzal a példával magyarázta, amely szerint az állam számára minden gyerek egyenlő, de ebből nem következik, hogy az egyén számára is: senkinek sem kell ugyanazt a figyelmet és gondoskodást tanúsítania más gyerekével szemben, mint ahogyan a saját gyerekével foglalkozik. Ronald Dworkin: ReplytoJeremyWaldron. In: Michael Herz– Peter Molnar: The Content and Context of HateSpeech: RethinkingRegulation and Responses. Cambridge University Press, 2012, 342. oldal.

[27] Dworkin i.m.