Takács Bálint

Diákmozgalom és a kisebbségek emancipációja

 

Mint azt előzetes elemzésünk kimutatta (Arató et al., 2014)  a 2012/2013-as magyarországi diákmozgalmak az eddig megszokottal ellentétben nem csak egy-két konkrét oktatáspolitikai intézkedéssel szemben emelték fel hangjukat, hanem egy többé-kevésbé koherens, sajátos politika és társadalomfilozófiát, illetve ezekre alapuló társadalmi reformokat propagáltak. Ennek része a hátrányos helyzetűekkel és kisebbségekkel való szolidaritás vállalása és jogi egyenlőségükért történő küzdelem. Ez azonban – szintén az eddigi politikai gyakorlattal ellentétben – nem paternalizáló, leereszkedő segítségnyújtás formájában valósul meg, hanem valódi előremozdítása a kisebbségek emancipációjának. Ennek szép példája, hogy a „radikális” társadalmi reformokat követelő diákmozgalom zászlóshajója, a Hallgatói Hálózat mintájára tavaly megalakult a CiHa – Cigány Hallgatók Hálózata is, mely autonóm módon képviselte a cigányság érdekeit az oktatáshoz való hozzáférés ügyében. Kérdés, hogy olyan kisebbségek, mint a cigány fiatalság, vagy általában a diákság, melyet a politikai hatalom retorikája egyértelműen gyermeki szerepben, nem teljes jogú állampolgárként jelenít meg, képes-e ma változást elérni az ún. „többségi” társadalom nézetrendszerében, attitűdjeiben. Ennek lehetőségeivel foglalkozik ez az írás.

 

Jelen cikk megírásához nem állt módomban minden egyes feltevésemet vizsgálati úton igazolni vagy cáfolni, így leginkább előzetes kutatási eredmények, tapasztalatok és tendenciaszerű események bemutatásával kísérlem meg értelmezni és értékelni a kisebbségek helyzetét és a társadalmi, jogi egyenjogúság, nagykorúság elérésének lehetőségeit mérlegelni a mai Magyarországon. Ez a helyzetértékelés nem lehet teljes körű és szükségszerűen egy erősen szubjektív nézőpontot mutat be, melyet azonban objektív, logikus megfigyelésekkel és eredményekkel igyekszik alátámasztani. Mindazzal együtt, hogy a klasszikus szociálpszichológia empirikus eredményei jórészt laboratóriumi kísérletekből származnak, melyek egy valódi, konkrét társadalmi működést csak korlátozott módon képesek modellálni.

 

2013 elején megalakult a Cigány Hallgatók Hálózata, mely elsősorban a cigányság érdekeit igyekszik képviselni az oktatásban és – tágabb értelemben – a társadalomban. Ennek jelentősége abban is áll, hogy egy ilyen autonóm, alulról szerveződő csoportosulás létrejötte a politikai öntudat fejlődésének a kifejeződése, mely egyszerre utal az oktatás fontosságára a liberális demokráciákban és hívja fel a figyelmet bizonyos tendenciákra, jelenségekre a magyar társadalomban, melyek megváltoztatását célul tűzi ki egy ilyen mozgalom. Ebből a szempontból érdemes feltenni a kérdést, hogy mennyire lehet sikeres a cigányság azon törekvése, hogy a vele kapcsolatos beidegződések, előítéletek és társadalmi szerepük megváltozzon. Az mindenesetre pozitív fejleménynek tekinthető, hogy a rendszerváltás óta felnövő generáció egy részében megvan a nyitottság és a szándék a kisebbségek egyenjogúságának és integrációjának megvalósulása felé, amint ez a diákmozgalomban is kifejezésre jutott (erről részletesebben később, illetve lásd Arató et al. 2014). Ez a kisebbségi befolyásra (Moscovici, 1976) utaló közvetlen jelként is értelmezhető, illetve az innováció irányába történő elmozdulásnak, amennyiben a „többségi társadalom” részének is tekinthető diákok egy része kezdett a kérdéssel foglalkozni. Ez a szociálpszichológia fogalmaival azt jelenti, hogy nem a normatív, többségi véleményt vették alapul saját álláspontjuk kialakításánál (társas összehasonlítás), hanem a kérdést a kisebbség perspektívájából, közvetlenül prezentálták, ezzel érvényességvizsgálati folyamatot indítva be (Moscovici, 1980). Magyarán, a kisebbségi vélemény megjelenítése a magát „többségi” csoportba soroló egyénben a normatív nézőpont megkérdőjelezését, illetve annak és a kisebbségi vélemény érvényességének vizsgálatát eredményezi. A többségi állásponthoz való viszonyulás helyett magára a problémára összpontosul a figyelme és ez a figyelmi fókusz eltolódás teszi lehetővé az új vélemény kialakítását. Hogy ez milyen esetekben vezethet a társadalmi norma átalakulásához, arra a cikk végén igyekszem részletesebben kitérni.

A társadalomlélektan klasszikus irányzatai és főárama általában a „többség” szintjén jelentkező egyén- és csoportközi folyamatokkal foglalkozik (Moscovici, 2002 vagy lásd pl. Asch, 1956). A viselkedés társas meghatározottságában is a többség hatását hangsúlyozza az egyéni vagy kisebbségi véleménnyel és viselkedéssel szemben. Ez részben érthető, hiszen a többség, mely konformitásra kényszeríti az embert sokkal általánosabb jelenség és törvényszerűbb a bekövetkezése, jobban bejósolható eredményekkel jár. Ettől függetlenül azonban, vagy éppen ezért a kisebbségi befolyás sokkal érdekesebb terület és, ahogy azt Moscovici (1976) fogalma is jól tükrözi, a társadalmak megújulása, az innováció is mindig ilyen esetekben jön létre. Tehát a társadalom megújuló és fejlődő képessége a kisebbségi vélemények artikulációjának és a normatív szabályrendszerekbe való bekerülésüknek a függvénye.

Hogyan jelent meg vagy hogyan értelmezhető a kisebbségek kérdése egy felsőoktatási reformmal kapcsolatos tüntetés sorozatban? Először is, az oktatáshoz való hozzáférés biztosításának követelése kapcsán, melyben egyrészt az állami férőhelyek számának csökkentése ellen emelték fel a szavukat a diákok, ez ugyanis egyértelműen korlátozta volna a rosszabb anyagi helyzetben lévők továbbtanulási lehetőségeit, illetve expliciten is kiálltak a hátrányos helyzetűek felsőoktatásban való részvételének ügyéért.[1] Másodsorban az intézményi autonómia kérdése is fontos ebből a szempontból, hiszen egy felülről, hatalmi tekintély által befolyásolt rendszerben kevésbé érvényesülhetnek a különböző kulturális igények, kisebbségi érdekek, amennyiben az ilyen befolyásról természete szerint feltételezhető, hogy konzervatív, a többségi, homogenizáló normarendszert érvényre juttató struktúrát hoz létre és működtet.  A konkrét oktatásügyi kérdések mellett a diákmozgalom sajátossága egy általánosabb társadalompolitikai nézetrendszer propagálása is volt, melynek fő elemei többek között:

 

  1. 1.      autonóm és önszerveződő érdekképviseletek facilitálása

Melyben a paternalizáló, felülről irányított, normatív segítségnyújtás helyett az „empowerment” szemlélet, az érintett csoportok saját aktivitásának támogatása kerül előtérbe. Az amerikai társadalompolitikai diskurzusban az „affirmative action” koncepciója is ide köthető, amennyiben a kormányzat részéről megadja a lehetőséget, illetve megerősíti a kisebbségi esélyegyenlőségi törekvéseket az oktatásban és a társadalmi élet más területein (Arató, 2007).

  1. 2.      aktív állampolgárság bázis-demokratikus alapon

Az előzőekhez kapcsolódva a közvetett, képviseleti alapú érdekérvényesítés helyett a közvetlen, direkt joggyakorlás eszméje valósul meg. Kisebbség-ügyi szempontból azért különösen releváns, mert egy bázis-demokratikus (részvételi) rendszerben működő csoportban gyakorlatilag értelmét veszti a többség-kisebbség logika, hiszen nem csoportosulások vélt vagy valós számaránya vagy hatalmi befolyásának, tekintélyének mértéke reprezentálódik a csoportban, hanem a sok egyéni vélemény igyekszik közös nevezőre, konszenzusra jutni.

  1. 3.      egyetem és más szimbolikus terek birtokbavétele, használata

A fentebb említett intézményi autonómiával és önszerveződéssel kapcsolatban a tér használata, újradefiniálása révén lehetőség nyílik a többségi normarendszertől eltérő perspektívák megjelenítésére, a multi- és interkulturalitás közvetlen, direkt megvalósítására[2].

 

Pár szót arról, hogy miért érzem jogosnak az etnikai kisebbségek és a diákság küzdelmének párhuzamba állítását. Először is, mindkét csoport kisebbségnek minősül, ha némileg eltérő értelemben is. Nyilván mindkét csoport számarányát tekintve kisebbségben van a társadalom egészéhez képest. A „többség” fogalmának abszurditása éppen abban áll, hogy az ilyen csoportkategóriák mentén való feldarabolás szükségszerűen kisebbségeket hoz létre és az egységes(nek észlelt) többség, mint olyan ebben a szemléletben feloldódik, nem létezik. A „többség” tulajdonképpen csak egy általánosan elfogadott vagy annak vallott nézetrendszert jelent, melynek az emberek egy nagy része, főleg nyilánosan alárendeli saját véleményét. Természetesen az egységes kisebbség sem létezik, pusztán esszenciális és sztereotip jegyek alapján történő általánosítás révén jön létre.

A második, erősebb érv, hogy a politikai diskurzusban, véleményem szerint, mindkét szereplő hasonló módon jelenik meg, illetve hasonló formát kölcsönöz nekik a hatalom retorikája. Ez főleg abban fejeződik ki, ahogyan nem teljes jogú vagy teljes értékű félként tekintenek rájuk, pontosabban kommunikatív szinten alacsonyabb pozíciójú, csökkent értékű és képességű aktorként reprezentálódik (ha egyáltalán aktorként és nem pusztán passzív objektumként jelenítik meg). A „cigány felzárkóztatás” egyébként jóhiszemű kormányzati törekvése azt az üzenetet hordozza, hogy, „akik a cigány csoportokhoz tartoznak, mindenképpen felzárkóztatásra szorulnak, függetlenül individuális, nyelvi és kulturális értékeiktől, örökségüktől” (Arató, 2007). Ez a kommunikációs stílus, melynek egyik jellemzője a hiteltelenítés, azon belül a szociológiai és pszichológiai redukció egyértelműen megjelent a diáksággal kapcsolatban a kormány közeli média leírásaiban. Ennek részletes bemutatására itt most nincs lehetőség, így ismét az Educatio folyóiratban megjelenő vizsgálatunkra tudok hivatkozni (Arató et al. 2014). A gyermekség, a mások által vezetett, befolyásolt passzív „báb” szerep jellegzetes motívumai ennek a beszédmódnak. Az tehát a kérdés, hogy ahol a politikai hatalom és ennek megfelelően a társadalom egy nagy része is, ilyen módon definiál más, ezen hatalmi diskurzus által marginalizált csoportokat, mennyi esélye lehet a politikai, jogi, társadalmi mozgalmaknak a saját helyzetük és megítélésük megváltoztatására? A politika által (ki)alakított diskurzust azért hangsúlyozom, mert köztudott, hogy a többségi vagy akként észlelt vélemény konformitásra készteti az egyéneket, akik hajlamosak azt gondolni, hogy mivel mindenki más is így gondolkozik a környezetükben, ők is osztani fogják az adott közkeletű véleményt, esetleg anélkül is, hogy annak tartalmával valójában azonosulnának. Ezt behódolásnak nevezik és a csoport konszenzus megváltoztatására irányuló törekvések leginkább itt képesek gyors és eredményes változást elérni, amennyiben képesek a nyilvánosan hangoztatott véleményük helyett egy olyan alternatívát kínálni ezeknek a személyeknek, mellyel azonosulni tudnak. A többségi vélemény feladása ugyanis komoly fenyegetettséget jelenthet az egyén számára, hiszen a befolyásnak részben éppen azért engedett, hogy elfogadottságát, megítélését növelje a csoporttagok között (normatív befolyás, Deutsch és Gerard, 1955). Mit jelent a többségi befolyás és kisebbségi vélemény jelen esetben? Egyfelől, a többség részéről a már említett sztereotipizáló, passzív és inkompetens kisebbségről alkotott képet. A konformitás pedig az ennek megfelelő társadalmi berendezkedés elfogadása és a fennálló viszonyokhoz való ragaszkodást jelentheti. A kisebbségek – tehát azon társadalmi csoportosulások, melyek ilyen módon jogi, politikai és szociális értelemben hátrányba kerülnek másokkal szemben – feladata az, hogy aktívan, következetesen és kellően rugalmasan kínáljanak egy alternatív értelmezést saját helyzetükre vonatkozóan. Ezért tartom pozitív tendenciának a diákság részéről és velük együtt a cigányság képviselőinek részéről azt az újonnan megjelenő politikai szándékot, aktivitást és öntudatot, melyek a közelmúlt mozgalmaiban megjelentek. Úgy látom, hogy a cigányság eddigi vezetői sokszor túl szervilisek voltak, konformistán viszonyultak a kormányzó pártok kénye-kedvéhez. Ezzel elidegenedtek eredeti feladatuktól, saját csoportjuk hiteles és hatékony képviseletétől. Azok a fiatalok, akiknek alapvető tapasztalatai már a demokráciából származnak, egészen másfajta viszonyulást mutatnak a politikai tekintéllyel, hatalommal szemben. A közeljövőben azonban nagyobb figyelmet kell szentelniük annak, hogy következetesebben és rugalmasabban képviseljék saját álláspontjukat, hogy a társadalom többi tagja is felfigyeljen rájuk és valódi alternatívaként tekintsen álláspontjukra. Véleményem szerint a XXI. század a társadalmi aktivizmus évszázada kell legyen, melyben a múltban lefektetett alapelvek és értékeknek érvényt szereznek a társadalom különböző rétegei, tagjai.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért kívánatos egyáltalán a többségi konszenzus megváltoztatása bizonyos esetekben? Moscovici (2002) azt állítja, hogy a konformitással szemben, bizonyos helyzetekben éppen a kisebbség által javasolt alternatívák terelik jó irányba a közösség döntési folyamatait, mely így a csoport további működését, fennmaradását teszi lehetővé a konformitás merev, sztereotipizáló, konzervatív álláspontjával szemben. Jelen esetben a nemzetiségek együttélése, a multikulturalitás, mely a XIX-XX. századtól kezdve, illetve a nemzetállamok kialakulásával olyan jelensége az európai országoknak, melyre valamilyen értelmes, az emberi méltóságot és alapvető jogokat tiszteletben tartó választ kell adni (Forray, 2013).

Ez azt jelenti, hogy a felzárkóztatás és integráció mostanra megszilárdult konnotációi helyett – melyek, mint már említésre került, a hátrányos helyzetet kulturális, etnikai sajátosságok meglétével azonosítják – a kisebbségi csoportok saját emancipációs törekvéseinek megerősítése válhasson elsődlegessé a hátrányos helyzetből való kiút keresésében. Tehát a helyzetet – a leszakadó csoportok emancipációját – nem a kulturális identitással szembeni közömbösséggel (rossz értelemben vett „egyenlőség”) és az oktatás területén ezen sajátosságok figyelmen kívül hagyásával, „átnevelésével” kívánatos megoldani (Arató, 2007), hanem az egyenlőség mellett a méltányosság elvének és a kulturális sokféleség figyelembe vételével, közösen (ki)alakított oktatási és társadalmi szisztémában megvalósítani.

 

Irodalom    

 

Arató F., Takács B., Bigazzi S., Restás P., Serdült S. (2014, megjelenés alatt): Párbeszédhiány és kettős kommunikáció. Diákmozgalom 2012-2013 fordulóján. Educatio – MÉRLEG 2010-2014.  2014/I.

 

Arató F. (2007): Pozitív diszkrimináció vagy megerősítő társadalmi törekvések? Új Pedagógiai Szemle, májusi szám 65-76. o.

 

Asch, S. E. (1956): Studies of independence and conformity: a minority of one against an unanimous majority. Psychological Monograpshs, 70

Forray R. K. (2013) Az idő fogságától szabadon. Tanulmányok a cigányság iskolázásáról és felemelkedéséről. Új Mandátum, Budapest.

 

Maass A., Clark, R. D. (1984): Hidden impact of minorities: Fifteen years of minority influence research. Psychological Bulletin 95, 428-50

 

Moscovici, S. (1976): Social influence and social change. Academic Press, New York

 

Moscovici, S. (1980): Towards a theory of conversion behaviour. In: L. Berkowitz (szerk.) Advances in Experimental Social Psychology. Academic Press, New York

 

Moscovici, S. (2002): Társas befolyás, a konformitás túlhangsúlyozása, és az aktív kisebbségek kutatása. In: László J. (szerk.) Társadalom-lélektan. Válogatott tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest.

 

Varga A. (2010): Inkluzív társadalom és iskola. In: Varga (szerk.) Esélyegyenlőség a felsőoktatásban I. Tanulmány kötet. PTE-BTK Neveléstudományi Intézet

 



[1] Az esélyegyenlőség és méltányosság kérdéséről az oktatásügyben lásd: Arató, 2007; Varga, 2010.

[2] (A multikulturalizmus és oktatás összefüggésével kapcsolatban, illetve általában a cigányság kulturális és társadalmi emancipációjának és iskoláztatásának nevelésszociológiai elemzését lásd: Forray, 2013)