Lene Auestad

A Szubjektivitás és ami kimarad –
az előítélet pszichoszociális megközelítése[1]

 

Fordította Szallai Hajnalka

 

– Hogyhogy még sosem láttam itt Magukat?
– Mert Minket Maguk nem akarnak látni (Frears 2002).

 

Jelen cikk célja az előítéletek pszichoszociális kutatási területként valótanulmányozásának bemutatása. A ‘pszichoszociális’ kifejezés elméleti megközelítésekre utal, amelyek a humán szubjektum pszichológiai értelmezését integrálni igyekeznek a társas beágyazottság[2] hatásának figyelembevételével. Értelmezésem hátterében a pszichoszociális irányzat azon adottságának tisztelete áll, hogy az egyéneket szimultán szubjektumként és objektumként is tekintve, e két aspektust egyszerre foglalja magába; amellyel azonosulva célom elkerülni egyrészt a pszichológiai redukcionizmust – amely figyelmen kívül hagyja a társas körülményeket – másrészt a társas redukcionizmust is – amely elhanyagolja a szubjektivitást, mint aktív interpretációt.

Cikkem az előítéletek vizsgálatának egyfajta keretét szemlélteti – nem a normalitás és patológia vagy deviancia terminusai mentén, hanem – azt keresve, hogy mi bennük a társas értelemben vett tudattalan. Többen érvelnek amellett, hogy a pszichoanalitikus kutatások – az előítéletre az egyén szubjektivitásaként tekintve -, figyelmen kívül hagyják annak mértékét, hogy e jelenség mennyire alapul egy hallgatólagos társas konszenzuson. Ezáltal a társas norma, a ‘működő’ előítélet érintetlen marad. Bálint Mihály traumára vonatkozó elméleti reflexiójára alapozva amellett érvelek, hogy azok megítélése is, akiknek szubjektív válaszai és értékelései számítanak, társasan struktúráltak. E modellt, illetve Gadamer hermeneutikáját felhasználva mutatható be, hogy amikor az elfogulatlanság egy minősítés nélküli episztemológiai törekvéssé válik, akkor az előítéletek rejtetté és tartóssá válnak – ahelyett, hogy megkérdőjeleződnének.

Az előítélet jelensége derít fényt arra, hogy a pszichológiai kutatásoknak nem csak a szubjektivitással kellene foglalkozniuk, hanem ugyanannyira azzal is, ami a szubjektivitásból egyéni és társas szinten kimarad – azokkal a pozíciókkal, amelyeket ezidáig lényegtelennek vagy értelmetlennek tartottak. Más szavakkal jelen cikkemben érvelek egyfelől amellett, hogy miért jelentős a pszichoanalitikus megközelítés a szociális kérdések területén – azon fókusza révén, hogy mi a tudattalan, amit figyelmen kívül hagyunk; másfelől pedig bemutatom, hogy miért értékes a kritikai szociális nézőpont a pszichoanalízis számára –mely arra helyezi a hangsúlyt, hogy hogyan hatnak a hatalmi viszonyok arra, hogy mit lehet vagy nem lehet, mit kell vagy nem kell tudatossá tenni egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

[1]A cikk korábbi megjelent verziója: L. Auestad ed. Psychoanalysis and Politics: Exclusion and the Politics of Representation. London: Karnac 2012.
[2]A pszichoszociális kifejezésnek nincs általánosan elfogadott definíciója. Inkább megvitatások folynak Nagy-Brittaniában, arról, hogy hogyan értsük a fogalmat és a területét, sőt még arról is, hogy kötőjellel írandó-e, vagy sem. A Psychoanalysis, Culture and Society folyóirat egy különszáma csak erre vonatkozó érvelésekkel foglalkozott (Clarke/Layton 2008). Ezekből kifolyólag nem ajánlok itt kifinomultabb definíciót – a jelen cikk inkább e kérdések egyfajta elemzésének tekinthető – az előítélet jelenségére helyezett fókusszal.

AZ ELŐÍTÉLET ÉSZREVEHETŐ MINŐSÉGEI

Egy Judit Michell-lel folytatott interjú, művészekről és analitikusokról folytatott beszélgetésében Enid Bálint a következőképp fogalmazott: “észlelni valamit, amit azelőtt nem észleltünk iszonyatosan nehéz; őrült módon harcolunk ellene” (1993:235) “mint a fizikális”, ahogy Freud írta 1915-ben, “a fizikális nem feltétlenül az valójában, aminek számunkra tűnik.  Mindazonáltal, hálásak lehetünk annak felismeréséért, hogy a belső észlelés korrekciója nem fog olyan mértékű nehézségeket mutatni, mint a külső észlelés helyesbítése – vagyis azért, hogy a belső objektumok kevéssé megismerhetetlenek, mint a külső világ” (1915e:171). Amennyiben ez tényleg így van, elgondolkodtató, hogy ez megnyugtató-e, vagy inkább nyugtalanító.

Az előítélet jelensége egyfelől brutális és erőszakos formájában mutatkozik meg – ez az a kifejeződése, amely szembetűnő és alkalmanként kutatások témájává válik. Ebből következően a kutatások alanyai azok, akik markánsabb előítéletekkel viseltetnek az átlagnál. Így a jelenség tanulmányozása nem az uralkodó társas normára irányul, hanem az eltérésre. Amikor a pszichoanalitikus kutatások az előítéletre, mint a megítélő személy szubjektivitására fókuszálnak, annak mértékét, hogy ez a jelenség milyen mértékben alapul egy hallgatólagos szociális konszenzuson, homály fedi. Azok az előítéletek, amelyek “működnek”, azáltal, hogy a társas normarendszerbe illeszkednek, érintetlenül maradnak.

Az ezekre irányuló vizsgálatok ködösnek, pontatlannak, bizonytalannak mutatkoznak – Dalai (2002) rasszizmusról szóló könyvének bevezetésben arról a tapasztalatáról ír, ahogyan megpróbálja a fehér brittel való összetalálkozás szorongásának eredetét belsőként avagy külsőként eredeztetni, vagyis inkább azt meghatározni, hogy melyik eredet mekkora súllyal bír; rámutatva, hogy a problematika természete az, amely miatt a végső szétválasztás roppant nehéz marad. Ha – az abnormális mértékű előítéletességet mutató egyének átlagos társadalomhoz való viszonyítása helyett, illetve a társas nyomásnak kitett személyek motivációi és az eredendően egyéni motivációk közötti különbségtétel helyett – a sűrítést és az eltolást az előítélet szociális térben való megnyilvánulásának bizonyítékaként tekintve vizsgáljuk; természetesnek kezelt és homogenizált csoportok sokrétű példáit találjuk a médiában és a nyilvános diskurzusokban.

A kép finomítására irányuló, komplexebb szemlélet bevezetését célzó próbálkozások irrelevánsként történő elutasítása rámutat a reflektáló konoksága, karakteriális rigiditása, extra megtorlási hajlandósága, konvencionalitása (Adorno/Frenkel-Brunswik/Levinson/Sanford1950) mellett annak a működésben lévő hatalmi struktúrának a felfedésére is, amelyben ezek a reakciók elfogadottnak számítanak, és amelyben nem feltétlenül a vélemény-nyilvánító szubjektivitását tekintik a szituáció legérdekesebb sajátosságának.

A The Observer folyóirat egyik cikke az alábbi tanulmányt idézi:

Kutatók 11 éves korú tanulók ezreinek érdemjegyeit vizsgálták. A Sats, országosan felállított, közvetett értékelő tesztek eredményeit hasonlították össze a tanárok által adott osztálytermi értékelések és közvetlen belső tesztek eredményeivel. (…) A kutatás kimutatta, hogy a fekete diákok következetesen jobb teljesítményt értek el külső vizsgákon, mint tanári értékelések alapján. (…) Gloria Hyatt, egy korábbi fekete-Karib és ír hagyományú középiskola vezető tanárnője szerint a kutatás igazolja az etnikai kisebbségi csoportok régebbi keletű fenntartását (…) “Ez nem diszkrimináció vagy rasszizmus”, hangsúlyozta Hyatt. “Ez valami tudattalan (Asthana/Helm/McVeigh, The Observer 04.04.10).

Véleményem szerint ez nem a rasszizmust és a diszkriminációt szemlélteti, bár lehet, hogy tudattalan történés. Ez a tanulmány nem a tanárok motivációit tárja fel, csak bemutatja, hogy bármi is legyen a motivációs hátterük, az adott értékeléseik szisztematikusan torzítottak, mégpedig oly módon, amely egy faji megkülönböztetés menti diszkriminatív mintához vezet. Lehetnek tanárok, akik tudatosan követnek rasszista nézeteket, és akik nem. A gondolatmenet kibontásának kedvéért vegyük alapul azt – az általam valószínűsített feltételezést -, hogy legalább a tanárok egy jelentős része az általa adott értékeléseket fair-nek és elfogulatlannak tartja; egyszerűen láttak egy kevéssé jól teljesítő diákot, akinek a munkáját e mentén osztályozták, nem mulattatva magukat bármiféle, a bőrszín vagy etnikum és az intellektuális teljesítmény közötti ok-okozati összefüggésekre vonatkozó tudatos hiedelmekkel. Amennyiben a tanárok egy jelentős hányada valóban szubjektíve ártatlan, felmerül a kérdés, hogy “akkor mi történt”? Morálisan és politikailag pedig az eset azt a kérdést veti fel, hogy mekkora súlyt tulajdonítsunk a szóban forgó aktorok tudatos motivációinak.

Az ilyen példák vezettek ahhoz a konklúziómhoz, hogy a pszichológiai vizsgálatok nem szólhatnak kizárólag a szubjektivitásról. Az előítélet jelensége rávilágít, hogy azzal is foglalkozni kell, ami kimarad a szubjektivitásból, amit ‘mi’, mint bármely társadalom vagy társadalmi egység csinálunk vagy ismétlünk (Freud 1914g, 1939a[1937-39]), de nem gondoljuk, vagy nem is tudunk átgondolni és megtapasztalni. A továbbiakhoz Bálint Mihály – Ferenczi szubjektumról szóló írásán alapuló – trauma modelljének alkalmazását javaslom, metaforaként alkalmazva arra, ahogyan az előítélet társadalmi szinten működik. Ez a modell lehetővé teszi a pszichoanalitikus gondolkodás szociálisabb vonalát – egyrészt a hatalom, szeretet és válaszadási hajlandóság közötti kapcsolatok, másrészt a szubjektivitás és annak kihagyása mentén.

BÁLINT MIHÁLY TRAUMATANA

Bálint Mihály (1969) Trauma és Tárgykapcsolat című tanulmányában amellett érvelt, miszerint a klinikai tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy a trauma három fázisban épül fel. Az első fázisban a gyermeket a felnőtthöz primer bizalmi és függőségi kapcsolat fűzi (1969;432). A második fázisban a felnőtt váratlanul vagy ismételten valami ijesztő, fájdalmas dolgot tesz. A gyerek túlzott gondoskodásnak vagy túlzott kegyetlenségnek, túlizgatásnak vagy rideg elutasításnak lehet kitéve. A trauma csak a harmadik fázisban fejlődik ki, amikor a gyermek – a második szakaszra adott reakciójaként – igyekszik megértést és elismerését elérni, komfortot találni, ám a felnőtt részéről a történések tagadásába ütközik. A felnőttet lefoglalhatják más kérdések, gyötörheti súlyos bűntudat, szemrehányóan viseltethet a gyermek felé morális méltatlankodással, vagy érezheti úgy, hogy a tettei leginkább fokozott elutasítással billenthetők helyre. Bálint Mihály újítása, hogy – míg egy gazdasági modell kizárólag a második fázisra fókuszál, Freud meghatározását szem előtt tartva; “traumatikusnak nevezhető bármely kívülről származó izgalmi állapot, amely elég erős ahhoz, hogy áthatoljon a szervezet védőpajzsán” (1920g:29)-; a három-fázisú felépítés javaslata a traumatan alapjait az egyszemélyes pszichológiáról két-személyes pszichológiára változtatja (1969:432-433).

Nézete szerint a második fázist bizalmi kapcsolat előzi meg, amelyet sorsfordító viszonzatlanság követ, megfosztva az eseményeket azok valós jellegzetességétől. Bion “névtelen félelem” fogalma hasonló pontként értelmezhető: “ha a projekciót az anya nem fogadja el – írja – az elutasítás érzése nem marad ugyanaz, hanem minőségében megváltozik, “megfosztottá válik saját jelentésétől” (1962a:116).Ebből kifolyólag igazából nem tapasztalható meg, de nehezen feldolgozható, jelentéstelen, az-ami-nem-lehet gondolattá válik. Mint amikor az anya madár előre megemésztett étekkel táplálja fiókáját, Bion nézetében az anya előzetesen átdolgozott élményeket ad át gyermekének, amely a vélekedés képességét fejleszti (Auestad 2010d). A fenti esetben a táplálék egyfajta érthetetlenség, a kisgyermeket megeteti, el-nem-gondolható, megjósolhatatlan, támadó történéseket hagyva. Ebben a helyzetben “a kisgyermeknek van egy szándékosan félreértelmező szeretet-tárgya, amellyel azonosul” (Bion 1962a:117) A félreértelmező tárggyal egyesül, azzal azonossá válik, miközben ő maga a félreértett alany – ezáltal válik önnönmaga szubjektivitásától megfosztottá.

A rasszista, antiszemita, nőgyűlölő és homofób reakciók közös inherens eleme: “Én nem akartam sértőt mondani. Bizonyára túlérzékeny vagy. Félreértettél engem.”, hasonló struktúra ez ahhoz, amit Bálint Mihály traumatanában láttunk. Magában hordozza annak igényét, hogy a beszélő intencióját valósnak és érvényesnek fogadjuk el, viszont az érintett érzéseit és interpretációját ne. Mint a trauma létrejöttének harmadik fázisában, az élmény valóságának megtagadása történik. Erkölcsi ingerültség léphet fel annak következtében, hogy a hiper-szenzitivitás vádja révén a felelősség a befogadóra hárítódik át. A beszélő újraerősíti saját szubjektivitását, miközben a másikét megsemmisíti. Bion gondolataira visszatérve, a befogadó reakcióját megfosztja nevétől; a pozíció, amelyből az kifejthető lenne: jelentéktelen – így nem is számít érdeminek a tapasztalás. Végezetül, az érintettet megkérik vagy kényszerítik a beszélővel való azonosulásra. Ez az a pozíció ugyanis, ahonnan – állítólagosan – van értelme beszélni. Ebből kifolyólag az adja az értelmet – már amennyire – aki ehhez a pozícióhoz kapcsolódik. Mivel a beszélő verziója látszik a ’józan ésszel’ összhangban állónak, a befogadóé viszont “radikális” nézőpontnak tűnik, egy harmadik fél az első felé hajlana, hiszen az tűnik intuitíven értelmesnek, míg a második pozíció a jelentés-világ univerzumának egy távoli csücskén van. Ezáltal ebben a szituációban egy – feltételezetten – független harmadik fél a válaszában – visszatérve Bálint Mihály tanára: “részt-nem-vevő passzív objektivitással” (1969:434) – megismétli a harmadik fázis félreértelmezését, megfosztva a történést saját realitásától. Így az nem-létezővé válik.

A TUDATTALAN ÉS AZ ÉLMÉNY

A tudattalan természetének leírásaiban Freud jellemzései többnyire negatívak. Néha tudunk kimaradó dolgokról, hiányokról, lyukakról a tudatosságban, és a pszichoanalízis egy módszert kínál olyan levezetésekre, amelyekkel ezek a hézagok betölthetők; “Feltételezünk számos folyamatot, amelyek önmagukban ‘nem-megismerhetőek’ és átültetjük őket azokba, amelyek tudatosan hozzáférhetőek számunkra”  (Freud 1940a[1938]:197).  A leírás ön-ellentmondásos, – “valami történt, amiről teljesen képtelenek vagyunk fogalmat alkotni, pedig ha bekerült volna a tudatunkba, részletiben megmutatkozna” 1940a[1938]:197) Később hangsúlyozta, hogy majdnem minden, amit tudunk az Ösztönén-ről, az negatív karakterisztikával bír az Ego-hoz képest (1933a[1932]:73). A tudattalan idegen; olyasmi, amivel az egyén nem azonosul, mintha az valaki más lenne (1915e:169). Amikor elmondható róla, hogy megmutatkozik, az hiányok, elszólások, hibák és valami hirtelen, elsöprő vagy elárasztó formát öltve, látszólag hátulról támadó, hirtelen és váratlan módon történik.

“Az, hogy az élmény főként fájdalmas és ellenállást kiváltó tapasztalatokra utal, nem jelenti azt, – írja Gadamer – “hogy különösképp pesszimisták vagyunk, de a természetéből közvetlenül láthatóan (…) minden megnevezésre méltó élmény keresztez egy elvárást” (1960/2004:350). Ez egy alapvetően negatív folyamat, amelyben valamiről kiderül, hogy nem az, aminek feltételeztük – ellentmondva téves általánosításoknak (1960/2004:347). Ezáltal a tárgyat és az észlelőt egyaránt megváltoztatja, betekintést nyújtva – nem kifejezetten a sajátságos működésbe, hanem inkább – az emberi természet korlátaiba (1960/2004:351). Nem azt az érzést eredményezi, hogy mindent jobban tudunk, mint ezelőtt, hanem gyökeres dogmatizmus-hiányt az új élmények szerzésére és az ezekből való tanulásra vonatkozó nyitottságunkban (1960/2004:350).  Emlékezzünk az ezzel szembe helyezhető, az anti-szemitizmust projekciók zárt rendszereként leíró elgondolásra A felvilágosodás dialektikája című könyvből;

Az egyéni belső mélység nem másból alakul, mint a külső világ észleleteinek gazdagságából és finomságából. Ha az összeköttetések sérülnek, az ego megszilárdul. Ha a folyamat pozitivista módon zajlik – pusztán a tények rögzítésével, viszontszolgáltatások nélkül – összehúzódik egy pontra, ahonnan létrehozza az idealisztikus világot saját alaptalan bázisán, homályos másolatokban ismételve önmagát. (Adorno/Horkheimer 1944/1977:189)

Ez az egyéni szint leírása – de vajon a társadalomra hogyan tekinthetünk úgy, mint projekciók zárt rendszerére? Amíg Freud kollektív neurózisról beszélt a csoportformálódás és a kulturálisan beágyazott hiedelmek mintáinak tekintetében (1912-13, 1921c), a brit hagyomány a társadalmi védekező-rendszer pszichotikus működéséről írt (Jaques 1953, 1955, Menzies Lyth 1960), manapság pedig Fakhry Davids arra a tényre hívta fel a figyelmet, hogy “a rasszizmus univerzális jelenség, nem csak nagyon zavart egyének jellemzője (…), így be kell vezetnünk a normál patologikus szerveződés paradox fogalmát” (2009:178-179). Ezáltal maga a nézőpont, ahonnan vizsgáljuk a kérdést, problematikussá válik.

Számos pszicho-analitikusan tájékozott társadalmi elemzésben úgy jelenik meg az ideálisan analizált analitikus, azaz a tökéletes neutralitás megtestesítőjének gondolata, mintha az nem egy elméletei fikció lenne, hanem realitás. Az újabb keletű pszichoanalitikus elméletek – a viszont-áttételre, valamint a projekció és introjekció személyközi folyamataira helyezett hangsúlyával – Gadamer episztemikus nézeteivel állnak összhangban. A szituáció – ahogy Gadamer írja – “egy szempont, amely korlátozza a látást” (1960/2004:301), kiemelve, hogy az egyénnek nem az a célja, hogy a másik hermeneutikai helyzetét figyelmen kívül hagyja, hanem hogy hozzá kapcsolódva egyáltalán megértse (321).  Kár, hogy nem idézik gyakrabban azok a pszicho-analitikusok, akik a társadalmilag beágyazott ‘valóság’ leírása és olyan hivatkozások között váltakoznak, mint a “megérteni ahogyan valójában van” (Klein 1935:271), “a valóság igénye” és “az objektív szituáció” (Menzies 1960:452) – amelyek a ‘valóság’-ot a társas kontextustól függetlenként fogják fel. Ezekből és hasonló megfogalmazásokból úgy tűnik, hogy a leválás egy meghatározatlan tudáselméleti törekvéssé vált – amely, mint ahogy a fentiekben érveltem: félrevezetett pozíció.

Két, különböző álláspontú pszicho-analitikusan orientált elméletalkotót is érdemes itt megemlítenünk. Dalal azt hangsúlyozta, hogy mind a terapeuta, mind a páciens társas nyomás realitásába ágyazottak, és kritizálta a tisztán internalista klinikai forrásokat; arra alapozva, hogy ezek újraalkotják amit “a rasszizmus tapasztalásának és az elutasítás kettős kötésének” (2002:220-221)[3] nevezett. Bass pedig, az amerikai pszichoanalízis szituációs meghatározottságát firtatva, összehasonlítva egy fiatal fekete férfival (Mr.A), illetve egy másod-generációs Holokauszt túlélővel (Ms.B) végigvitt analíziseit; az alábbi kijelentésre jutott;

a hasonló megjelenítések és annak ellenére, hogy mindketten teljes analízisben vettek részt, Ms.B esetében pontosan tisztában voltam a pszicho-dinamikai csatolásokkal és a történelmi folyamattal, míg Mr.A esetében nem – bár utólag úgy hiszem kellett volna (Bass 2003:34).

[3] “Tehát, vajon hogyan fogadja egy fekete személy a fehér terapeuta interpretációját, jelen esetben, a társas elnyomás tapasztalását, mintegy reflexióként saját belső dinamikájára? A fekete páciens elég valószínű, hogy egy ilyen interpretációt fenntartásokkal fogad, tulajdonképpen azt hallván a terapeutától, hogy ’van egy szálka a szemedben, de amit te egy rasszista építménynek élsz meg, az nem is létezik” (Dalal 2002:220).

Reflexiói – a későbbi szerzői védő-beszédében – rávilágítanak a történelmi részletek iránti érzékenysége tudatosságára, mind ennek meglétére az előbbiben, mind e hiány retrospektív megkérdőjelezésére a második eset kapcsán.

Gadamer hangsúlyozta, hogy a szituáció megvilágítása, amely a megértésünk előfeltételeit szolgáltatja, mindig befejezetlen projekt (1960/2004:301). Ebből kifolyólag van egy határa az érdeklődésünket vezérlő előfeltevések meghatározhatóságának, nem csak ha pszicho-analitikusan gondolkodunk, és mert valami még nem testesült meg problémaként, hanem mert a megismerő részét képezi egy rendszernek, amely aktívan megakadályozza az ilyen kérdés-feltevéseket; hátat fordítva vagy megtartva magának megtagadja az ilyen mértékű átvizsgálást.

Ezek nem csak tudatelőttes, még-nem-tudatos, hanem társasan elfojtott vagy hasított tartalmak. Visszautalva Bálint Mihály három-fázisú trauma modelljére, ebben a helyzetben erőszakos történések sora zajlik, ám ez olyan finoman történik, hogy nem is gondolunk így rá. A válasz arra, hogy hogyan ismerhetnénk fel, hogy részét képezzük egy társasan létrehozott és fenntartott ‘projekciók zárt rendszerének’ általában az, hogy nem ismerjük fel; csak különleges körülmények közepette, amikor e folyamat részeire sikerül rávilágítanunk.

KÉNYSZERÍTETT HASÍTÁS

“Lehetséges”, írja Ferenczi Sándor Napló-ja egyik fejezetében, “hogy összetett mechanizmusok (élőlények) csak egységekként maradhatnak fenn a környezetük nyomásában. Egy nemkívánatos környezeti változás hatására szerkezetük darabokra esik” (1930-32:220).  Később kifejti, hogy ha egy kivédhetetlen, elsöprő erő legyőzi, az egyén ahhoz a kibúvóhoz folyamodik, hogy megfordítja az elpusztítás ötletét az alábbi módon: „egy kolosszális erőbedobással lenyeli az egész erőt vagy személyt” (1930-32:228), ami megcsonkítással jár. Klein – az előbbi gondolatot idézve – úgy utal az ego “darabokra esik vagy széthasítja magát” mechanizmusára, mint reakció, és mint aktív folyamat, amely fantáziából ered. Bár azon megfogalmazása, hogy az ego képtelen a tárgy hasítására anélkül, hogy önmagát is hasítsa (1946:6), rávilágít a koncepció társas elemzés számára hordozott potenciális jelentőségére, de elmélete alkalmazhatóságát korlátozza az a tény, hogy a hangsúly mindig azon van, miszerint az individuum a hasítás aktív elindítója.

Menzies Lyth ([1960] 1990) nővéreken folytatott tanulmánya megfordítja ezt a gondolatmenetet.  Klein-i elvekre támaszkodik, de azokat úgy megfordítva, hogy az érdeklődés középpontjába ‘a társas elhárító rendszer kényszerített introjekciója’ fogalmát helyezi. (1960:459). A nővért, aki nem egy kitalált forgatókönyv szerzője, hanem önálló létező, arra kényszerítik, hogy ‘lenyelje’ azt az elhárító rendszert, ami még azelőtt felépült, mielőtt ő megjelent a színtéren. Ez egy olyan felépítés, amely ‘nagymértékben az erőszak hasításán alapul’ – így ő is hasításra kényszerül. A ‘kényszerített hasítás’ kifejezést kellene alkalmaznom, hogy elkülönítsem a társas erők által ‘hasítva van’ és az aktív hasítást, amelyet az Ego indít el.[4]Likierman (2001:167) rámutatott, hogy e kettő szétválasztása nem abszolút különbözőségként, hanem egy kontinuumon elképzelt pontokként értelmezendő – ám a hangsúly-különbség így sem kevéssé érdekes a társadalmi kriticizmus szempontjából, a ‘társas erők’ konceptualizálásának mikéntjének tekintetében.

[4] Isabel Menzies Lyth’s (1917–2008) nővérekről szóló, képző kórházakban végzett tanulmányát ’modern klasszikus’-nak tartják Nagy-Britanniában, bár máshol aligha ismert. Híres tanulmányában leírt pontjai mellett érveltem, írásának nemrégiben reinterpretált „Splitting, Attachment and Instrumental Rationality” c. változatában, ahol először használtam a ’kényszerített hasítás’ kifejezést (Auestad 2011e).

A társas nézőpont mentén amit lehasítottunk, az nem-létezővé vált. Amennyire létező, annyiban egy tisztán fizikai jelenség, amely látszólag kontextus, történet és jelentőség nélkülinek hat. Valami nyers, finomítatlan, én-idegen.[5]Mivel megfosztották jelentésétől, értelmetlenné tették, sok szimbolizációt igényel, mielőtt lehetősége van visszatérni a létezésbe. A Napló-banolvasható, hogy “az Ego azon része, amely érintetlen marad, hogyan épít fel egy új személyiséget a megtartott részekből, egy olyat, amely magán hordozza az elszenvedett megküzdések vereségeinek nyomait. Ezt a személyiséget nevezzük úgy, hogy ‘idomult a feltételekhez’ (1930-32:225).

Ám ez a leírás inkább egy Hartmann-féle adaptáció (1958), mintsem egy Winnicott-féle (1960) kreatív beilleszkedés a valóságba. Feltételezhető, hogy ezek a lehasított elemek szimbolizálni kívánnák magukat – és nehezen felismerhető formákban, figyelmes hallgatóságot igényelnének a jelentés-teliség körébe való visszakerüléshez.  Az általam használt ‘kényszerített hasítás’ kifejezés nyomokban emlékezetet minket Layton ‘normatív tudattalan folyamatok’ (2008:66) fogalmára, amely folyamatok a kulturális hierarchia nyomása miatt létrejött hasítások fenntartására törekszenek. A személyek Layton szerint – eleget téve a kulturális követelményeknek – lehasítják és projektálják szubjektivitásuk részeit “hogy ‘megfelelő’ nemiségű, fajú, osztályú és szexualitású egyénként ismerjék el őket” (60).A továbbiakhoz hangsúlyoznom érdemes, hogy erő-viszonybeli egyenlőtelenségek miatt a domináns és az alárendelt csoport tagjai által hozott áldozatok nem tekinthetőek párhuzamosnak. Goffman leírásai a csoport-azonosulások fluktuációról és gyakran fájdalmas ambivalenciáról, illetve Du Bois’ elgondolása a dupla tudatosságrólhasonló jelenségekről tanúskodnak, mint amit ‘kényszerített hasításnak’ neveztünk, bár előbbiek egy tudatosabb szinten zajlanak;

A ‘jó alkalmazkodás’ természete mostanra ismeretes. Úgy jön létre, hogy a stigmatizált személy ugyanoly szívélyesen és nem-ön-tudatosan elfogadja magát alapvetőként, mint az átlagosak, mindazonáltal azokból a helyzetekből kivonja magát, amelyekben a normál személyeknek nehezére esne hasonlót színlelni rá vonatkozóan. (Goffman1963/1990:146).

Goffmann helyzetleírásaiban egy implicit szociális távolság-egyeztetés és elfogadás történik, amely során a résztvevő felek figyelembe vesznek egy kifejezendő vagy betartandó normát. Ebben a példában egyenetlenség áll fenn a felek válaszaival kapcsolatos elvárásban – a stigmatizált személynek egyszerre két, egymással ellentétes normát kell észlelnie és ezeket figyelembe véve cselekednie; míg a feltételezetten ‘normál’ személy tudattalan maradhat a másik elfogadásának hiányával kapcsolatban. Míg az utóbbi ‘gördülékenynek’ élheti meg a szituációt, előbbi egy olyan helyzetet lát, amely nagymértékű irányítást kíván. Más szavakkal, a szituáció némely aspektusa hiper-reflexivitást igényel. Humphrey (kézirat:3) Martin Luther King példáját idézi a Montgomery busz bojkottról, amikor is egy fehér család magához rendelvén fekete szakácsnőjét, megkérdezi tőle, hogy ő támogatja-e ezt a rettenetes busz bojkottot és munka-követelést. ’Oh, nem Asszonyom, nekem nem lesz közöm ahhoz a bojkott dologhoz’ – mondta a szakácsnő, ‘Én csak távol maradok a buszoktól, amíg tart ez a zűrzavar.” Válaszának formáját az határozta meg, hogy meg kell tartania az állását; a család elégedettsége pedig annak a ténynek volt köszönhető, hogy igazából nem hallották meg, amit mondott. Kifinomult válaszában egyszerre tudta – álcázott módon – kifejezésre juttatni a sztrájk támogatását és összejátszani azzal, a család által róla kialakított képpel, miszerint ő egy olyan valaki, aki nem cselekszik és nem értelmez. Du Bois szavaival: “Ez a dupla-tudatosság sajátságos helyzete; annak a készsége, hogy mindig mások szeme által látja önmagát, és hogy felméri a lelkületet annak a világnak a mércéjével, amely megtévesztő semmibevevéssel és szánalommal néz rá” ([1903]1994:2).  A szituációban erkölcsi kétértelműség rajzolódik ki.

[5]Itt eszünkbe juthat Bion béta-elem fogalma; “Az alfa-elemekkel ellentétben, a béta elemeket nem jelenségeknek érezzük, hanem önmagukként létezőként […] a béta-elemek nem engedelmeskednek álom-gondolatokként való felhasználásnak, viszont projektív identifikációra termettek. Befolyásolóak az acting-out létrehozásában. Olyan tárgyak, amelyek eltávolíthatóak vagy használhatóak azon, manipuláción alapuló gondolkodáshoz, amely arra vonatkozik hogy hogyan érzünkdolgokat azoknak amik magukban,mintegy helyettesítvén az efféle manipulációt szavakra és gondolatokra[…] a béta-elemeket tároljuk, de az alfa-elemektől eltérően, kevéssé emlékekként, mintsem átdolgozatlan tényekként; viszont az alfa-elemeket átdolgoztuk alfa-funkciókkal, így téve tudatunk számára elérhetővé.” (Bion 1962a:6-7).

Egyfelől rámutathatunk arra a tényre, hogy olyan, komplex kifejező-készséget fejlesztett ki, amelyet arra terveztek, hogy kijátssza a társas cenzúrát. Freud, a cenzor fogalmának leírása során azt kérdezi; “Hol találunk hasonló pszichés torzítást a társas életben? Csak ahol két ember úgy érintkezik egymással, hogy egyikünk bizonyos fokú hatalommal bír, amelyet a másiknak figyelembe kell vennie”, majd úgy folytatja; “Minél szigorúbb a cenzúra, annál kiterjedtebb és leleményesebb lehet a palástolás módjainak alkalmazása, amely az olvasó előtt elkendőzi a valódi jelentést” (1900a:141-2). A válasz találékonyságot hordoz; ilyen társas körülmények közepette feltételezhető, hogy a megnyilvánulás magas fokú reflexivitást igényel. Leginkább Bion bifokális látás metaforájában gondolkodhatnánk – de ez csak akkor tekinthető lehetségesnek, miután a hasítás valami másba fejlődött. A fenti példában a szakácsnő tudta, hogy a cselekedetével részt vett az elkülönített városi buszok elleni Alabama Busz Bojkott-ban, ezáltal hozzáférése volt egy olyan társas forráshoz, amely segítségével értelmet és irányt adhatott saját, társasan ferdített bántalmainak, és amely némi gyógyírként szolgálhatott számára.

Ám amennyiben valami le lett hasítva, a két pozíció egyszerre nem tartható együtt a tudatban, ezáltal nem tudják egymást táplálni. A szituáció meglátásának egy pillanatnyi, fokozottabb tudatossága történhet – Lopez (2004) szerint-, mint a Farkasember álmában, amikor a fehér farkasok az ablakon keresztül bámulják felfalandó prédaként. Orosz származásából kifolyólag nem tudott teljesen idomulni az európai – jelen esetben német – fehérség normához. „A farkasok eléggé fehérek voltak”, írta, “a füleiket úgy hegyezték, mint a kutyák, amikor valamire figyeltek. Nagy rémületemben (…) hogy a farkasok megesznek, ordítottam és ébredtem” (Freud 1918b[1914]:29). Ferenczi leírását alkalmazva, a szakácsnőt felfalták a fehér farkasok, ezért arra kényszerült, hogy lenyelje őket; avégett, hogy az ő nyelvüket beszélje és az ő szemükkel láthassa a helyzetet – önmaga felfalásának helyzetét. Bár sikerül valamelyest kifejeznie saját szubjektivitását – a körülményekhez igazított álruhába bújtatva -, a munkáltatói nem ismerik fel vagy nem hallják mondandóját, mégpedig azt, hogy a beszéde ebben a helyzetben intenciótól megfosztott. Ebben a felállásban ugyanis értelmetlen volna, hacsak nem adják majd tovább történetét valahol máshol; ahol mások, értékelve a szándékát, létezőként tekintik.

Gadamer szavaival: “Mondhatom, hogy ‘te’ és utalhatok magamra ‘veled’ szemben, de ezeket a helyzeteket mindig megelőzi egy közös értelmezés” (1966:7) – amikor valakinek azt mondjuk ‘te’, sokmindent magától értetődőnek veszünk. Azokban a helyzetekben, amelyekben ez nem így van, amikor az első pillantásra hitelessége, elfogadhatósága, vagy az úgynevezett ‘alapvető társas bizalom’ nincsenek jelen, meglepetésszerűen előbukkan valami ezidáig észrevétlen. Megállván egy pillanatra Bálint Mihály megfogalmazásánál az ‘elismerés, megértés és komfort’ kereséséről, úgy tűnik ezzel nagyon tömörített módon összefoglal egy, az elméletén végigfutó gondolati szálat: a három fázis egybefonódásának mikéntjéről.Az elismerés személyközi jelensége elsősorban ön-tudatos alanyoknak volna tulajdonítható, mindazonáltal a Winnicott által kifejtett tükrözés – hangsúlyozva, hogy valaki egy önálló létezővé válik pusztán egy figyelő tekintete által – arra utal, hogy legalább egy tudatelőttes szintet magába foglal.

Remélem sikerült érzékeltetnem, hogy hogyan kapcsolódik az elismerés szintje a megértés szintjéhez – hogyan kapcsolódik egy személy érzékelésének foka és a személy értelmezendőként tekintésének foka e személyek szociális pozíciójához. Az elfojtás fogalmából építkező értekezések hajlamosak figyelmen kívül hagyni ezt a tényt, mivel a fókusz azon van, hogy mi kerül elfojtásra, nem pedig azon, hogy ki kerül elfojtásra; vagy a szorongás kezelésének mikéntjén, mintsem azon, hogy ki a szorongás áthelyezésének nyertese vagy elszenvedője. Mindazonáltal, a fogalom létrehoz egy kapcsolatot a jelentés szintje és a harmadik – test és érzékelési – szint között, megvilágítva a jelentés személyközi forgatókönyvbe ágyazottságát és azt, hogy hogyan válik jelentésétől megfosztottá az elhárított tartalom – kiutasítva az érthetetlenség univerzumából, átfordítva valami tisztán fizikai, külső és káros tartalommá. A fenti idézetből, a ‘komfort’ kifejezés mentén kihallható a testi szintre kiterjedtebb jelentésében való utalás, amely így nem csupán szimbolikus hatásuktól megfosztott, elhárított kommunikációk lerakó-telepe, hanem – jobb kifejezés hiányában használt fogalom, amely – önmagában jelentések forrása.

A SZUBJEKTIVITÁS EGYENLŐTLEN ELOSZLÁSA

A fentiekben amellett érveltem, hogy a pszichoszociális kutatásokról, mint a szubjektum vizsgálataként való gondolkodást behatárolja az előítélet területe, ahol amivel megküzdünk az egy reflexió vagy érzés, hogy ott kellene lennie valaminek, de nincs, vagy egy pozíció, aminek kifejezésre kéne jutnia, de nem. Nevezhetnénk sűrítésnek vagy eltolásnak nyilvános térben, ahol az egyének tömeggé válva puszta tárgyai a diskurzusnak.  Így bizonyos nézőpontok teljesen kimaradnak, nem csupán elismerésük hiányának mértékében, hanem jelentések forrásaként megtagadva.

Számos helyzetben, amikor elhangzik a “ki vagy te?” kérdés, az valójában – Hannah Arendt (1958/1998) megfogalmazása szerint – nem arra vonatkozik, hogy ki vagy, hanem hogy mivagy. Nem a szubjektivitás minőségére, hanem a szociális térben elfoglalt pozícióra kérdez rá, tehát arra, hogy a megkérdezett szubjektumot kell-e, illetve milyen mértékben kell figyelembe venni. Tehát bizonyos szempontból magára a szubjektivitás eloszlására rendszerszerű egyenlőtlenség jellemző – a marginális társas pozícióktól megtagadva a kifejezés terét, és hiper-reflektivitásra kényszerítve őket azon minőségekre vonatkozóan, amelyeket a többségi csoport tagjai tudatosan figyelmen kívül hagyhatnak. Szerencsére léteznek alternatív diskurzusok – Layton (2008) ‘normatív tudattalan folyamatok’ kifejezésére visszautalva – van egy ‘ellentétes normalitás’ – egy potenciális forrás a társasan okozott sebek gyógyításához és a látás multi-dimenzionalitásához. E téma kibontása további fejezetek témája lesz. Jelen cikk elsődleges célja rámutatni arra, hogy a ‘neutrális’-nak tekintett attitűd hogyan reprodukálja vagy véglegesíti a már jelenlévő erőszakot, és hogy mennyire korlátozott mindannyiunkban ezen folyamatok felismerésének készsége, beleértve más erre irányuló próbálkozások meghallását is.

A társas erőszakról hiányosan tájékozott pszichoanalitikus megközelítések hajlamosak a humán létezőt aktív interpretálónak és kezdeményezőnek tartani, nem számolva a társas körülmények eltűrésének kapacitásával. A szociológiai hangsúlyú megközelítések inkább elszenvedőként fogják fel az egyént, figyelmen kívül hagyva individualitását, mindig-jelenlévő és meglepő kapacitását a szubjektív értelmezésre. Ezáltal kockáztatják az emberi ‘szubjektumság’ és ‘objektumság’ leírásának és megszólításának sikerességét.Véleményem szerint mindkét változat azon készségünktiszteletének meghiúsulása, hogyegyszerre láthatjuk szubjektum és objektum összességeként is. A kapcsolódó kockázat innentől inkább a megerősítés, mintsem az előítélet megközelítése. Mint ahogy arra a fentiekben rámutattam, az előítélet témájának az előítéletes személy szemszögéből való vizsgálata nem csak tudáselméleti,hanem morális problematika is. A tudás hitelességének forrása azért megkérdőjelezhető, mert felmerül előítéletek jelentős hányadának kihagyása – azoké, amelyek tudattalanok a (feltételezetten ‘normális’) többségi társadalom számára. Erkölcsileg pedig azért problematikus, mert magában hordozza a társas erőszak eleve jelen lévő, hallgatólagos mintázatának megerősítési kockázatát – amelyre vonatkozó érvelésemhez Bálint Mihály traumáról szóló tanulmányát hívtam segítségül. A szociális hatalommal bíró többség sorába való beállás és vakfoltjainak átvétele helyett, az előítélet kutatás kitűzendő célja – még ha nem is teljesül tökéletesen – a ritkán hallható hangok meghallása.

Irodalom

Adorno, T.W./Horkheimer, M. ([1944]1997 ) Dialectic of Enlightenment. London/New York: Verso. (magyarul: A felvilágosodás dialektikája : filozófiai töredékek (Max Horkheimer-rel közösen) Budapest, Atlantisz, 1990. ISBN 963-282-346-X)

Adorno, T.W/Frenkel-Brunswik, E./Levinson, D. J./Sanford, R. N. (1950) The Authoritarian Personality. N.Y: Harpers & Brothers.

Arendt, Hannah. ([1958]1988) The Human Condition. Chicago/London: The University of Chicago Press.

Asthana, A./Helm, T./McVeigh, T. (2010) “Black pupils ‘are routinely marked down by teachers’” in The Observer, 04.04.10.

Auestad, L. (2010d) “To Think or Not to Think – A Phenomenological and Psychoanalytic Perspective on Experience, Thinking and Creativity” in Journal of Social and Psychological Sciences Vol.3 No. 2, pp. 1-18.

Auestad, L. (2011e) “Splitting, Attachment and Instrumental Rationality. A Re-View of Menzies Lyth’s Social Criticism” in Psychoanalysis, Culture & Society. Vol. 16, no. 4, pp. 394-410.

Auestad, L. (2012) “Subjectivity and absence. Prejudice as a psycho-social theme” in L. Auestad ed. Psychoanalysis and Politics: Exclusion and the Politics of Representation. London: Karnac 2012.

Balint, E. (1993) Before I was I. Psychoanalysis and the Imagination. London: Free Association Books.

Balint, M. (1969) “Trauma and Object Relationship” in Int. J. Psycho-Anal. 50 pp. 429-435. (magyarul: Trauma és tárgykapcsolat Thalassa (21) 2010, 2: 9–22)

Bass, A. (2003) “Historical and Unconscious Trauma: Racism and Psychoanalysis” in D. Moss ed. Hating in the First Person Plural. Psychoanalytic Essays on Racism, Homophobia, Misogyny and Terror. N.Y.: Other Press, pp. 29-43.

Bion, W.R. (1962a) “A Theory of Thinking” in Second Thoughts. London: Karnac, pp. 110-119.

Clarke, S./Layton, L. (2008) Psychoanalysis, Culture & Society. Special Issue: British Psycho(-)social Studies, vol. 13, no. 4.

Dalal, F. (2002) Race, Colour and the Processes of Racialization. London/New York: Routledge.

Davids, M. F. (2009) “The Impact of Islamophobia” in J. Borossa/I. Ward eds. Psychoanalysis and History. Special Issue: Psychoanalysis, Fascism and Fundamentalism, 11(2) pp. 175-191.

Du Bois, W. E. B.  ([1903]1994) The Souls of Black Folk. New York: Dover Publications.

Ferenczi, S. (1930-32) Notes and Fragments, in Final Contributions to the Problems and methods of Psycho-Analysis, London/New York: Karnac Books, 1955/1994, pp. 216-297.

Frears, S. (2002) Dirty Pretty Things, DVD: Optimum Home Entertainment. (magyarul: Gyönyörű mocsokságok, forgalmazó: UIP-Duna Film, 2003)

Freud, S. (1900a) The Interpretation of Dreams, SE, vol. 4 & 5.

Freud, S. (1912-13) Totem and Taboo. SE, vol. 13.

Freud, S. (1914g) Remembering, Repeating and Working Through (Further Recommendations on the Technique of Psycho-Analysis, II), SE, vol. 12.

Freud, S. (1915e) The Unconscious, SE, vol. 14.

Freud, S. (1918b[1914]) From the History of an Infantile Neurosis, SE, vol. 17.

Freud, S. (1920g) Beyond the Pleasure Principle, SE, vol. 18.

Freud, S. (1921c) Group Psychology and the Analysis of the Ego. SE, vol. 18.

Freud, S. (1933a[1932]) New Introductory Lectures on Psycho-Analysis, SE, vol. 22.

Freud, S. (1939a [1937-39]) Moses and Monotheism: Three Essays, SE, vol. 23.

Freud, S. (1940a[1938]) An Outline of Psycho-Analysis, SE, vol. 23.

Gadamer, H-G. ([1960]2004) Truth and Method. London/New York: Continuum.

Gadamer, H-G. (1966) “The Universality and Scope of the Hermeneutical Problem” in Philosophical Hermeneutics, Berkeley/Los Angeles: University of California Press, 2008, pp. 3-17.

Goffman, E. ([1963]1990) Stigma. Notes on the Management of Spoiled Identity. London: Penguin Books.

Hartmann, H. (1958) Ego Psychology and the Problem of Adaptation. New York: International Universities Press.

Humphrey, J. F. “W. E. B. Dubois, Double Consciousness, Martin Luther King, The White Family, and Their Negro Cook”, unpublished manuscript.

Jaques, E. (1953) “On the Dynamics of Social Structure. A Contribution to the Psychoanalytical Study of Social Phenomena Deriving from the Views of Melanie Klein” in E. Trist, H. Murray eds. The Social Engagement of Social Science Vol. 1: The Socio-Psychological Perspective. London: Free Association Books, 1990, pp. 420-438.

Jaques, E. (1955) “Social Systems as a defence against Persecutory and Depressive Anxiety” in M. Klein, P. Heimann and R. Money-Kyrle eds. New Directions in Psycho-Analysis. London: Tavistock, pp. 478-498.

Klein, M. (1935) “A Contribution to the Psychogenesis of Manic-Depressive States” in Love, Guilt and Reparation. London: Delacorte Press, 1975, pp. 262-289.

Klein, M. (1946) “Notes on Some Schizoid Mechanisms” in Envy and Gratitude. USA: Delacorte Press/Seymour Lawrence 1975, pp. 1-24.

Layton, L. (2008) “What Divides the Subject? Psychoanalytic Reflections on Subjectivity, Subjection and Resistance” in Subjectivity no. 22, pp. 60–72.

Likierman, M. (2001) Melanie Klein: Her Work in Context. London/New York: Continuum.

López, A. J. (2004) “Who’s Afraid of the Big White Wolf? Whiteness, Countertransference, and Freud’s Wolfman” in Psychoanalysis, Culture & Society, 9 pp. 186-206.

Lyth, I. M. ([1960] 1990) “Social Systems as a Defense against Anxiety: An Empirical Study of the Nursing Service of a General Hospital” in E. Trist and H. Murray (eds.) The Social Engagement of Social Science Vol. 1: The Socio-Psychological Perspective. London: Free Association Books, pp. 439–462.

Winnicott, D. W. (1960) “Ego Distortion in Terms of the True and the False Self” in The Maturational Processes and the Facilitating Environment. The International Psycho-Analytical Library, 1965, pp. 140-152.


[1]A cikk korábbi megjelent verziója: L. Auestad ed. Psychoanalysis and Politics: Exclusion and the Politics of Representation. London: Karnac 2012.

[2]A pszichoszociális kifejezésnek nincs általánosan elfogadott definíciója. Inkább megvitatások folynak Nagy-Brittaniában, arról, hogy hogyan értsük a fogalmat és a területét, sőt még arról is, hogy kötőjellel írandó-e, vagy sem. A Psychoanalysis, Culture and Society folyóirat egy különszáma csak erre vonatkozó érvelésekkel foglalkozott (Clarke/Layton 2008). Ezekből kifolyólag nem ajánlok itt kifinomultabb definíciót – a jelen cikk inkább e kérdések egyfajta elemzésének tekinthető – az előítélet jelenségére helyezett fókusszal.

[3] “Tehát, vajon hogyan fogadja egy fekete személy a fehér terapeuta interpretációját, jelen esetben, a társas elnyomás tapasztalását, mintegy reflexióként saját belső dinamikájára? A fekete páciens elég valószínű, hogy egy ilyen interpretációt fenntartásokkal fogad, tulajdonképpen azt hallván a terapeutától, hogy ’van egy szálka a szemedben, de amit te egy rasszista építménynek élsz meg, az nem is létezik” (Dalal 2002:220).

[4] Isabel Menzies Lyth’s (1917–2008) nővérekről szóló, képző kórházakban végzett tanulmányát ’modern klasszikus’-nak tartják Nagy-Britanniában, bár máshol aligha ismert. Híres tanulmányában leírt pontjai mellett érveltem, írásának nemrégiben reinterpretált „Splitting, Attachment and Instrumental Rationality” c. változatában, ahol először használtam a ’kényszerített hasítás’ kifejezést (Auestad 2011e).

[5]Itt eszünkbe juthat Bion béta-elem fogalma; “Az alfa-elemekkel ellentétben, a béta elemeket nem jelenségeknek érezzük, hanem önmagukként létezőként […] a béta-elemek nem engedelmeskednek álom-gondolatokként való felhasználásnak, viszont projektív identifikációra termettek. Befolyásolóak az acting-out létrehozásában. Olyan tárgyak, amelyek eltávolíthatóak vagy használhatóak azon, manipuláción alapuló gondolkodáshoz, amely arra vonatkozik hogy hogyan érzünkdolgokat azoknak amik magukban,mintegy helyettesítvén az efféle manipulációt szavakra és gondolatokra[…] a béta-elemeket tároljuk, de az alfa-elemektől eltérően, kevéssé emlékekként, mintsem átdolgozatlan tényekként; viszont az alfa-elemeket átdolgoztuk alfa-funkciókkal, így téve tudatunk számára elérhetővé.” (Bion 1962a:6-7).