Alastair Bonnett

Az antirasszizmus amerikanizációja?

A világhatalmi pozíció és hegemónia kérdése

az etnikai egyenlőség politikájában[1]

 

Fordította Csertő István

 

Jelen tanulmány keretében kritikai nézőpontból értékelem az antirasszizmus fejlődésének és terjedésének folyamatát, annak az újabban zajló vitának a nyomán, amely az USA antirasszizmus terén érvényesülő világszintű befolyását érinti. Amellett érvelek, hogy az antirasszizmus amerikanizációja független az USA politikai céljaitól illetve gyakorlatától, s hogy összefüggése a neoliberális globalizációval összetett és feltételekhez kötött. E feltevések alapján újraértelmezem Gramsci hegemóniával kapcsolatos nézeteit, melyeket azután a Világbank Latin-Amerikában zajló, kulturális pluralizmust támogató tevékenységén keresztül szemléltetek. Kimutatom, hogy ez az etnikai egyenlőséget támogató vállalkozás az uralkodó hatalommal szembenálló hatalom egy formájaként artikulálódik és „értékesül”, amely az USA-t a modern nemzet modelljeként állítja be.

 

Kulcsszavak: antirasszizmus, rasszosítás, neoliberalizmus, transznacionalizmus, amerikanizáció, Világbank

 

 

Bevezető

 

„A világ hegemónja” – az Izvestia 1921. december 6-i számának címlapja egy új geopolitikai valóság eljövetelét hirdette: az USA világhatalmi pozícióját politikai, gazdasági és katonai téren egyaránt. A huszadik század folyamán közhelyekké váltak az USA vezető szerepére vonatkozó megállapítások. Az évszázad végére egyenesen az a nézet terjedt el bizonyos körökben, hogy az elmúlt száz esztendő története lényegét tekintve az USA hatalmáról szól (Slater és Taylor, 1999). Ennek ellenére angol nyelvterületen csupán az elmúlt évtizedben kezdtek e hatalom következményei azoknak a vitáknak a fókuszába kerülni, amelyek a rasszizmus és az etnikai diszkrimináció felfogásait és az ellene folytatott küzdelem módjait igyekeznek meghatározni (Bourdieu és Wacquant, 1999; Cohen, 1996; Laurie és Bonnett, 2002; Modood, 1996a,b). A vitákban kifejezésre jutó változatos vélekedések egyik közös pontja az a megfontolás, hogy arasszosítás és az amerikanizáció jelenlegi folyamatai valamilyen módon összefüggenek egymással.[2] Közelebbről, az USA kulturális, gazdasági és politikai hatalma befolyást gyakorol a faji egyenlőségi ideológiák és mozgalmak kialakulására és elterjedésére.

Az a nézet, mely szerint az antirasszizmusnak több különböző hagyománya létezik, illetve versengő politikai reprezentációk színtereként fogható fel, nem új keletű intellektuális perspektíva (Bonnett, 1993, 2000), ahogyan az a gondolat sem új, hogy a világhatalom és a liberáció ideológiái között kölcsönhatás feltételezhető. A társadalmi emancipáció imperialista törekvésének részeként megszülető „nyugati feminizmussal” számos elméleti és történeti szempontú tanulmány foglalkozik (Chaudhuri és Strobel, 1992; Ware, 1994). A multikulturalizmus kialakulása szintén kritikai reflexiók tárgyává vált, melyek ezt a világméretű kapitalizmus feltételeivel hozzák összefüggésbe (például Hopenhayn 1993; Matustik 1998). Ezek a megközelítések egy irányba mutatnak azzal, hogy míg a feminizmust és a multikulturalizmust eleinte a szélesebb társadalom által képviselt törekvések tették politikai célokká, e törekvések tartalmát és irányát jelentős mértékben befolyásolta a modern nemzetközi gazdasági és társadalmi viszonyokat jellemző egyenlőtlenség. Ez a gondolat szintén alátámasztást nyer a jelen tanulmányban. Nem azt mutatom be, hogy az amerikanizáció hogyan teremtette meg az antirasszizmust, hanem hogy miként alakítja azt.[3] Abból indulok ki, hogy a jelenség megragadásához újra kell értelmeznünk mind azt, hogy milyen formában érvényesül a hegemónia, mind pedig azt, hogy hatása hogyan haladja meg azoknak az értelmezéseknek a kereteit, amelyek úgy tekintenek az „amerikanizációra”, mint az USA illetve állampolgárai által gyakorolt közvetlen befolyás megjelenési formájára. Mint látni fogjuk, érvelésem részben annak a moralista és nemzeti keretben zajló vitának a hiányosságaira felel, amely Bourdieu és Wacquant (1998) USA-t támadó kritikája, az USA-ban érvényes faji kategóriák Latin-Amerikára „kényszerítése” körül bontakozott ki.

Összegezve, kimutatom, hogy az amerikanizáció és a neoliberalizmus nem redukálható olyan tényezőkre, amelyek akár a személyes politikai „jó szándékot”, akár az USA közvetlen befolyását érintik. Az itt bemutatott elemzés két következtetést fogalmaz meg:

 

  • Az antirasszizmus amerikanizációja részben azért mehetett végbe, mert az USA befolyása nem mint az uralkodó hatalom, hanem mint egy azzal szemben álló hatalom befolyása jelenik meg, amely kihívást intéz a hagyományos társadalmi hierarchiák ellen. Nem ez az egyetlen, még csak nem is a legfőbb útja az antirasszizmus amerikanizációjának, azonban támpontot jelent annak értelmezésében, hogy miért olyan nehezen magyarázható intellektuális és politikai nézőpontból az USA világméretű dominanciája az antirasszizmus terén folytatott vitákban.
  • Az amerikanizáció természetének megértéséhez fel kell tárnunk a transznacionális erőkkel, különösen a neoliberalizmussal és a internacionalizációval mutatott összefüggéseit. Ezek az erők feltételekhez kötött és bonyodalmas összefüggéseket mutatnak, amely teret enged az anomáliáknak és ellentmondásoknak. Tovább bonyolítja a képet az a tény, hogy „az USA” mint a modernizáció mintája olyan utakon keresztül válik követendő modellé, amelyek kívül esnek az USA befolyásán. Így például az amerikanizáció és a neoliberális globalizáció összefonódhat részben független intézmények (pl. a Világbank) tevékenységén keresztül, miközben az USA belpolitikája az elkülönülés felé mozdul el (egyidejűleg távolodva a neoliberalizmustól).

 

Ezek a kérdések főként elméleti, de empirikus megközelítésben is felmerülnek. Szemléltetésképpen néhány konkrét – noha nem szisztematikus módon végigvezetett – példát hozok a fennálló „világrend” egyik meghatározó intézménye, a Világbank (pontosabban annak latin-amerikai tevékenysége) szférájából. A Világbankra részben azért esett a választásom, mert jelentős szerepet játszik a „fejlődés” és „haladás” társadalmi, politikai és gazdasági ideológiáinak világméretű terjesztésében. A Világbank vezető szerepet tölt be abban a „fejlesztési közösségben”, melynek életre hívásában számos más intézmény részt vállal. Jelen tanulmány céljainak a Világbank abban a tekintetben is megfelel, hogy míg tevékenysége és szervezete bizonyos mértékben az USA globális hatalmának függvényében alakul, ugyanakkor nem az USA állami szerve. A Világbank a társadalmi változás olyan modelljét közvetíti, amely nem függ az USA jóváhagyásától vagy közreműködésétől – sőt bármikor ellentétbe kerülhet az USA kormánypolitikai prioritásaival -, ugyanakkor olyan képet mutat, amely egybeolvasztja az amerikanizációt és a neoliberalizmust. A Világbank Latin-Amerikával kapcsolatos álláspontját olyan mértékig jellemzi az etnikai kisebbségek piacgazdaságon belüli „társadalmi felzárkózása” iránti igény, amely ezidáig nem vált ennyire határozottá a világ más részeivel kapcsolatban. Ennek érdekében a Világbank számos latin-amerikai társadalmat a „faji viszonyok” lencséjén keresztül szemlél és kategorizál, miközben a faji és etnikai identitásformákat olyan tőkeként értelmezi, amelyet a rasszista „tradíciók” szánt szándékkal elvesztegetnek.

 

Világhatalom a huszonegyedik században

 

„Az elmúlt évtized legfőbb jelentősége – írta Anderson 2000-ben – a neoliberalizmus konszolidációjában és világméretű elterjedésében rejlik” (2000: 10). Feltehető, hogy amennyiben a neoliberális globalizációnak létezik uralkodó kulturális formája és politikai értelemben vett „nemzeti bázisa”, úgy az az USA-ban azonosítható, abban az országban, amely Thomas Friedman (2000: 367) szavaival a fennálló világrend kozmopolita, multikulturalista, demokratikus és így „jóakaratú uralkodója és szelíd fenntartója”. Ugyanakkor az „amerikanizáció-globalizáció” Thomas Friedman-től (2000) származó fogalma, amely a világ „vezető társadalmának” és a világ „vezető ideológiájának” összefonódását feltételezi, némileg túlegyszerűsített felfogást tükröz.

Lehetséges, hogy a világ számos társadalmában „a globalizáció … egyenlő az amerikanizációval” (Xia, 2003: 709). Ez a feltevés ugyanakkor éles ellentétben áll azzal a globális változás elméleteiben jellemző tendenciával, amely a kultúrák fejlődésében mutatkozó növekvő változatosságot hangsúlyozza. Ritzer és Stillman (2003: 37) kimondottan azt hirdeti, hogy „a globalizáció elmélete egy egyre inkább pluralista világszemlélet mellett foglal állást”. Noha állításuk túloz, valóban igaz, hogy ezen a területenszámos elméletalkotó nem a homogenizációt, hanem a kulturális kölcsönhatások mintázatainak növekvő komplexitásátállítja középpontba. Ily módon a politikai horizontot olyan fogalmakkal jellemzik, mint a „kuszaság” (Radcliffe et al. 2002), a „glokalizáció” (Robertson, 1995) mint a „sokféle globalizáció” terepe (Berger és Huntingdon, 2003), illetve amely a „fentről érkező” és a „lentről érkező” globalizáció találkozásának színtere (Smith és Guarnizo, 1998). Ritzer szerint

 

„Szakadék választja el egymástól azokat, akik a kapitalista, amerikanizált és McDonaldizált érdekek globálisan növekvő befolyását hangsúlyozzák, és azokat, akik a pluralizmusnak és a meghatározott keretek hiányának növekvő mértékű érvényesülését látják a világban. A redukcionizmus kockázatát vállalva azt mondhatjuk, ez a megosztottság olyan szemléletbeli különbséget jelent, amely szerint az egyik fél szemében a világ egyre növekvő mértékben globalizálódik – azaz egyre növekvő mértékben kapitalista, amerikanizált, racionalizált, törvényileg szabályozott és korlátok közé szorított -, míg a másik nézőpontból tekintve egyre inkább glokalizált – vagyis egyre sokszínűbb, egyre nyüzsgőbb és egyre szabadabb” (2004: 79-80).

 

Ritzer e helyütt utal arra az optimizmusra, amely látszólag a globalizáció és a lokalizáció összehangolását támogatja. Azonban a globalizáció és a világhatalom gyakorlása közötti kapcsolat megítélése gyorsan változhat. 2005-ben Golub (2005: 1) arra a megállapításra jutott, hogy a globalizáció „kimerültnek mutatkozik”. Az USA külpolitikájának agresszívebbé válása a 2001. szeptember 11-i eseményeket követően megkérdőjelezte a marginalizálódott csoportok hatalmának optimista támogatását, amelyek „megtámadták” illetve „ellenálltak” a transznacionális kapitalizmusnak és „az USA érdekeinek”.

A huszonegyedik század első néhány évének nemzetközi politikája egyre inkább elkerülhetetlenné teszi nem csupán a „sokféleség” és a „kuszaság” közelebbi vizsgálatát, de a hatalmi dominancia gyakorlásának átgondolását is. Ez az igény maga is ki van téve a változásnak. Harris (2005) újabban felvetette egy „pekingi konszenzus” lehetőségét, amely a „washingtoni konszenzus” alternatívája lehetne, a globalizáció „harmadik világot” alapul vevő kulturális és gazdasági mintáját nyújtva. Harris számára ez egy reális (remélt) lehetőség előrevetítése, amely egy napon megvalósulhat. Félretéve a spekulációt: amivel jelenleg szembe kell néznünk, az a pluralizáció narratíváinak kríziseként fogalmazható meg. A birodalom visszatért. Természetesen számos baloldali elemzés szerint soha nem is távozott. Az újra megerősödő antiimperialista nézőpont a politikai akarat és az USA „szuperimperializmusa” tekintetében (Hudson, 2003) egyúttal új táptalajt ad a kapitalizmus „kríziseit” érintő neomarxista-leninista magyarázatoknak is. Ugyanakkor az ilyen értelmezések, noha esetenként nagy jelentőségre tesznek szert – mind azok számára, akikben újonnan fogalmazódik meg a gondolat, hogy az imperializmus korában élnek, mind pedig a radikálisok számára, akik mindig is így látták a világot -, az ilyen értelmezések a világhatalom meghatározó szereplőinek és centrumainak tekintett „nagy nemzetek” idejétmúlt elképzelésére támaszkodnak, miként Hardt és Negri (2000) kifejti.

Bár amit az USA tesz, az meghatározó jelentőséggel bír a világ minden lakója számára, e befolyás következményei, valamint az USA-nak a modernitás szimbólumaként való középpontba helyezése egyre növekvő mértékben transznacionális jelleget ölt. Jó példája ennek a neoliberális „józan ész” térnyerése és megszilárdulása: jóllehet ez a társadalmi és gazdasági modell valóban támaszkodik az USA presztízsére, ugyanakkor nem vezethető vissza kizárólag az USA befolyására. Ez a szempont annak az ellentmondásnak a magyarázatában is segít, hogy miközben a világ globális intézményei az „etnikai egyenlőség” politikájának neoliberális és „amerikanizált” változatát közvetítik, addig az USA-ban társadalmi értelemben konzervatívabb erők érvényesülnek – amilyen például a neokonzervativizmus.

Röviden, amire szükség van, az nem egy újabb kísérlet a USA imperialista törekvéseinek feltárására, hanem annak vizsgálata, hogy miként válik az USA nemzetközi szinten társadalmi és gazdasági szerepmodellé. Ez utóbbi utat választva egy ellentmondással teli területre lépünk. A rasszosítás tárgyává vált kisebbségi befolyásnak és ellenállásnak azok a formái,amelyek oly sok országban hívtak életre antirasszista kezdeményezéseket, egy olyan, mindent átfogó (noha mindenkor sérülékeny) globális rendszer részeként és annak ellenében hatottak, amely egyszerre „amerikanizáló” és ténylegesen nemzetközi. Továbbá, miközben a rendszer részét képező intézmények teret biztosítanak a marginalizálódott csoportok véleménynyilvánítása számára, ugyanakkor alakítják, értelmezik és gazdaságilag szankcionálják a kisebbségi pozícióban lévő társadalmi mozgalmak és ideológiák „sokat hangoztatott álláspontjait”.

Az utóbbi években erőteljes igény jelentkezik annak tisztázására, hogy miként kapcsolható össze az antirasszizmus ezekkel a különféle erőkkel. Ennek oka részben a számos transznacionális intézmény által elsajátított antirasszista retorikában keresendő. Létezik azonban egy ennél speciálisabb ok is, mégpedig egy rövid írás által előidézett intellektuális robbanás, amelyet Livio Sansone (2002: 7) „bombához” hasonlít.

 

Miről ismerjük fel az imperialistát…Bourdieu, Wacquant és kritikusaik

 

Michel Wieviorka (1997) úgy jellemzi a mai antirasszizmust, mint ami az intellektuális öntudat kreatív fázisán halad keresztül. „Annyira nehéz antirasszistának lenni?” (Is it so difficult to be an anti-racist?) című esszéjében Wieviorka egy olyan reflektív antirasszizmus szükségességét hirdeti, amely lehetővé teszi az antirasszista vállalkozás filozófiai jellegű feszültségeinek elismerését (mindenekelőtt azét a feszültségét, amely a relativizmus és univerzalizmus között húzódik), továbbá ennek folyományaként az antirasszista „purizmus” elutasítását. Ennek ellenére, noha Wieviorka példái az „angolszász” és a francia antirasszizmus közti ellentétet illusztrálják, sem ő, sem az antirasszizmus korlátairól és lehetőségeiről elmélkedő más szerzők (Taguieff, 1995) nem helyezik el az antirasszizmust a geopolitikai változások illetve harcok változékonyabb keretében. Az antirasszizmus előtt álló kihívások rendszerezése könnyebbnek tűnhet abban az esetben, ha kiemeljük azokat a világhatalmi politika feszültségteli atmoszférájából. Valójában a nyugati filozófia keretei sohasem nyújtottak elegendő teret egy ilyen vita számára. Amint ennek korlátai kézzelfoghatóvá válnak, egy új típusú reflektivitás válik szükségessé, amely a földrajzi és a politikai szempontokat részesíti előnyben.

Bourdieu és Wacquant támadó hangvételű röpirata mutatja be a legvilágosabb példáját annak, hová vezethetnek a Wieviorka absztrakcióira épülő megközelítések („Sur les ruses de la raison impérialiste” – „Az imperialista gondolkodásmód csapdájáról”; Bourdieu és Wacquant, 1998, angol nyelven 1999). Tudniillik a Bourdieu és Wacquant által kifejtett gondolatok nem egy általános értelemben vett antirasszizmus nehézségeivel foglalkoznak. Bourdieu és Wacquant a mai antiimperialista politika és azoknak az amerikai antirasszistáknak a feltételezett rosszhiszeműsége között húzódó feszültségre összpontosít, akik az emberi jogok és a másság tiszteletének zászlaja alatt saját kulturális és politikai értékrendjüket exportálják. Bourdieu és Wacquant egyik következtetése az, hogy az amerikanizáció rasszosításhoz vezet. Ennek okán a szerzők kárhoztatják „a »rassz« amerikai társadalomban élő fogalmának kvázi-univerzalizációját mint az USA-ban érvényes elméleti kategóriák világméretű exportálásának eredményét” (1999: 48). Bourdieu és Wacquant különösen élesen bírálják azt, ami az ő olvasatukban a rassz fogalmával foglalkozó amerikai elméletalkotók és a humanitáriánus intézmények törekvése arra, hogy más társadalmakat az alapján ítéljenek meg, hogy képesek vagy nem képesek elismerni és alkalmazni a „faji viszonyokat” és a fekete-fehér identitás dichotóm megkülönböztetését ahhoz hasonlóan, ahogyan azokat az USA-ban elismerik és alkalmazzák. Ily módon a „feketeség” és „fehérség” amerikai értelmezésének feltételezett exportja a szerzők érvelésénekközponti elemévé válik. Az általuk kiemelt elméleti munka Michael Hanchard (1994) tanulmánya (Orpheus and Power: The Movimento Negro of Rio de Janeiro and São Paulo, Brazil 1945-1998 – Orpheus és a hatalom: a brazíliai fekete mozgalom Rio de Janeiróban és São Paulóban 1945-1998 között). Különös választás ez és azonnal rávilágít, hogy Bourdieu és Wacquant empirikus bizonyítékai átgondolatlan gyűjtés eredményei (lásd Hanchard, 2003). Hanchard (1994) tanulmánya egyértelműen számot ad az afrobrazíliai aktivisták két csoportja, a Fekete Hatalom eszméje által inspirált americanisták és az antikolonialista és Afrika-központú perspektívát képviselő africanisták közötti különbségekről. Ugyanakkor nemigen fedezhető fel a tanulmányban arra vonatkozó bizonyíték, hogy a szerző az elsőként említett perspektívát vagy akár az amerikai tapasztalat bármely más aspektusát pártfogolná.[4] Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy Hanchard puszta érdeklődése a fekete identitás brazíliai koncepciója iránt elegendő volt ahhoz, hogy kihívja Bourdieu és Wacquant haragját. Miként Wade (2004: 357) megállapítja, „egy efféle »antiimperialista« megközelítés azt kockáztatja, hogy az olvasó a brazíliai faji viszonyok jóindulatú természetére következtet”.

Bourdieu és Wacquant felvetései mögött az az aggodalom érzékelhető, hogy a tradicionális európai intellektus Latin-Amerikában érvényesülő hatása támogatta az USA dominanciáját. Minden hibája ellenére azonban a szerzők kritikája széles nemzetközi közönség figyelmét hívta fel az amerikanizáció és a rasszosítás közötti összefüggés nyugtalanító problémáira, melyeket az utóbbi néhány évben a harmadik világhoz tartozó térségek számos szakértője kifejezésre juttat (ennek brazíliai példáit lásd Camara, 1998; Fry, 1996; Sansone, 2003). Továbbá Bourdieu és Wacquant tanulmánya egy tágabb keretben folytatott vita részének tekinthető, amely az Actes de la Recherche en Sciences Sociales című folyóiratnak a tanulmányt első ízben közlő számában olvasható. A szóban forgó kiadvány egy sor olyan írást közöl, amelyek a neokolonializmus, internacionalizáció és neoliberalizmus összefüggéseit vitatják. Bourdieu és Wacquant említett tanulmányát például Dezalay és Garth (1998a,b) két írása előzi meg, melyek közül az első a „washingtoni konszenzus” tömegmédián keresztül zajló mobilizációját és terjedését vizsgálja, a második pedig azzal foglalkozik, hogy miként uralják „a szakértelem nemzetközi piacát” (humanitáriánus alapítványokon és intézményeken keresztül) és ezáltal miként „kerülnek ott előnybe az USA eszméi és intézményei”.

Bourdieu és Wacquant angol, spanyol és portugál nyelven is megjelent kritikája heves vitákat váltott ki. A brazíliai Estudos Afro-Asiáticos című folyóirat szerkesztője, Livio Sansone egy teljes számot szentelt a tanulmány megvitatásának (Bourdieu és Wacquant, 2002) melyet „történelmi jelentőségű írásnak” nevez (Sansone, 2002: 5). Ebben a történelemben azonban az is feljegyzésre méltó, hogy kevés írás vált ennyire elterjedtté, ugyanakkor ennyire éles kritikák tárgyává. Sansone és az Estudos Afro-Asiáticos más szerzői (Pinho és Figueiredo, 2002; Santos, 2002) egyaránt osztják azt a sértett véleményt, hogy Bourdieu és Wacquant „túlságosan bízik” abban (Sansone, 2002: 7), hogy a brazil akadémikusok és aktivisták képesek egységes intellektuális álláspontot képviselni a faji viszonyokkal kapcsolatos elméleti kérdések terén. Sansone továbbá azt hangoztatja, hogy az akadémiai gyakorlat sokkal inkább transznacionális és sokkal inkább együttműködésen alapul, mint azt Bourdieu és Wacquant feltételezi, emlékeztetve arra, hogy „nem mindegyik [amerikai] ugyanolyan” (2002: 11). John French hasonló nézőpontot képvisel, amikor rámutat arra, hogy az elmúlt évtizedben „mind brazil, mind egyesült államokbeli értelmiségi körökben megújult érdeklődés övezia rassz fogalmának státuszát Brazíliában. Ez a „dialógus”, mondja French (2003: 384) „ma sokkal kiegyensúlyozottabb, mint a múltban volt”.

Bourdieu és Wacquant „Az imperialista gondolkodásmód csapdájáról” (On the cunning of imperialist reason) című esszéje angolul a Theory, Culture and Society című folyóiratban jelent meg, melyet az említett folyóirat két számában összesen tizenegy kommentár követett – a 17(1) szám 2000-ben és a 20(4) szám 2003-ban. Ezek közül mindössze két írás pozitív hangvételű, az egyik a tanulmány fordítójának rövid kommentárja (Robbins, 2003; a másik írás: J. Friedman, 2000). Már a Bourdieu és Wacquant tanulmányára adott negatív reflexiók puszta mennyisége megütközést kelt, nem beszélve azok időnként személyeskedő és rosszindulatú stílusáról. A tanulmányt olyan jelzőkkel illetik, mint „bizarr” (Venn, 2000: 93), vagy mint a „szociológiai terrorizmus” egy formája (Wieviorka, 2000: 161). A szerzőket továbbá azzal vádolják, hogy tanulmányuk provinciális jellegű francia nézőpontot képvisel, „egy zavarba ejtő mellékes terepfeljegyzést” tár a nyilvánosság elé (Lemert, 2000: 97), valamint hogy osztja a tudatlan „dél” előítéleteit.  Pieterse szavaival,

 

„A globalizáció erős haragot és aggodalmat kelt délen, és gyakran úgy jelenik meg, mint az északi hegemónia újabb érvényesülése, a hatalom és a vagyon koncentrációjának újabb megnyilvánulása. A globalizációt általában úgy látják délen, 200 év kimerítő tapasztalatának távlatából, mint az imperializmus avagy neokolonializmus új korának eljövetelét. Analitikus szempontból ez a megfeleltetés téves: az imperializmust területi meghatározottság, állami irányítás, központosított szervezet, valamint gyarmatosítók és alávetettek világos megkülönböztetése jellemezte. E jellemzők egyike sem alkalmazható a mai globalizációra” (2000: 132).

 

Pieterse ezek szerint arra a következtetésre jut, hogy az imperializmus „tapasztalata” egyfajta hamis tudat, amely a nyugat uralmának idejétmúlt és „analitikus szempontból” elnagyolt gondolatán alapul. Venn szavaival élve, „az autentikus amerikai imperialista diskurzus esszencialista felfogása” (2000: 92) anakronisztikus. Werbner (2000) Bourdieu és Wacquant írására adott cáfolata tovább bővíti ezeket a feltevéseket, azt hangsúlyozva, hogy a szerzők nem értelmezik megfelelően az USA kozmopolitizmusát. Az amerikai imperializmus elleni, antirasszizmust érintő vádak téves ítéleten alapulnak, állítja Werbner, mivel az antirasszizmus és a posztkolonializmus korának vitái igen sokfélék, igen multietnikusak és igencsak társadalomkritikai színezetűek. Ennek megfelelően a tudományos viták diaszporadikus illetve nem nyugati álláspontok iránti növekvő nyitottsága cáfolná Bourdieu és Wacquant amerikai világhatalomra vonatkozó állításait.

Felmerül itt azonban egy ellentmondás. Tudniillik a vitában részt vevő szerzők többsége osztja azt az álláspontot, mely szerint az USA „globális hegemóniája” a mai kor realitása (például French, 2003: 384). Azt kell tehát hinnünk, hogy az USA világhatalmi uralmat gyakorol, ám ez nem érinti a faji egyenlőség gyakorlatát és ideológiáját? Érthető, hogy amikor Bourdieu és Wacquant a tudományos hozzáállás és a személyes politikai jóhiszeműség alapjaira helyezik érvelésüket, ugyanilyen vonatkozásban kapnak szemrehányást. A kibontakozó narratíva keretében azonban az „amerikanizáció” fogalmának említése az amerikaellenesség nyilvánvaló jelévé válik, ily módon azok téveszméjeként értelmeződik, akik szűklátókörűségük okán nem látják be, hogy a „valós helyzetet” a kölcsönösség és sokszínűség jellemzi. Ez a gondolatmenet a Bourdieu és Wacquant által eredetileg megfogalmazott kérdések korlátait is tükrözi. Az a kérdés,hogy az USA miként alkotott szándékosan téves reprezentációt a Brazíliai faji viszonyokról, abba az intellektuális zsákutcába vezet, melynek csapdájába a vitázó felek estek. Az erkölcsös szándék feletti meddő vitatkozást elkerülendő, el kell fogadnunk, hogy a hegemonikus folyamatok elemzése nem redukálható olyan megállapításokra, amelyek a politikai jó szándékot érintik, vagy azt, hogy a nagy nemzetek miként karolják fel a kis nemzeteket.

A Bourdieu és Wacquant által kirobbantott vita azt mutatja, hogy az antirasszizmus és az amerikai (illetve nyugati) dominancia összefüggésének elemzése kényes és bonyolult feladat. Nyomatékosítja az igényt a dominancia mai mintázatainak transznacionális és független jellege iránti nyitottságra. Továbbá arra utal, hogy a dominancia mintázatai és a szembenálló hatalomszerepére formált igény közötti összefüggés gondos vizsgálatot igényel.

 

Hegemónia, szembenálló hatalom és antirasszizmus

 

Annak az álláspontnak a komolyságát, mely szerint az amerikanizáció és a neoliberalizmus az etnikai egyenlőségi kezdeményezéseket alakító transznacionális erők, jól illusztrálja Sansone (2003) jelentős munkája, a „Fekete identitás etnikai identitás nélkül” (Blackness Without Ethnicity) című könyv. Sansone érdeklődésére egyértelműen inspiráló és ösztönző hatást gyakorolt Bourdieu és Wacquant kritikája. Az ő munkájukat kísérelte meg konstruktív módon meghaladni azáltal, hogy a hagyományos rasszizmus neoliberális formáit összefüggésbe hozta azzal, amit ő „a fekete Atlantikum angol ajkú térségeiből” származó „fekete szimbólumok” globalizációjának nevez. „A szimbólumok globális elterjedése”, érvel Sansone, a rassz amerikanizált kliséit közvetíti, amelyeket Brazíliában mint az identitás új, felszabadító követeléseit ismerik el és alkalmazzák, és amelyek ugyanakkor „a fekete fiatalokhoz a dologtalanságot, a nyers testi erőt, a szexuális szabadosságot, a zenei érzéket és a természetességet társítják, szembeállítva mindezt a munkával, racionalitással és modern technológiával” (Sansone, 2003: 162).

Sansone példái rámutatnak arra a tényre, hogy „az ifjúság kultúrája” azon kevés területek egyike, ahol az amerikanizáció, globalizáció és rasszosítás körül zajló viták összekapcsolódnak. Az afroamerikai rap és a hozzá társuló zenei stílusok és kulturális formák globális átvétele illetve adaptációja az életkori és fogyasztói rétegekhez kötött lázadási formák szélesebb körének részeként terjed (Mitchell, 1996, 2001; Wood, 1997). Az e folyamatok iránti tudományos érdeklődés gyakran egymásnak ellentmondó álláspontokhoz vezet a kulturális dominanciára való törekvés részeként értelmezett szembenálló hatalommal kapcsolatban (ezt az ellentmondást szemlélteti az MTV szlogenjének – „egy világ, egy zene” [„one world, one music’] – egyidejűleg tekintélyelvű és lázadó konnotációja). Ez a paradoxon vizsgálódásunk lényegét érinti, és magyarázattal szolgálhat azokra a nyilvánvaló nehézségekre, amelyekkel azok az elméletalkotók szembesülnek (mind nyugaton, mind a harmadik világban), akik az antirasszizmus és az amerikanizáció közötti összefüggést igyekeznek megragadni. Tudniillik a hegemónia tapasztalatához jellemzően olyan eszmék és gyakorlatok társulnak, amelyek nem érintenek emancipatorikus elképzeléseket. A hegemónia úgy jelenik meg sarkított ábrázolásban, mint amely az autoritás jegyeit viseli magán, olyan erőként, amely nyíltan a status quo fenntartására törekszik. Az antirasszizmushoz mindezzel éppen ellentétes társadalmi törekvések társulnak: ipso facto a kettő egymást kölcsönösen kizárja. Szembetűnő, hogy Bourdieu és Wacquant bírálói újra és újra visszatérnek ahhoz a gondolathoz, hogy a rassz fogalmával foglalkozó amerikai elméletek nem vádolhatókimperializmussal, hiszen társadalomkritikai beállítottságúak, az ellenállás örökségét hordozzák. Ha azonban csak az elmúlt negyven évet vesszük szemügyre, nyilvánvalóvá válik, hogy az USA befolyása a rassznak és az etnicitásnak a világ más részein kialakult fogalmi konstrukcióira éppen ezen a területen a legkézzelfoghatóbb, vagyis a radikális, az uralkodó kultúrával szembenálló illetve egyéb tekintetben kritikus társadalmi mozzanatok terén. Ebből következően az USA befolyásának természete csak akkor értelmezhető helyesen, ha megvizsgáljuk a szembenálló hatalom szerepében történő fellépését.

Az 1930-as évek elején íródott Börtönjegyzetekben (Prison Notebooks) Gramsci egyfajta örömet lel abban a tényben, hogy „amerikanizmus” felforgató erőként működik, amely aláássa az európai uralkodó osztály rég megdöntésre váró hatalmát. Az ipari termelés hatékonysága és a társadalmi instrumentalizmus,

 

„[amely] a ma »amerikanizmusnak« nevezett jelenséget jellemzi, jelentős mértékben a régi társadalmi rétegekkel szembeni megelőlegezett kritikának tekinthető, amely rétegek bármely esetleges új rend kialakulásakor összeomlanak, és amelyeken már most eluralkodóban van a társadalmi pánik, a bomlás és a reménytelenség hulláma” (Gramsci, 1971: 317).

 

Gramsci új meglátásokkal gazdagította a hegemónia elméletét, amelyek a társadalmi osztály iránti lojalitás képlékenységét érintik, közelebbről azt ragadják meg, hogy a dominancia fenntartása gyakran közmegegyezésen alapuló szövetségeket igényel. A hegemónia előfeltétele a vezető pozíció megszerzésének lehetősége, amely más társadalmi osztályok közreműködésével véghezvitt reformokat, illetve velük kötött kompromisszumokat tehet szükségessé. Az ilyen megközelítések hasznosságára bizonyítékul szolgál az 1945 utáni jóléti állam politikájának neogramsciánus elemzése (Centre for Contemporary Cultural Studies, 1981, 1982). Az ehhez hasonló tanulmányok gyakran társítják Gramsci nevét azokhoz a törekvésekhez, amelyek az uralkodó rend keretei között, ugyanakkor azzal szemben kialakuló progresszív mozzanatokat kísérelnek meg azonosítani. Ez a tendencia részben Gramsci munkásságának egy olyan téves értelmezéséhez vezetett, amely forradalmi optimizmusát a társadalmi mozgalom mint olyan lehetőségéhez köti, tekintet nélkül az osztálypolitikával mutatott összefüggéseire (Sassoon 2001). Hangsúlyoznunk kell, hogy Gramsci álláspontja szerint a politikai fejlődés előfeltétele, hogy a kapitalista viszonyokat elutasítsák az alárendelt helyzetben lévő csoportok.

A múlt század második felében a baloldali aktivizmus különböző formái jelentek meg, amelyek antihegemonikus szövetségek létrehozására törekedtek. Gramsci egy másik fogalmát használva, a cél az volt, hogy a „passzív forradalmat” (a kapitalista állam krízisre adott válaszát) az aktív forradalom váltsa fel. Az antirasszizmus heves küzdelmek színterévé vált ebben a vitában. A brit neogramsciánus kulturális tanulmányok nyomatékosan hangsúlyozták a „feketék harcának” „függetlenségét”, és éles kritikák kísérték annak állam általi támogatását (Gilroy, 1982), (Lentin, 2004; Troyna és Williams, 1986). Az antirasszizmusnak ezek a bírálatai a politikai cselekvés ellentmondásokkal teli terepeként ábrázolták a rasszosításon alapuló széleskörű aktivizmust és a faji konfliktus enyhítését célzó állami beavatkozást. Eközben ugyanakkor nem szántak kellő figyelmet az „ellenállás” és a hegemónia között potenciálisan fennálló szoros kapcsolatra. Ez a hiátus egyre inkább problematikussá válik, ahogyan a „fogyasztói társadalom” teljes kibontakozása felé haladunk, egy olyan társadalmi rend felé, amelyben a lázadás, felszabadulás és felszabadítás képei a kapitalizmus ideológiai repertoárjának szerves részét képezik (Cohen és Taylor, 1992; Debord, 1977).

A szembenálló hatalom és a neoliberalizmus közötti szoros kapcsolat többek között a multikulturalizmus ideológiáival szembeni gyanakvásban tükröződik, amelyszámos baloldali gondolkodót jellemez. Zizek megállapítása, mely szerint a multikulturalizmus „a globális kapitalizmus ideológiájának ideális formája” (1997: 44), számos visszhangra lelt (Friedman, 1992; Harvey, 1993). Szintén ezt az álláspontot képviseli Hopenhayn (1993: 99) fejtegetése a latin-amerikai posztmodernizmus és neoliberalizmus kapcsolatáról: „A dereguláció – írja – az elméletileg létező sokféleség üdvözlésének gyakorlati következménye”. Az ilyen megállapítások alapja az a feltételezett kölcsönhatás, amely a fogyasztói attitűd és a depolitizációt eredményező kulturális fragmentáció között áll fenn. Hogy a multikulturalizmussal szembeni ellenséges érzések mennyire meggyökeresedtek a baloldali gondolkodók körében, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Hardt és Negri (2000: 192) Birodalom (Empire) című könyvükben egyszerűen kijelentik: „az imperialista rasszista elmélet és a modern antirasszista elmélet tulajdonképpen ugyanazt mondják”.

Ha eltekintünk attól, hogy a fejlődő jogegyenlőségi kezdeményezéseket a szembenálló hatalom megnyilvánulási formáiként értelmezzük, illetve nem foglalkozunk azok változatos geopolitikai hátterével, akkor a baloldali érzelműek manapság jellemző rokonszenve az anti-antirasszizmus iránt részrehajlónak tűnhet. Egy konstruktívabb megközelítés lehetőségét kínálja a kapitalizmus megújulást lehetővé tevő hatalmának hangsúlyozása. Matustik pl. kiemeli a mai kapitalizmus megújulásra való képességét, pontosabban azt, hogy „a rugalmas módon multikulturális vállalatok újra elsajátították a multikulturalizmus és a marxizmus tanításait a jogok elismerésére és a javak újraelosztására vonatkozóan” (Matustik, 1998: 103). Matustik megállapításai világossá teszik, hogy a „sokféleség üdvözlése” és a neoliberális kapitalizmus közötti összefüggés feltételekhez kötött és nem szükségszerű. Nincs olyan jellemzője a kapitalizmusnak, amely inherens módon vagy elkerülhetetlenül a multikulturalizmust részesítené előnyben. A kapitalizmus egy alkalmazkodó, ugyanakkor mindig új kihívásokat rejtő társadalmi folyamat. Megfelelő feltételek mellett elősegíti illetve lehetővé teszi az egyenlőségi politika gyakorlatát, ily módon kétségbe vonja a diszkrimináció hagyományos mintáit és a rögzült társadalmi alakzatokat. Nem elég azonban megállapítani, hogy, Matustik szavaival élve, az „újraelsajátítás” folyamata ment végbe (s vajon miért újraelsajátítás?): egy olyan geopolitikai térkép megrajzolására kell kísérletet tenni, amelyen szemléltethető a szembenálló hatalom és a hegemónia kapcsolata.

 

Szelektív hallás és képzelt modernitás: az etnikai egyenlőség és a Világbank

 

Az eddigiekben az antirasszizmus amerikanizációjával kapcsolatban zajló vita bírálatát adtam. Továbbá amellett érveltem, hogy a vita konstruktív irányba terelése érdekében figyelembe kell vennünk a vitatott folyamat transznacionális és független természetét, valamint a hegemónia és a szemben álló hatalom közötti kapcsolatot. Ezen a ponton szükségessé válik, hogy feltevéseimet példákkal támasszam alá. Az itt felhozott példák ambíciója mindössze az ösztönzés, új utak nyitása egy bonyolult kérdéskör vizsgálatában. A példák kivétel nélkül a gazdaság és társadalom színterein egyaránt jelen lévő egyik legfontosabb transznacionális intézmény, a Világbank tevékenységéhez kapcsolódnak.

A Világbank kiterjedt szervezettel rendelkezik, mintegy 10 000 dolgozót foglalkoztat és 109 országban tart fenn regionális irodát. Mint a „fejlesztési közösség” főbb szereplői közül sokan, a Világbank is azt vallja, hogy tevékenységét a millenniumi fejlesztési célok „vezérlik”, melyeket az ENSZ hagyott jóvá 2000-ben. Ezek a célok a szegénységfelszámolása, az alapfokú oktatás elérhetővé tétele, a nemi egyenlőség biztosítása, az egészségügy fejlesztése, a környezeti fenntarthatóság és „a fejlesztést szolgáló globális partnerségek kiépítése” (amely magában foglalja „a piaci jelenlét kiterjesztését”). A Világbankkal szemben felhozott kritikát, miszerint ideológiailag vezérelt, manapság gyakran azzal az állítással cáfolják, hogy a millenniumi célok alapvető emberi szükségletekre épülnek, valamint hogy a Világbank képviselőinek nézeteit ideológiai sokszínűség és változás jellemzi (de Moura Castro 2002).

Mindez ugyanakkor nem cáfolja azt, hogy „testvérintézményével”, a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) együtt a Világbank mindezidáig következetesen a modernizáció kapitalista felfogása mellett foglalt állást. Ahogy Mundy írja (2002: 488), a Világbank „talán minden más szervezetnél nagyobb szerepet játszott annak kidolgozásában, ami washingtoni konszenzus néven vált ismertté”. Stiglitz megfogalmazásában (2004: 15), „létrejött egy egyezmény, mely szerint [a Világbank elismeri, hogy] az IMF irányítja a makrogazdasági politikát”. Joseph Stiglitz, a Világbank vezető közgazdásza (1996-1999) azt az álláspontot képviseli, hogy a Világbank ideológiai megosztottsága, melyet az Oroszországban indított privatizációs programok szabályozatlanságával szembeni kritika jelzett, arra a következtetésre vezette a bank dolgozóit, hogy a Világbank érdekeltsége a pénzügyi felzárkóztatásban az intézmény növekvő „megfontoltságát” és ideológiai heterogenitását tükrözi (de Moura Castro, 2002). Kívülről szemlélve azonban, illetve a modern kapitalista világrend kiterjesztését és fenntartását szolgáló törekvések tágabb kontextusában vizsgálva, a Világbank új érdekeltsége a pénzügyi felzárkóztatásban összhangban áll a kapitalista globalizáció általa elfogadott ideológiájával. Ily módon, noha egyre érzékelhetőbbé váltak a Világbankon belül, illetve a Világbank és az IMF között húzódó „feszültségek”, melyek annak kapcsán támadtak, hogy előbbi ötvözte „a szegények érdekeit szolgáló” politikát, a társadalmi liberalizmust és a neoliberális gazdaságpolitikát, ezek a feszültségek nem annyira a krízisét, mint inkább a kibontakozását kísérték azoknak a törekvéseknek, melyek a „piaci jelenlét bővítését” szolgálták (Ferranti et al., 2004).

Ebben az összefüggésben értelmezendő az a határozott és jelentős mértékű támogatás, melyet a Világbank az utóbbi tíz évben „a fejlesztés terén történő faji és etnikai felzárkóztatás” valamint az „etnofejlesztés” (ethnodevelopment) számára nyújtott (Moore, 2001). A Világbank e törekvéseinek távolabbi jövője bizonytalan: nem szerepelnek sem a millenniumi célok között, sem – ezidáig – a Világbank 2005. június 1-jén hivatalba lépett új elnöke, Paul Wolfowitz által megfogalmazott célkitűzések között (Wolfowitz, 2005). Mindazonáltal jelentős példáját szolgáltatják annak, miként alkalmazhat egy részben független transznacionális intézmény a szembenálló hatalomra jellemző diskurzusokat, melyek egyesítik az amerikanizáció, a neoliberalizmus és az antirasszizmus eszméit.[5]A Világbank mindezt úgy teszi, hogy szelektív hallás jellemzi az antirasszista társadalmi mozgalmak irányában, és követeléseiket három fő diskurzus szűrőjén keresztül értelmezi, melyek összhangban állnak a neoliberális modernitás amerikanizált felfogásával. Ezek a diskurzusok a következők:

 

  • az etnikai és faji identitásformák a társadalmi tőke formáinak tekinthetők;
  • a multi- és interkulturális társadalmi felzárkóztatás „kiterjedtebb” szabadpiaci jelenlétet tesz lehetővé;
  • a faji alapú önmeghatározás, a faji kategóriák és tágabb értelemben a „faji viszonyok” fejlődése megfelelő modellként szolgál az antirasszizmus fejlődése számára.

 

E megközelítések egyike sem az USA-ban érvényes modellek elterjesztését illetve reprodukálását szolgálja, és egyikről sem mondható el, hogy bármi olyat átültetett volna valamely „fejlődő” ország társadalmára, amely az USA-ban uralkodó faji viszonyok másolatának tekinthető. Ugyanakkor mindegyik összhangban áll egy olyan, felismerhetően az USA-beli viszonyok által inspirált modell kidolgozásával és általánossá tételével, amely a szabadpiacra épülő gazdaságban illetve annak közvetítésével fenntartható „jó faji viszonyokat” határozza meg.

A Világbank „faji felzárkóztatással” kapcsolatos újabb nyilatkozatai elismerik, hogy a privatizáció „fokozhatja az egyenlőtlenségeket” (Ferranti et al., 2004: 14; lásd még Világbank, 2003). Ugyanakkor arra a következtetésre jutva, hogy az etnikai pluralitás gazdasági értéket jelenthet (Bates, 1999), a Világbank továbbra is kiáll a tőke rasszosításának hasznossága mellett, és azt indítványozza, hogy a gazdasági szempontból marginalizálódott csoportok piaci részvétele megalapozható az olyan erőforrások, mint a föld és a víz „etnikai” tulajdonjogának biztosításával. A Világbank rasszosítás melletti állásfoglalása tehát a „piaci jelenlét bővítését” célozza, melynek révén az etnicitás „társadalmi tőkére” váltható:

 

„A Világbank ma a világkülönböző országainak őslakosait „társadalmi tőkének” tekinti, kiaknázatlan humán erőforrásoknak, melyekkel számolni kell a fejlesztési tervekkel kapcsolatos döntéshozatali folyamatok során. Az őslakosságot annak társadalmi tőkeként való felfogása egyértelműen a részvételen alapuló fejlesztés megközelítései (melyekre egyre inkább építenek a szegénység elleni küzdelemben) és a liberalizációs politika összefüggésébe helyezi” (Laurie et al., 2002: 253).

 

A Világbank hangsúlyozza, hogy politikája számos érintett féllel folytatott egyeztetésekre épül. Ez a „meghallgatás” azonban szelektívnek bizonyul. A Világbank politikai stratégiáját tartalmazó dokumentumok számos alulról szerveződő kezdeményezés társadalmi és gazdasági autonómia iránti igényét kifejezésre juttatják. Ezeket az álláspontokat azonban hagyományosan a teljesebb világpiaci integráció iránti igények kinyilvánításaként értelmezik (Ferranti et al., 2004; Világbank, 2003). Jellemző példával szolgál az az előadás, amely a Világbank Latin-Amerikában megrendezett éves fejlesztési konferenciáján hangzott el 1996-ban Bogotában. Az előadás „A kizártak felzárkóztatása” (Including the Excluded) címet viselte (Partridge et al., 1996). A bevezetőben elhangzó, Maya Angelou-tól származó idézet („Emeljétek arcotok a rátok virradó ragyogó reggelre, oly fájdalmasan hiányzott” – „Lift up your faces, you have a piercing need / For this bright morning dawning for you”; idézi Partridge et al., 1996: 2), valamint az állásfoglalás egy olyan fejlesztési „folyamat [szükségessége mellett]… melyet maguk az őslakosok határoznak meg és irányítanak” – ez a politikai hitvallás határozottan a „kizártak” érdekeinek szószólójaként lép fel. Szakadék tátong azonban a megszólaltatott „etnikai” hangok és a szerzők politikai javaslatai között. Az előadás szövegét mindvégig átszövik az „őslakosság vezéregyéniségeitől” származó idézetek, amelyek – meglehetősen általános formában – a kultúra, oktatás és emberi méltóság iránti ragaszkodást hangoztatják. E hangok egyike sem kiált a szabadpiac bővítéséért vagy a tőke etnicizálásáért. A szerzők fő következtetése mégis az, hogy „ezeknek az embereknek a kizárása a piacgazdaságbólegyet jelent az emberi és egyéb erőforrások súlyos pazarlásával” (Partridge et al., 1996: 30). A beszámoló folytatásában a szerzők kijelentik, hogy

 

„A Világbank egy összességében „protekcionista” orientáció felől egy „etnofejlesztési” orientáció irányába mozdul el, amely az őslakosság érdekeihez közelít. Míg a kis kulturális közösségek felbomlása továbbra is fenyegető veszély, jelenlegi fő stratégiánk célja az őslakosok széles tömegeinek támogatása a szegénység elleni küzdelemben azáltal, hogy elősegítjük részvételüket a fejlesztési folyamatban”. (1996: 30).

 

Annak tényét, hogy a társadalmi protekcionizmus és a gazdasági protekcionizmus felszámolása kéz a kézben jár, Bolívia egykori alelnöke, Victor Hugo Cardenas is világosan kifejtette 2001 júniusában, egy intézményközi tanácskozáson (melynek résztvevői között szerepelt a Világbank, az Interamerikai Fejlesztési Bank, az Amerikaközi Párbeszéd és egyéb, magánkézben lévő intézmények; idézi Világbank, 2004). „A miénkhez hasonló multietnikus és multikulturális társadalmakban – mondja Cardenas – a piacgazdaság nem tartható fenn, amíg a kisebbségeket kizáró [fejlesztés felfogása uralkodik]” (lásd még Davis, 2002; Világbank, 2003).

Ezek a kezdeményezések a szembenálló hatalom formáiként lépnek fel, a meggyökeresedett ortodoxiák és a rasszista társadalmi rend ellen intézett olyan kihívásokként, melyeket „maguk az emberek” kezdeményeznek. A Világbank „a ránk virradó ragyogó reggel” oldalára áll, amely száműzi majd a megdermedt hierarchiákat. Ugyanakkor tevékenységében az intézmény az egyenlőségi politika fókuszát a strukturális illetve globális folyamatokról a kis léptékű beavatkozásokra és a piaci jelenlét bővítésére helyezi át. Ily módon a neoliberális antirasszizmust a transznacionális tőke intézményesíti. Az antirasszizmus olyan formában szerveződik újjá illetve stabilizálódik, amely egyaránt lehetővé teszi a társadalmi harcot és a jelenlegi hegemonikus hatalmi pozíció megőrzését.

Amint a brazíliai antirasszizmus kapcsán már említettük, vitatható az a felfogás, mely szerint a szegénység rasszosítása szükségszerű velejárója az antirasszizmusnak illetve a rasszal kapcsolatos, széles körben elterjedt attitűdöknek. Sokatmondó ebből a szempontból, hogy a Világbank tisztségviselői a latin-amerikai „univerzalizmust” ideológiai anakronizmusként azonosítják. Shelton Davis, a Világbank társadalmi fejlesztési osztályának ágazati vezetője a latin-amerikai régióban a következőképpen azonosítja a „problémát”:

 

„Szükség van azoknak a közéleti attitűdöknek és intézményes akadályoknak a felszámolására, amelyek hátráltatják az afrikai származású népesség illetve közösségek felzárkóztatását elősegítő társadalompolitikát. A régióban jellemző álláspont szerint univerzalisztikus társadalmi programokra és politikára van szükség, nem pedig arra, hogy ezek speciális csoportokra, például az afrikai származású népességre koncentráljanak. Gyakran hangoztatott nézet, hogy a vidéki és városi szegény lakosságot általánosan érintő társadalmi programok fel fogják számolni a történelmi múltban gyökerező illetve jelenlegi társadalmi hátrányokat e népesség körében” (Davis 2003: 9).

 

A Világbank antirasszista kezdeményezései igényt teremtenek a népesség faji származási alapon történő azonosítására és számontartására, miközben a transznacionális fejlesztési intézményeket úgy pozicionálják, mint a többségi világ hatalmi tradícióinak „csődje” által szükségessé tett beavatkozás letéteményeseit. Mindez elkerülhetetlenül szükségessé teszi az etnikai csoportokat érintő statisztikai adatgyűjtést. Ígypéldául, noha a perui népszámlálás történetében faji származásra vonatkozó kérdéseket utoljára 1876-ban illetve 1940-ben tettek fel, újabban ismét sürgető nyomás és elvárások támadtak Peruban a faji alapú besorolás társadalomstatisztikai alkalmazásával szemben. Két „Todos Contamos” találkozón (Cartagena, Columbia, 2000 és Lima, Peru, 2002) országos statisztikai hivatalok, afrikai származásúak és őslakosok csoportjai, valamint a Világbank tisztségviselői gyűltek össze abból a célból, hogy a faji alapú adatgyűjtést népszerűsítsék (lásd Latin-amerikai és Karib-térségi Társadalmi Fejlesztési Ügyek Osztálya, 2003). A faji alapú népszámlálás a fekete lakosság illetve őslakosság hatékonyabb számontartását szolgálja, ugyanakkor lehetővé teszi nagyobb arányú képviseletüket és részvételüket a transznacionális tőkéből finanszírozott etnofejlesztési programokban. A népesség faji alapú számontartásának kultúrája szükségeltetik ahhoz, hogy a Világbank megvalósíthassa az etnikai státusz „tőkésítésére” és „értékesítésére” irányuló törekvéseit.

A hatalmi erők ilyen módon történő összekapcsolódása eredményezi azt a nézetet, mely szerint a faji alapú besorolás elutasítása az „idejétmúlt” univerzalista felfogást tükrözi. Az említett törekvések továbbá olyan besorolási módszerek kidolgozására támasztanak igényt, amelyek révén növelhető a „faji csoportok” mérete (a kifejezés az afrikai származásúakra és az őslakosságra utal Latin-Amerika számos részén). Egy erről árulkodó eset a közelmúltban, 2001-ben történt, szintén Peruban. A Világbank képviselői azzal a kéréssel fordultak a Nemzeti Statisztikai Intézethez (INEI), hogy vezesse be az afroperui lakosság számlálását, továbbá hogy fenotípusos kritériumokat is alkalmazzon a besorolásban. Emögött az a megfontolás állt, hogy az önbevalláson alapuló számlálás alapján alacsonyra becsülték volna az afroperui népesség arányát (1940-ben 0,47%-ot jegyeztek fel), amely meghiúsította volna a törekvést, hogy ez a csoport hatékony társadalmi erőt képviseljen az etnofejlesztési vállalkozásban. Egy 2004. január 1-jén általam készített interjúban az INEI egyik tisztségviselője az említett kérést a perui faji viszonyok tágabb értelemben vett amerikanizációjával hozta összefüggésbe, egy olyan folyamattal, amely a befolyás közvetlen és közvetett formáit egyaránt magában foglalja. Az interjúalany az utóbbi kategóriába sorolta az „afrolatinok” jogainak nagyobb mértékű elismeréséért folytatott afroamerikai lobbit az USA kongresszusában[6],5 valamint az USA arra kiterjedő befolyását, hogy ideológiai programokat exportáljon olyan transznacionális szervezetek közvetítésével, amelyek felett részleges hatalmat gyakorol. A Világbank törekvését, hogy meggyőzze a perui INEI tisztségviselőit a külső „faji” jegyek (például a haj göndörsége és az ajkak vastagsága) hatfokú skálán történő jelöléséről, sikeresen elutasították. Ez részben egy sor gondos, illetve az amerikai antropológia és rasszkutatás tekintélyére támaszkodó módszertani elemzésnek volt köszönhető, amelyek kimutatták, hogy az efféle osztályozási eljárások megbízhatatlanok és nélkülözik a tudományosságot (Lloréns, n.a.). Ez az eset azonban a faji alapú besorolás egész kontinensen népszerűbbé váló programjának fényében nem annyira a nemzeti intézmények hatalmát mutatja, mint inkább azok sebezhetőségét a transznacionális politikai programokkal szemben. A nagy befolyással rendelkező intézmények, amilyen a Világbank, egyaránt képesek a szembenálló hatalom képviselőiként fellépni, amely a rasszista status quo áldozatainak érdekeit védelmezi, valamint a nemzet által felszentelt döntőbíró szerepét játszani, amely a kapitalista demokrácia fenntartását szolgáló hatalmi berendezkedés kiépülését segíti elő.

A faji identitás politikája felé történő elmozdulás, amely egyúttal azállampolgári jogokon alapuló univerzalizmustól való távolodást is jelenti, nem az USA közvetlen beavatkozásának eredménye, hanem annak a transznacionális intézmények és civil szervezetek közvetítésével meghonosodó, a társadalmi emancipáció és a gazdasági fejlődés összefüggését feltételező nézetnek köszönhető, amely az USA-t mint a modern avagy „fejlett” állam mintáját veszi alapul, s amely egyben implikált módon vissza is utal arra.Az antirasszizmus amerikanizációja legalábbis részben a szembenálló hatalom diskurzusának mobilizációján keresztül zajlik, amely, megkerülve az identitás és a politikai változás nemzeti és állampolgári kereteit, a korábban marginalizálódott csoportok pártfogójaként, s így az emancipáció hiteles szószólójaként lép fel. Nem ez az egyetlen formája a neoliberalizmus, az antirasszizmus és az amerikanizáció ötvözésének, de ez képezi a társadalmi változás gerincét.

 

Következtetések

 

Paul Kennedy (1987) elhamarkodottan jövendölte meg az USA hatalmának hanyatlását. Valóban, a nemzetközi viszonyokkal kapcsolatos vitában mindvégig ott visszhangzik a kérdés, amely Michael Cox (2001) megfogalmazásában úgy hangzik: „Mi lett az amerikai hanyatlásból?” (Whatever happened to American decline?) Más szerzők kevésbé kaján hangnemben teszik fel a kérdést: „Miért nyert a nyugat?” (Why the West Has Won; Hanson, 2001), „A történelem vége” (The End of History; Fukuyama, 1992) vagy „Az eszmék, amelyek meghódították a világot” (The Ideas that Conquered the World; Mandelbaum, 2002) mind olyan címek, amelyek az örök győztes fölényességének korszellemét ragadják meg, egy olyan hangulatot, amely egyszerre tekint a múltba és előre, mert, Valladao (1996) szavaival élve, „A huszonegyedik század Amerikáé” (The Twenty-First Century Will be American). Ennek az elbizakodottságnak a hátterében az a hit húzódik meg, hogy az amerikanizáció és a neoliberális globalizáció nem a kényszer politikájára épül. Azért „nyertek”, szól az érvelés, mert a világban mindenütt a gyarapodás és a szembenálló hatalom erőiként látják őket.

Természetesen ez a mérhetetlen hatalom elkerülhetetlen módona megőrzésével kapcsolatos szüntelen aggodalmakat eredményez. Éppúgy, ahogyan Nagy-Britanniában a fehérek felsőbbrendűségét hirdető eszme betetőzése (1890-1930) egyben a legsúlyosabb „krízis” időszaka is volt (Bonnett, 2003), ugyanígy az USA mai dominanciáját is a hatalmi rend összeomlását mérlegelő elmélkedések kísérik (Soros, 2004; Todd, 2004). Bár az efféle spekulációk érdeklődésre tarthatnak számot, sürgetőbb feladat – legalábbis ami az etnikai és faji viszonyokkal kapcsolatos vizsgálódást illeti – annak a ténynek a belátása, hogy az USA vezető hatalmi pozícióban van. Ha elfogadjuk, miként Ikenberry (1999: 123), hogy sok évvel azt követően, hogy „hegemonikus pozícióra tett szert, az Egyesült Államok továbbra is uralkodó világhatalom [egy] … egyre terjeszkedő demokratikus kapitalista rend középpontjában”, akkor azon kell gondolkodnunk, hogy miként határozza meg a világnak ez az uralkodó perspektívája az etnicitás és a rasszizmus felfogását és az ellene folytatott küzdelem módjait.

Az amerikanizáció nem egyöntetű és nem is elkerülhetetlen folyamat. Ebben a tanulmányban néhány közvetettebb érvényesülési formáját mutattam be, amelyek nem feltételezik sem az USA „rosszhiszeműségét”, sem pedig azt, hogy az amerikanizációt bizonyos emberek bizonyos értelemben elutasítják. Ezek az érvényesülési formák azt tükrözik, hogy a hegemónia kialakulása olyan folyamat, amelyben nem maga az uralkodó osztály (illetve az „uralkodó nemzet”) alakít ki konszenzust, hanem inkább arról van szó, hogy a részben független transznacionális intézmények közvetítésével a modern állam modelljeként jelenik meg. Ebből az a lehetőség is következik, hogy az amerikanizáció híveit és az USA-t tévesen azonosítják egymással. A neoliberalizmus példája egy ilyen téves azonosítás lehetőségét veti fel. Ily módon, bár egyes vélemények szerint Bush elnöksége alatt elmozdulás volt megfigyelhető a neoliberalizmus felől a neokonzervativizmus irányába, ez az elmozdulás (eddig) nem jelentkezett a Világbank tevékenységében.

2005-ben, amikor e tanulmányt írom, nem kerülhetem el annak tudomásul vételét, hogy az amerikanizációnak léteznek militánsabb formái is, mint a konszenzus és a hegemónia egybekovácsolása. Afganisztán és Irak lerohanása jól példázza az USA közvetlen külföldi befolyásának erejét és gátlástalanságát. Miként az imperializmus korábbi formái, úgy az USA „civilizációs küldetése” és beavatkozásainak legitimitása is részben arra a vonzó gondolatra támaszkodik, hogy a „hátrányos helyzetben lévő államok” megszállása lehetővé teszi az etnikai csoportok közti harmóniát és egyenlőséget. Ennek a gondolkodásmódnak a következménye a társadalmi erők etnicizálása, melyeket vagy le kell igázni, vagy asszimilálni kell a kapitalista demokrácia rendjébe. Így például, bár a síita és szunnita muzulmánok, illetve más csoportok, mint például a „mocsári arabok”, jóval 2003 előtt az etnicizáció tárgyaivá váltak, az USA kormányzata új korszakot nyitott ebben a folyamatban. Az etnicitást arra használták, hogy általa „megmagyarázzák” az irakiak és a megszálló koalíciós erők között kialakult konfliktust (a „szunnita háromszög” fogalmát például hatékonyan alkalmazták az ellenállás lokalizálására), ahogyan eszközt nyújtott az iraki nép társadalmi és fizikai irányításához is. Bár ez a modell némi haragot és zavarodottságot keltett az irakiak között, akik számára az „etnikai identitás” korábban nem képezte a vallási örökség illetve a területi önmeghatározás részét, hamar központi jelentőségre tett szert az ország megszállás utáni kormányzata számára.

Az USA hatalmának megszervezése Irakban és Afganisztánban túlságosan nyíltan zajlott ahhoz, hogy hegemonikusnak nevezzük. Gill (1995) álláspontjához csatlakozva, a fegyelmező és kényszerítő erők széttöredezett ellenállással szembeni alkalmazása jobban leírható a „szupremácia” fogalmával. Tovább követve Gill gondolatmenetét, csábítást érezhetünk arra, hogy a szupremáciát a neoliberális gazdaság politikai megvalósulásaként értelmezzük, mivel a neoliberalizmus nagy erőkkel törekszik arra, hogy eltörölje a demokráciára jellemző felelősségre vonhatóságot (a piaccal helyettesítve a demokráciát), valamint arra, hogy erodálja a politikai pluralizmust. Ez a perspektíva azonban szem elől téveszti a hatalmi formák sokféleségét. El kell utasítanunk a hatalom egyetlen, ideális formáját kereső nézőpontot. Mint láttuk, a konszenzus kivívása és a kényszer alkalmazása összekapcsolódhat. Hogy a jövőben mennyire fogjuk egyiket vagy másikat megtapasztalni, véleményem szerint nem megjósolható. Megtehetjük azonban azt, hogy megvizsgáljuk a hatalom e ma létező formáit. S amint megtesszük, nyilvánvalóvá válik a „konszenzus” kikényszerített jellege. Az antirasszizmusnak az a fajta amerikanizációja, melyet e tanulmány feltárt, jelentős mértékben „a választás szabadságán” keresztül érvényesül. Ezeknek a „választásoknak” a rendszerét és jelentőségét azonban a hatalomgyakorlás olyan formái határozzák meg, melyek felett a hétköznapi emberek vajmi kevés befolyással rendelkeznek.

Egyre világosabbá válik, hogy a világhatalmi dominancia kialakulásának értelmezése megköveteli annak vizsgálatát, hogy az ellenállás és társadalmi változás fogalmai miként nyernek jelentést és legitimitást, illetve miként terjednek el. Az antirasszizmus történetét gyakran úgy beszélik el, mint a gyengék hősies küzdelmét az erősek ellen. Ezek az elbeszélések többé nem tekinthetők helytállónak. Abban a keretben, melyet a globális kapitalizmus kialakulása és szétterjedése, illetve annak változó szimbolikus eszköztára meghatároz, az antirasszizmus képviselőinek nagyobb érzékenységet kell tanúsítaniuk a politikai történések iránt. E kritikus figyelem híján az antirasszizmus emancipatorikus elképzelései aligha valósulhatnak meg.

 

Hivatkozások

 

Anderson, B. (2000) ‘Renewals’, New Left Review, 1: 5-24.

Bates, R. (1999) Ethnicity, Capital Formation, and Conflict. Washington: The World Bank, Social Capital Initiative Working Paper no. 12.

Berger, P. and Huntingdon, S. (eds) (2003) Many Globalizations: Cultural Diversity in the Contemporary World. New York: Oxford University Press.

Bonnett, A. (1993) Radicalism, Anti-Racism and Representation. London: Routledge.

Bonnett, A. (2000) Anti-Racism. London: Routledge.

Bonnett, A. (2003) ‘From white to Western: ‘‘racial decline’’ and the idea of the West in Britain, 1890-1930’, Journal of Historical Sociology, 16(3): 320-48.

Bourdieu, P. and Wacquant, L. (1998) ‘Sur les ruses de la raison imperialiste’, Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 121-2: 109-18.

Bourdieu, P. and Wacquant, L. (1999) ‘On the cunning of imperialist reason’, Theory, Culture and Society, 16(1): 41-58.

Bourdieu, P. and Wacquant, L. (2002) ‘Sobre as artimanhas da razao imperialista’, Estudos Afro-Asiáticos, 24(1): 15-33.

Bowser, B. (ed.) (1995) Racism and Anti-Racism in World Perspective. Thousand Oaks, CA: Sage.

Camara, E. (1998) ‘Review of Racism in a Racial Democracy: The Maintenance of White Supremacy in Brazil’, American Journal of Sociology, 104(3): 911-13.

Carrillo, K. (2004) Black/Latin Caucus Pushing For Afro-Latino Resolution. Online at www. mundoafrolatino.com/english/020504.htm.

Centre for Contemporary Cultural Studies (1981) Unpopular Education. London: Hutchinson.

Centre for Contemporary Cultural Studies (1982) The Empire Strikes Back: Race and Racism in 70s Britain. London: Hutchinson.

Chaudhuri, N. and Strobel, M. (eds) (1992) Western Women and Imperialism: Complicity and Resistance. Bloomington: Indiana University Press.

Cohen, P. (1996) ‘A message from the other shore’, Patterns of Prejudice, 30(1): 15-21.

Cohen, S. and Taylor, L. (1992) Escape Attempts: The Theory and Practice of Resistance to Everyday Life (2nd edition). London: Routledge.

Cox, M. (2001) ‘Whatever happened to American decline? International relations and the New United States hegemony’, New Political Economy, 6(3): 311-40.

Davis, S. (2002) ‘Indigenous peoples, poverty and participatory development: the experience of the World Bank in Latin America’, in Sieder, R. (ed.) Multiculturalism in Latin America: Indigenous Rights, Diversity and Democracy. Basingstoke: Palgrave, 227-51.

Davis, S. (2003) ‘Racial and ethnic inclusion in the development agenda’, in World Bank (ed.) Durban Plus One: Opportunities and Challenges for Racial Ethnic Inclusion in Development. Washington: The World Bank, 7-12.

de Moura Castro, C. (2002) ‘The World Bank policies: damned if you do, damned if you don’t’, Comparative Education, 38(4): 387-99.

Debord, G. (1977) The Society of the Spectacle. Detroit: Black and Red.

Dezalay, Y. and Garth, B. (1998a) ‘Le ‘‘Washington consensus’’: contribution à une sociologie de l’hégémonie du néolibéralisme’, Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 121-2: 3-21.

Dezalay, Y. and Garth, B. (1998b) ‘Droits de l’homme et philanthropie hegemonique’, Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 121-2: 23-41.

Dos Santos, M. (2003) ‘The Brazilian remake of the Orpheus legend: film theory and the aesthetic dimension’, Theory, Culture and Society, 20(4): 49-70.

Ferranti, D., Perry, G., Ferreira, F. and Walton, M. (2004) Inequality in Latin America: Breaking with History?. Washington: The World Bank.

French, J. (2000) ‘The missteps of anti-imperialist reason: Bourdieu, Wacquant and Hanchard’s Orpheus and Power’, Theory, Culture and Society, 17(1): 107-28.

French, J. (2003) ‘Translation, diasporic dialogue, and the errors of Pierre Bourdieu and Loıc Wacquant’, Nepantla: Views from the South, 4(2): 375-89.

Friedman, J. (1992) ‘Narcissism, roots and postmodernity: the constitution of selfhood in the global crisis’, in Friedman, J. and Lash, S. (eds) Modernity and Identity. Oxford: Blackwell, 331-66.

Friedman, J. (2000) ‘Americans again, or the new age of imperial reason? Global elite formation, its identity and ideological discourses’, Theory, Culture and Society, 17(1): 139-46.

Friedman, T. (2000) The Lexus and the Olive Tress. New York: Farrar, Straus and Giroux.

Fry, P. (1996) ‘O que a Cinderela Negra tem a dizer sobre a ‘‘politica racial’’ no Brasil’, Revista USP, 28: 122-35.

Fukuyama, F. (1992) The End Of History And The Last Man. London: Hamish Hamilton.

Gill, S. (1995) ‘Globalisation, market civilization and disciplinary neoliberalism’, Millennium: Journal of International Studies, 23(3): 399-423.

Gilroy, P. (1982) ‘Steppin’ out of Babylon: race, class and autonomy’, in Centre for Contemporary Cultural Studies (ed.) The Empire Strikes Back: Race and Racism in 70s Britain. London: Hutchinson, 276-314.

Golub, P. (2005) ‘United States: the slide to disorder’, Le Monde Diplomatique, July: 1-2.

Gramsci, A. (1971) Selections from the Prison Notebooks. London: Lawrence and Wishart.

Hanchard, M. (1994) Orpheus and Power: The Movimento Negro of Rio de Janeiro and Sa Paulo, ˜o Brazil, 1945-1988. Princeton: Princeton University Press.

Hanchard, M. (2003) ‘Acts of misrecognition: transnational black politics, anti-imperialism and the ¨ ethnocentrisms of Pierre Bourdieu and Loıc Wacquant’, Theory, Culture and Society, 20(4): 5-30.

Hanson, V. (2001) Why the West Has Won: Carnage and Culture from Salamis to Vietnam. London: Faber and Faber.

Hardt, M. and Negri, A. (2000) Empire. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Harris, J. (2005) ‘Emerging Third World powers: China, India and Brazil’, Race and Class, 46(3): 7-27.

Harvey, D. (1993) ‘Class relations, social justice and the politics of difference’, in Keith, M. and Pile, S. (eds) Place and the Politics of Identity. London: Routledge, 41-66.

Hopenhayn, M. (1993) ‘Postmodernism and neoliberalism in Latin America’, Boundary 2, 20(3): 93-109.

Hudson, M. (2003) Super Imperialism: The Origin and Fundamentals of U.S. World Dominance. London: Pluto.

Ikenberry, G. (1999) ‘Liberal hegemony and the future of the American postwar order’, in Paul, T. and Hall, J. (eds) International Order and the Future of World Politics. Cambridge: Cambridge University Press, 123-45.

Kennedy, P. (1987) The Rise and Fall of the Great Powers. New York: Random House.

Latin American and Caribbean Social Development Unit (2003) ‘A report from the Latin American and Caribbean Social Development Unit’, La Ventana Newsletter, 3. Online at www. worldbank.org/afrolatin

Laurie, N. and Bonnett, A. (2002) ‘Adjusting to equity: the contradictions of neo-liberalism and the search for racial equality in Peru’, Antipode, 34(1): 28-53.

Laurie, N., Andolina, R. and Radcliffe, S. (2002) ‘The excluded ‘‘indigenous’’? The implications of multi-ethnic policies for water reform in Bolivia’, in Sieder, R. (ed.) Multiculturalism in Latin America: Indigenous Rights, Diversity and Democracy. Basingstoke: Palgrave, 252-76.

Lemert, C. (2000) ‘The clothes have no emperor: Bourdieu on American imperialism’, Theory, Culture and Society, 17(1): 97-106.

Lentin, A. (2004) Racism and Anti-Racism in Europe. London: Pluto.

Llorens, J. (n.d.) Ana ´ ´lisis conceptual-metodololo ´gica para el ıtem de etnicidada para el pro ´ ´ximo Censo Nacional. Lima: unpublished report submitted to Instituto Nacional de Estadistica e ´ Informatica.

Mandelbaum, M. (2002) The Ideas that Conquered the World: Peace, Democracy, and Free Markets in the Twenty-First Century. New York: Public Affairs.

Matustik, M. (1998) ‘Ludic, corporate, and imperial multiculturalism: impostors of democracy and cartographers of the New World Order’, in Willett, C. (ed.) Theorizing Multiculturalism: A Guide to the Current Debate. Oxford: Blackwell, 100-117.

Mitchell, T. (1996) Popular Music and Local Identity: Rock, Pop and Rap in Europe and Oceania. London: Continuum.

Mitchell, T. (ed.) (2001) Global Noise: Rap and Hip Hop Outside the USA. Middletown, CT: Wesleyan University Press.

Modood, T. (1996a) ‘The limits of America: re-thinking equality in the changing context of British race relations’, in Ward, B. and Badger, T. (eds) The Making of Martin Luther King and the Civil Rights Movement. London: Macmillan, 181-93.

Modood, T. (1996b) ‘The changing context of ‘‘race’’ in Britain: a symposium’, Patterns of Prejudice, 30(1): 3-13.

Moore, M. (2001) ‘Empowerment at last?’, Journal of International Development, 13(3): 321-9.

Mundy, K. (2002) ‘Retrospect and prospect: education in a reforming World Bank’, International Journal of Educational Development, 22: 483-508.

New Internationalist (2004) IMF/World Bank: The Facts. Online at http://www.newint.org/issue365/ facts.htm

Partridge, W., Uquillas, J. and Johns, K. (1996) Including the Excluded: Ethnodevelopment in Latin America. Washington DC: World Bank.

Pieterse, J. (2000) ‘Globalisation North and South: representations of uneven development and the interaction of modernities’, Theory, Culture and Society, 17(1): 129-37.

Pinho, O. and Figueirdo, A. (2002) ‘Ideias for a do lugar e o lugar do negro nas ciencias sociais Brasileiras’, Estudos Afro-Asia´ticos, 24(1): 189-210.

Radcliffe, S., Laurie, N. and Andolina, R. (2002) Indigenous People and Political Transnationalism: Globalisation From Below Meets Globalisation From Above. Oxford: University of Oxford, Transnational Communities Programme, Working Paper WPTC-02-05, online at http:// www.transcomm.ox.ac.uk/working_papers.htm

Ritzer, G. (2004) The Globalization of Nothing. Thousand Oaks: Pine Forge Press.

Ritzer, G. and Stillman, T. (2003) ‘Assessing McDonaldization, Americanisation and globalization’, in Beck, U., Sznaider, N. and Winter, R. (eds) Global America? The Cultural Consequences of Globalization. Liverpool: Liverpool University Press, 30-48.

Robbins, D. (2003) ‘Postscript: ‘‘On the cunning of imperialist reason’’- some contextual notes’, Theory, Culture and Society, 20(4): 71-8.

Robertson, R. (1995) ‘Glocalization: time-space and homogeneity-heterogeneity’, in Featherstone, M., Lash, S. and Robertson, R. (eds) Global Modernities. London: Sage, 25-44.

Sansone, L. (2002) ‘Um campo saturado de tensoes: o estudo das relacoes raciais e das culturas ˜ ¸˜ negras no Brasil’, Estudo Afro-Asia´ticos, 24(1): 5-14.

Sansone, L. (2003) Blackness Without Ethnicity: Constructing Race in Brazil. Houndmills: Palgrave. Sansone, L. (2004) ‘Anti-racism in Brazil’, NACLA Report on the Americas, 38(2): online at http:// www.nacla.org/art_display_printable.php?art 0/2477

Santos, J. (2002) ‘De armadilhas, conviccoes e dissensoes: as relacoes raciais como efeito Orloff ’, ˜ ¸˜ ¸˜ Estudo Afro-Asia´ticos, 24(1): 167-87.

Sassoon, A. (2001) ‘Globalisation, hegemony and passive revolution’, New Political Economy, 6(1): 5-17.

Slater, D. and Taylor, P. (eds) (1999) The American Century: Consensus and Coercion in the Projection of American Power. Oxford: Blackwell.

Smith, M. and Guarnizo, L. (eds) (1998) Transnationalism From Below. New Brunswick: Transaction Publishers.

Soros, G. (2004) The Bubble of American Supremacy: Correcting the Misuse of American Power. London: Weidenfeld.

Stiglitz, J. (2004) ‘The hospital that makes you sicker’, New Internationalist, 365: 14-15.

Taguieff, P.-A. (1995) Les Fins de l’Antiracisme. Paris: Editions Michalon.

Telles, E. (2003) ‘US foundations and racial reasoning in Brazil’, Theory, Culture and Society, 20(4): 31-47.

Todd, E. (2004) After the Empire: The Breakdown of the American Order. London: Constable.

Troyna, B. and Williams, J. (1986) Racism, Education and the State. Beckenham: Croom Helm.

Twine, F. (1998) Racism in a Racial Democracy: The Maintenance of White Supremacy in Brazil. New Brunswick: Rutgers University Press.

Valladao, A. (1996) The Twenty-First Century Will be American. London: Verso.

Venn, C. (2000) ‘Intellectuals, power and multiculturalism’, Theory, Culture and Society, 17(1): 91-5.

Venn, C. (2003) ‘Introductory note’, Theory, Culture and Society, 20(4): 1-4.

Wade, P. (2004) ‘Images of Latin American mestizaje and the politics of comparison’, Bulletin of Latin American Research, 23(3): 355-66.

Ware, V. (1994) Beyond the Pale: White Women, Racism and History. London: Verso.

Warren, J. (2001) Racial Revolutions: Antiracism and Indian Resurgence in Brazil. Durham, NC: Duke University Press.

Werbner, P. (2000) ‘Who sets the terms of the debate? Heterotopic intellectuals and the clash of discourses’, Theory, Culture and Society, 17(1): 147-56.

Wieviorka, M. (1997) ‘Is it so difficult to be anti-racist?’, in Werbner, P. and Modood, T. (eds) Debating Cultural Hybridity: Multi-Cultural Identities and the Politics of Anti-Racism. London: Zed Press, 139-53.

Wieviorka, M. (2000) ‘Contextualizing French multiculturalism and racism’, Theory, Culture and Society, 17(1): 157-62.

Wolfowitz, P. (2005) Wolfowitz Points to Urgent Development Agenda. Online at http:// web.worldbank.org/WBSITE/EXTERNAL/NEWS/0,,print:Y Â/isCURL:Y Â/conte

Wood, J. (1997) ‘The yellow negro’, Transition, 73: 40-66.

World Bank (2003) Durban Plus One: Opportunities and Challenges for Racial Ethnic Inclusion in Development. Washington: World Bank.

World Bank (2004) Poverty and Race: Inter-Agency Consultations on Afro-Latin Americans. Online at http://www.wbln0018.worldbank.org/external/lac/lac.nsf/92fc607f00e4de4a852568cf00633

Xia, G. (2003) ‘Review essay: globalisation at odds with Americanisation’, Current Sociology, 51(6): 709-18.

Zizek, S. (1997) ‘Multiculturalism, or the cultural logic of multinational capitalism’, New Left Review, 225: 28-51.



[1] A cikket a szerző újrapublikálásra felajánlotta. Megjelent itt: Journal of Ethnic and Migration StudiesVol. 32, No. 7, September 2006, pp. 1083-1103

[2]Az USA hatalmi dominanciája tükröződik többek között abban is, hogy az „Amerika” szót gyakran az USA szinonimájaként használják. Ezidáig nincs bevett gyakorlat arra vonatkozóan, hogy mivel helyettesíthető az „Amerika” ilyen használatából származó „amerikanizál”, illetve az „amerikai” mint gyűjtőfogalom. Az angol nyelvben a „US-Americanise” és a „US-Americans” kifejezések kínálják a legjobb megoldást ezekre a nehézségekre. [Ezeknek a kifejezéseknek nincs pontos megfelelője a magyarban. A ford.]

 

[3]Jelen tanulmány az antirasszizmus tág meghatározását fogadja el, amely a rasszok és etnikai csoportok közti egyenlőséget támogató illetve érvényesíteni igyekvő ideológiákat és gyakorlatokat foglalja magában (lásd Bonnett, 2000).

 

[4]Egyes – mind az USA-ban, mind Brazíliában hangoztatott – vélemények szerint a „faji viszonyok”, pontosabban a feketék és az őslakosok faji identitásának érvényesülése elkerülhetetlen, ugyanakkor pozitív fejlemény a brazil társadalom számára (Bowser, 1995; Twine, 1998; Warren, 2001). Ugyanakkor mások, mint például Livio Sansone (2004), amellett érvelnek, hogy ez a gondolkodásmód a „faji viszonyok” USA-ban érvényes rendszerét ülteti át Brazíliára, amely tagadja a Brazíliában megfigyelhető antirasszizmus újszerűségét és a benne rejlő potenciált. Sansone rámutat arra, hogy Brazíliában széleskörű támogatást élvez az életkörülmények társadalmi osztályok szerinti elemzésén alapuló antirasszizmus, és ebből kiindulva az „etnicitástól mentes antirasszizmus” igényét fogalmazza meg.

 

[5]A Világbank kötődését az USA-hoz legvilágosabban az mutatja, hogy a bank székhelye Washingtonban van, valamint hogy a bank elnökét egyezményesen az USA kormánya választja. Az USA véleménye a legmeghatározóbb mind az IMF, mind a Világbank döntéshozói körében: 2003-ban a szavazati jogok 17,1 illetve 16,4 százalékát szerezte meg a két intézményben (az említés sorrendjében). Ezek az arányok stabil vétójogot biztosítanak az USA kormánya számára. Minthogy a fennmaradó szavazati jogok jelentős részét az USA szövetségesei szerezték meg a két intézményben (a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet 63,6 és 61,6 százalékot, a G8 országai pedig 48,2 és 45,7 százalékot kaptak az IMF-ben és a Világbankban, ebben a sorrendben; New Internationalist, 2004), az USA hatalmához nem férhet kétség.

 

[6]A Charles Rangel és John Conyers kongresszusi képviselők által 2003 februárjában beterjesztett „afrolatin határozat” (az Egyesült Államok képviselőházának 47. sz. határozata) kimondja, hogy „az USA által a latin-amerikai országoknak nyújtott pénzügyi támogatásról szóló rendelkezésnek figyelembe kell vennie az afrolatin népességet közvetlenül érintő gazdasági és társadalmi körülményeket” (Carrillo, 2004). Azt a feltevést, hogy szükség van az „afrolatin” identitás nagyobb faji tudatossággal való felruházására és amerikanizációjára, valamint hogy az USA a „faji viszonyok” fejlettebb és kiforrottabb modelljét kínálja, mint az Latin-Amerikában megfigyelhető, világossá teszi Charles Rangel és Mischa Thompson, akik a határozat tervezetét előterjesztették: „Az identitást alakító lépések hosszú időt igényelnek … a faji politika hosszú időt igényel”, fogalmaz Thompson (idézi Carrillo, 2004). „Az olyan országokban, mint Brazília, csak most kezd kialakulni a pozitív diszkrimináció intézménye”, mondja Rangel, hozzátéve, hogy „a globalizáció és a szabad kereskedelem szükségszerűen közelebb hozzák egymáshoz közösségeinket” (idézi Carrillo, 2004).