ELŐSZÓ

Mi, akik ezt a folyóiratot a kezünkben tartjuk, úgy gondoljuk, toleránsak vagyunk. Visszautasítjuk embertársaink negatív megkülönböztetését feltételezett vagy akár valós biológiai (vagy kulturális) különbségek mentén.

Erre büszkék vagyunk, és gyakran lenézzük azokat, akik nem így gondolják, vagy teszik.Nemcsak lenézzük, de el is határolódunk tőlük. Elhatárolódunk a rasszistáktól, a nemzeti radikalistáktól, a Jobbik szavazóktól, mert olyan gondolatokat képviselnek, amelyekkel, mi nem értünk egyet. De vajon ez a lenézés és elhatárolódás nem megkülönböztetés? És hova vezet? Meddig nézzük még a pálya széléről, hogy egyre többen karolják fel ezeket a gondolatokat? Megéri végignézni, ahogy e gondolat nap, mint nap egyre nagyobb teret nyer? És ha nem nézzük, mi mást tehetnénk?

Mind mások vagyunk. Szőkék, barnák, feketék, egyenes vagy göndör hajúak, más nőket vagy/és férfiakat szeretünk, amikor képesek vagyunk szeretni. Közülünk, embertársaink, e másságok között senki se normális. Mert a normalitás kategóriája azt feltételezi, hogy vannak olyanok, akik nem. Ki mondja meg, hogy hol szabjuk meg a határokat? Kiket rekesztünk ki? Mert a normális nem más, mint az adott helyen és percben felülről szabályozott és/vagy alulról kialkudott elfogadás küszöbe. A „felülről” alatt a hatalmi pozíciókhoz köthető a normalitásnak határokat szabó törvényeket értjük, az „alulról” kialkudotthoz azokat a normákat és intézményesítendő szabályokat, amikből a közember, te, mi, mindannyian, nem engedünk, és amiért teszünk, hogy a társadalmi szinten mérhető tolerancia, egymás elfogadásának keretei táguljanak. A normalitás tehát megkérdőjelezhető és felelősségünk folyamatosan megkérdőjelezni.

A kategóriák mentén való gondolkodás emberi tulajdonság. Az embereket kategóriákba pakoljuk, ami leegyszerűsíti számunkra a körülöttünk lévő világot. Az általunk alkotott kategóriák körbezárják és valamelyest homogenizálják számunkra a kategórián belül lévőket és elkülönítik más kategóriákba kerültektől. E homogenizált csoportokhoz értéket társíthatunk és tulajdonságokkal ruházhatjuk fel. A tulajdonságokhoz is értékeket társíthatunk. De a számunkra releváns csoportok (mind a sajátjaink, mind mások csoportjai), ahogy a hozzájuk rendelt tulajdonságok és értékek is, változnak és mi is változtathatunk rajtuk. A rasszok, a nemek, a kultúrák, a szexuális orientáció, az életkor, az egészség, a politikai orientáció ilyen értékkel telített pszichológiai kategóriák a mai világban. Az intelligencia, a sikeresség, a lustaság, a rugalmasság, a büszkeség, az érzékenység, az egoizmus, a szépség – példák értékkel felruházott tulajdonságokra. Minél fontosabb számunkra egy csoport, annál jobban megkülönböztetjük más csoportoktól. Minél fontosabb számunkra egy tulajdonság, annál inkább szélsőségesen ítélkezünk magunkról és másokról e tulajdonság mentén. Így működünk.

Amit tehetünk, hogy felismerjük ezt a pszichológiai működésmódot, és dolgozunk azon, hogy a kategóriánkat minél rugalmasabban kezeljük, lehetővé téve a kategóriáink közötti átjárhatóságot, ahogy az értéktelítettséget és a kategóriához rendelt tulajdonságok átírását is. Mert ismerjük-e a határait saját toleranciánknak és nyitottságunknak? Magunkhoz szorítjuk-e a táskánkat, ha a zebrán fiatal cigányok egy csoportja áll? Ha erőltetetten is, röhögünk-e egy homoszexuálisokról szóló viccen, hiszen körülöttünk mindenki ezt teszi? Felszólalunk-e az ellen, hogy az iskolában a kicsit másképp működő tanuló ellen a szülők aláírást gyűjtenek, hogy kizárják az iskolarendszerből, mert szerintük hátráltatja a többi gyerek „fejlődését”? És mit teszünk, ha a metrón, vagy strandon, vagy a mellettünk lévő asztalnál egy kocsmában mások épp buziznak, cigányoznak, zsidóznak?

Ez a pszichológiai működésmód azt jelenti, hogy nincs olyan, hogy mi nem ítélkezünk. Sőt, abban a pillanatban, amikor valaki elmegy mellettünk az utcán, valójában kategóriáink mentén megítéljük. Ha kopasz, ha barna, ha jólöltözött, ha szürkeöltönyös, ha raszta, ha szakálla van, ha bajszos. És más információk hiányában, ez az az utcai pillanat, amikor a szembejövő ismeretlent úgy tesszük ismerőssé, hogy semmi mást nem használunk, mint előtudásunkat, bevált kategóriáinkat és forgatókönyveinket. Ez az a pillanat, amikor a legjobban ítélkezünk. Ennek tagadása álszentség, bigottság. Csakis ennek az ismeretségnek az elmélyítésével – mert újratalálkozunk, mert leállunk beszélgetni, stb. – leszünk képesek árnyalni ezeket a kategóriákat, és így egy kicsit átírni a már meglévő tudásunkat, rugalmassá tenni gondolkodásunkat másokról.

Ez a tudatos munka az átgondoltat, a különböző opciók felé kifuttatott gondolkodás, a fejükben legyártott hipotézisek tesztelésének eredményét jelöli. Ez egy pszichológiai munka, melyben szükségünk van az opciókra, hogy beazonosítsuk a helyeset. Többek között, akkor vagyunk képesek erre a pszichológiai munkára és akkor teszünk képessé másokat, ha nyitunk, és ha vitatkozunk e pszichológiai határokról, mert a vitában újabb és újabb opciókat azonosítunk be, és vetünk el. E folyamatban gondolatunk tárgya fontossá válik. Komplex és árnyalt képet alkotunk róla. És elköteleződünk. Viszont könnyű egyetérteni a hozzánk hasonlóan gondolkodókkal. Kihívás-e azokkal beszélgetni és egyeztetni a sokszínűségről és a toleranciáról, akik máshogy gondolják?

Amikor kimondjuk azt, amit gondolunk és mások azt, amit ők gondolnak, felvállalunk egy pozíciót és ők is egyet. Valahogy mind viszonyulunk a tárgyhoz, amiről beszélünk és ütközünk abban, amiben véleményeink, a tárgyhoz való viszonyulásaink eltérnek. Amit kimondunk, lehet, hogy csak egy szubjektív vélemény, vagy csak egy hibás pozíció, egy rossz gondolat, de szükséges ahhoz, hogy beazonosítsuk mi, ők, bárki, aki részt vesz ebben az elképzelt vitában, azt, amit valójában helyesnek gondolunk. Amikor kimondjuk ezt a véleményt, gondolatot, magunkból mutatunk egy darabot és ez félelmetes lehet, hiszen játékba helyezzük magunkat, támadhatóakká válunk. Érvelnünk is kell, miért gondoljuk, hisszük, hogy így helyes. De így megtanulunk vitatkozni, megtanuljuk, hogy szükségünk van a másik, akár „rossznak is ítélhető” véleményére, ahhoz, hogy a gondolat továbbgördüljön, hogy új vélemények szülessenek, hogy egyeztessünk és konszenzust alakítsunk ki. És amikor a másikra reagálunk, akkor nem az embert ítéljük el, aki kijelent és érvel, hanem a tartalmat, amivel nem értünk egyet. Ezáltal hagyjuk, hogy játékban maradjon, mert szükségünk van rá, és neki ránk. És e folyamatban, mind, akik részt veszünk, kipróbáljuk magunkat, megtanulunk visszalépni, képessé válunk meggyőződésből megváltoztatni a véleményünket és kiállni új gondolatok mellett. Ebben a folyamatban egészségesen nő az önbizalmunk és elkezdünk reflektálni a gondolatainkra, érzelmeinkre. Ez lenne az, alapja annak, amit vitakultúrának hívunk, és amire szükségünk lenne, hogy ne fél pályáról nézzük,  ahogy általunk elítélt radikális ideológiai bázisok teret hódítanak, és ne csak azonosuljunk a másik oldallal, hanem próbáljuk megfogalmazni a véleményünket, érvelni mellette és vitázni róla. Felelősséget vállalva e jelenségért, helyezzük magunkat játékba, és beszéljük át az elejéről azokat az alapértékeket és normákat – azokkal az emberekkel, akikkel egy térben élünk, azonos intézményekbe járunk, találkozunk az utcán, a piacon és a kocsmában, akikkel valamilyen mértékben közösséget vállalunk – amelyek e közösség társadalmi konszenzusra épülő biztos pontjai.

Az „objektív tudás” már rég megkérdőjeleződött. A természettudományokban, a kvantummechanika, a tér-idő kategóriák relativizálása, vagy Heizenberg meghatározhatatlanság elve által a tudós és a vizsgált valóság közötti kettősség már nem áll fenn. Mégis egyes társadalomtudományokban, vagy azok fő áramlataiban, hajlunk a tudást távolítani megalkotójától, statisztikai mérésekben és a tudás nyelvezetében objektivizálni, a tudós nézőpontjának, társadalmi kontextusba ágyazottságának hatásait minimalizálni és impliciten kezelni. Sajátmagunk kontextusba ágyazottságának, értékeinknek, magunkról való gondolkodásunknak hatása az, hogy mi áll a tudásalkotás, a tudomány, a kutatás középpontjában, hogy ezt milyen módszerekkel vizsgáljuk, hogy a kutatásban mikor milyen döntéseket teszünk és mi mentén, hogy az eredmények értelmezésénél mire helyezzük a hangsúlyt, miben látjuk társadalmi hasznosságukat és ezeket mennyire explicitáljuk vagy éppen objektív vértünkkel felszerelkezve úgy gondoljuk már nem a mi feladatunk. Az objektivitás kereteinek tágítása, a tudás megalkotójának explicitált perspektívája, véleményünk szerint, nem gyengíti a tudás minőségét és tartalmának relevanciáját, hanem megkérdőjelezhetővé teszi, ami elvetését, megcáfolását vagy épp megerősítését szolgálja. A megkérdőjelezett tudásról lehet vitatkozni és átformálva, arra vagy abból építkezve újat alkotni, ami jobban magyarázza a körülöttünk lévő valóságot. A felvállalt perspektíva, a gondolat, tudás kontextusba ágyazottsága egy pozíció, értéktelítettsége deklarált (a fel nem vállalt perspektíva is értéktelített, csak implicit). És pont a gondolat, tudás tartalmáról való minőségi vitatkozás teszi lehetővé azt, hogy mások is egyetértsenek vele, tartalmát elfogadják és magukénak tudják. És valójában pont ez a megvitatás, a vitába való bevonódás, az egyetértés, és a tudásról kialakított konszenzus teszi objektívvé és a résztvevők által bensővé e tudást. A vita, a vélemények ütköztetése konfliktust generál, a konfliktus pedig minden valós változás kezdete lehet.

De nem csak a véleményünk fontos, hanem a teljesítményünk és a cselekvéseink is. Példát mutatunk. Odaállunk az első sorba és minőséget garantálunk. Részeseivé vállunk annak a folyamatnak, amiben egy társadalom, egy együtt élő társadalom, a saját normáit megalkotja. A teljesítmény, amit az asztalra rakunk, az ami a hatalmi beidegződések és játszmák között bármennyire is kis eséllyel, de feljogosíthat minket arra, hogy valami újat mondjunk, ezzel beleszóljunk és részeseivé váljunk e folyamatnak. Zinn és Chomsky szerint a társadalmi változás kisemberek története, azoké. akik „névtelenek maradnak, miközben az igazságért és a békéért való végtelen küzdelmet viszik előre”.  Chomsky Zinnről való megemlékezésében azokról a gyakran forradalmi és erőteljes cselekvésekről beszél, amelyek beindítottak vagy beindíthatnak egy történelmi változást.

Van még egy kényes pont: az idő. Gondolhatjuk úgy, hogy minek teljesítsünk, ha mások nem ezt teszik, minek mondjuk el a véleményünk, ha úgy se érdekel senkit. Burkolózhatunk a társadalmi passzivitásba, az érdektelenségbe vagy félthetjük éppen pozíciónkat, státuszunkat, helyzetünket, hiszen az új, a más, a többiek számára idegenszerű, érvekkel való alátámasztása, bizonyítása idő és munkaigényes, és a jelenlegi működésmódnak ereje és hatalma van ellenhatást gyakorolni. Tehát választhatjuk azt, hogy megfelelünk a körülöttünk lévőnek és megteszünk mindent, hogy beleilljünk a normálisba, bármi is az, inkább befordulunk, megelégszünk, megfelelünk. E változatban tudjuk-e mi az a határ, melyik az a pont amiből már végleg nem engedhetünk magunkból, a társadalomból, a körülöttünk lévő helyzetből? Tudjuk-e hogy akkor már hiába szólunk, hiába üvöltünk, csak néma és láthatatlan sikoly marad kifeszítve a levegőben?

E vitatható gondolatok mentén vált az antirasszizmus számunkra egy tudatosan felvállalt pozícióvá és aktussá, amellyel visszautasítjuk embertársaink negatív megkülönböztetését feltételezett vagy akár valós biológiai (vagy kulturális) különbségek mentén. Tesszük ezt úgy, hogy nyitunk a másképp gondolkodókkal való vitára, garantáljuk érveink minőséget és példát mutatunk tetteinkkel.