BALATONYI JUDIT

„Szobityijnoszty”-tól az

„eventness” fogalmáig –

egy esztétikai, erkölcsfilozófiai fogalom

társadalomtudományos használata[1]

 

 

Dolgozatomban az „eventness”/event-ness” (’eseményszerűség’) fogalomtörténeti vizsgálatára vállalkozom. Leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy a „nyugati” kultúratudományokban Bahtyin neve alatt számon tartott eventness (’szobityijnoszty bityija’) terminus, milyen jelentésbeli változásokon ment át: hogyan módosult a fogalom forrástartományként[2] való használata, konstrukciója, definíciói. Mit értenek ma, illetve mit értett Bahtyin a XX. század elején a felelősségteljes tettek, performanszok, társadalmi események, illetve az eseményekkel kapcsolatos reprezentációk mint szövegek „eseményszerűségén”. Hogyan próbálták/ próbálják megragadni a kulturális szövegek kontextus-függőségét, hatalmi meghatározottságát, s egyben személyes jellegét, egyszeriségét és dinamizmusát?  Fontos kutatói kérdés továbbá, hogyan határozza meg a terminus használatát a tudományok fogalmi nyelvezete? Mivel a fogalom leginkább hatástörténeti szempontból érdekel, ezért elsősorban a tudományos diskurzus által megnevezett és kijelölt fogalomtörténeti ösvényt járom be. S mivel a „nyugati” szakirodalom Bahtyint nevezi a fogalom „atyjának”, ezért a Bahtyin korai munkássága és a fogalmak kortárs társadalomtudományi használata közötti intervallum fogalomtörténeti aspektusait vizsgálom. Foglalkozom továbbá a fogalom nyugati és orosz recepcióival is.

Helyszűke miatt elsősorban angolszász nyelvterületen, a színház- performansz tudomány (International Federation for Theatre Research, Lancaster UK), a kulturális szociológia (Yale UniversityCentre for Cultural Sociology) és a kulturális földrajz (Universität Bremen és a University of Warwick) berkein belül, a különböző társadalmi gyakorlatok komplex megközelítése során használt eventness terminus és megközelítésmód filológiai gyökereinek feltárására vállalkozom. Elemzésemben csupán funkcionálisan, az előbb felsorolt iskolák fogalomhasználatának alárendelve tudom megemlíteni pl. a nyelvbölcseleti indíttatású irodalomtudományi, a nyelvészeti szemléletmód vagy az élet, erkölcsfilozófia, illetve az esztétika tudományos hozadékait. Szintén csak utalni tudok pl. a kifejezés francia („le caractère événementiel”) vagy éppen magyar („a lét eseményszerűsége”) forrásaira. A magyar anyaggal azért sem tudok foglalkozni, mert pl. az irodalomtudomány vonatkozásában sem feltétlenül beszélhetünk egy jól körülhatárolható terminusról, inkább csak egy kevésbé bevezetett megközelítésmódról.

A fogalomtörténeti módszer alkalmazásához Koselleck „Begriffsgeschichte” paradigmájára építkező History of Concepts. Comparative Perspectives (Hampsher-Monk – Tilmans – Vree 1998) című munkát használtam. Az írás alapján dolgozatomban az eventness fogalom múltbeli jelentéseinek feltárása és a jelentésváltozások nyomon követésére vállalkozom. Az általános gyakorlattól eltérően elsőként diakronikusan próbálom megragadni az eventness kategóriáját(it), majd a mostani fogalomhasználat tükrében hajtom végre a szinkronikus elemzést és végül az eredmények összeolvasására teszek kísérletet. Azért is választottam ezt a struktúrát, mert a történeti-filológiai módszer mellett reflektálni próbálok a kutató megismerés folyamatára is. Szeretném hangsúlyozni továbbá, hogy az általam választott kifejezés olyan szempontból is izgalmas lehet, hogy a fogalomtörténeti módszer során alkalmazott diskurzuselemzés a ricoeur-i szövegparadigmára építve a diskurzust eseményjellegűnek és performatívnak tekinti, amely koncepció az eseményszerűség hermeneutikáján (’hermeneutics of eventness’) alapul (Ricoeur 1999 10–12).

٭

Elsőként röviden bemutatom azokat az írásokat, amelyekben először találkoztam az eventness kategóriájával. A társadalmi gyakorlatok komplex megközelítéséhez kerestem irodalmakat, amikor a kezembe került a Temple Hauptfleisch és Willmar Sauter szerkesztésében 2007-ben megjelent Festivalising! című tanulmánykötet (színház és performansz tudomány) és a Jeffrey C. Alexander, Bernhard Giesen és Jason L. Mast által szerkesztett 2006-os Social Performance: Symbolic Action, Cultural Pragmatics, and Ritual című tanulmánygyűjtemény (kulturális szociológia). Majd tudatosan kerestem más az eventness fogalmát használó szövegeket. Így jutottam el a Peter Dirksmeier és Ilse Helbrecht szerkesztette szintén 2007-es kiadású Non-Representational Theory: Space, Politics, Affect (kulturális földrajz) című kötethez. Az írásokban közös, hogy a kulturális pragmatika koncepciójának megfelelően amellett érvelnek, hogy csak a konkrét társadalmi cselekvők gyakorlatai által lehet megérteni és föltárni a társadalom struktúráját, illetve a kultúrát elsősorban a színrevitel kultúrájának tekintették/tekintik. A felsorolt munkákban közös még az eventness/event-ness és az „eventify” kifejezések gyakorlati alkalmazása is.

A 2006-ban megjelent Social Performnace című kötetben a társadalmi performansz képviselői a performanszokat konstitutív rítusként kezelik, szerintük a performansz események és azok esetleges ismétlése lehetővé teszi a kulturális cselekvőknek, hogy általuk közvetítsék, megosszák a szándékaikat, céljaikat. Szerintük a performanszok az előadókat és a nézőket a „közben és között” liminális állapotába hozzák, és folyamatos határátlépést folytatnak színház és rituálé között. Victor Turnerre hivatkozva úgy vélik, hogy a rítus liminális fázisa kimozdítja performanszot a „tényleges” idejéből és létrehozza a saját rituális idejét (Turner 1969: 4–130). A társadalmi performanszokat performatív jellegűnek tekintik, amelyek reprezentációkat hoznak létre és közvetítenek. A reprezentációk közösségi befogadása, megértése a kötet szerzői szerint csak akkor lehetséges, ha ismertek azok a háttér reprezentációk, amelyek az adott performansz értelmezési keretét alkotják. Ha ezek nem ismertek, illetve a társadalom refuzionált, az adott performanszok nem rítusként, hanem egyszerű előadásként hatnak.

A kötetben több esettanulmány is használja az „event-ness” kategóriát. A szerzők a fogalmat nem definiálják, csupán egy „idézőjeles” kifejezésként alkalmazzák: aláhúzva a performanszok egyszeri, megismételhetetlen természetét, és azok hatalmi meghatározottságát, kontextualizáltságát. A kötetben Jason Mast az „event-ness” kulturális pragmatikájával foglalkozik a „Clinton / Lewinsky ügy” kapcsán: azt elemzi, hogy ez a szexuális, és személyes jellegű „hír” hogyan jelent meg a társadalmi diskurzusban, médiában illetve hogyan jött létre egy olyan hatalmi olvasat, amely a szexuális kapcsolatot párhuzamba hozta Clinton késői elnökségének (90-es évek vége) idejével. A felszínre került társadalmi, kulturális események, és az eseménnyel kapcsolatban megfogalmazott kérdések performatív aspektusait vizsgálva, a kulturális pragmatikai szempontrendszerei szerint az üggyel kapcsolatos diskurzust elemezte. Az a „természetes undor”, amelyet az amerikaiak kinyilvánítottak az említett eset kapcsán, példázza a szimbolikus hely profanizálásának szimbolikus dinamizmusát, jelen esetben a demokrácia szent központja ellen indult el ez a folyamat, amelyet „event-ness”-ként elemez. Tanya Goodman a dél-afrikai Truth and Reconciliation Commission (TRC) szerepét vizsgálta a nemzetépítés folyamatában, az „új nemzet” performanszainak eseményszerűségét vizsgálta. Valentin Rauer a német kancellár, Willy Brandt 1970-es varsói látogatásának szimbolikus performanszait elemezte, amelyek lényegében a német háborús bűnök szimbolikus megbánását és prezentációját jelentik: az új politika egyik jelképévé vált a „varsói térdhajtás”, amikor is Brandt varsói látogatása során meglátogatta a varsói gettólázadás áldozatainak emlékművét és ott a protokollt felrúgva letérdelt. Nála is előtérbe került az „event-ness” koncepció. Bár elfogadja, hogy minden társadalmi performansz kulturális kontextusokba van ágyazva a narratívák, forgatókönyvek és a hatalom által. Mégis az „event-ness” koncepció felhasználásával az adott történést a „rendkívüli esemény” megkonstruálásának folyamatában próbálja megragadni. A letérdelés performatív gesztusa egy újfajta ösvényt jelölt ki a németek kollektív emlékezetében, a példa hozzájárult a performansz elmélethez olyan tekintetben, hogy példázta, milyen kapcsolat állhat fent a kulturális stabilitás és a kulturális változás megfogalmazása és reprezentációja között (Rauer 2006: 258). A performatív „event-ness” lényegében felhatalmazást biztosít a kulturális rendszer számára, hogy átalakítsa, vagy éppen megváltoztassa a szigorú kollektív identitásokat, énképeket, illetve paradigmákat.

Az event-ness koncepció kapcsán Dieter Mersch 2002-es egyéni tapasztalatokon, élményeken nyugvó fogalomhasználatára (Ereignis und Aura) és Jacques Derrida 1982-es [1972] Margins of Philosophy című írásaira hivatkoznak a szerzők. Illetve utalnak George Herbert Mead tettel kapcsolatos teoretikus elgondolásaira is: a tett hármas sémája (gesztus, vagy ajánlat, majd válasz érkezik az első gesztusra a címzettek által, azáltal lesz teljes a tett, ha egy későbbi szakaszban felelhetünk a válaszra, lásd: Mead 1962: 76). Dieter Mersch Heidegger „Ereignis” kifejezését használja (Heidegger1984), a „létezés eseményének” egyedi megtapasztalását érti alatta (talán itt is megfelelő lehet az ’eseményszerűség’ fordítás). Többen amellett érvelnek, ahogy a kötet szerzői is, hogy a német terminust nem érdemes lefordítani, mert a fordítások (pl. ’event’, ’concern’) nem adják vissza a német kifejezés teljes szemantikai jelentését. Egyébként mások szerint az eventness kifejezés közelíti meg a legjobban a német fogalom jelentéstartományát, ahogy pl. Andreas Langenohl és Kerstin Schmidt-Beck a német „Ereignis”-t az angol eventness-re fordította (Langenohl – Schmidt-Beck 2008: 231). Mindenesetre a Social Performance szerzői a német kifejezést használták.

Jacques Derrida elsősorban a tapasztalat és az események eventness-éről („évnementialité” vagy „l’événementialité brute de l’arrivan”) beszél. Szerinte csak akkor beszélhetünk eseményszerűségről, ha az váratlan. Mert ha nincs „meglepetés”, akkor nincs erős értelemben vett esemény – eseményszerűség. Ha van ilyen, akkor annak a tiszta egyedi eseményszerűsége ami érkezik (arrive), ami általa érkezik, és velem történik (arrivant). Már 1982-es írásában foglalkozik a performativitás hatalommentességével, gyengeségével és a felelősség kérdésével is, amelyet egy 1999-es előadásában továbbfejlesztett. Derrida szerint az eseményeket létrehozó intézmények felelőssége hipotetikus, ugyanakkor úgy véli, hogy azok semlegesíthetik az eseményeket. Szerinte kimutatható valamiféle törvényes kontextus, legitimáció vagy törvényes megállapodás, amely szintén semlegesíti az események eseményszerűségét (Derrida 2000: 465–468).

Temple Hauptfleisch és Willmar Sauter szerkesztésében megjelent 2006-os Festivalising! című tanulmánykötet a Theatrical Event kutatócsoport International Federation for Theatre Research projektjének második közös vállalkozása. A kötet a karnevál eseményvilágát és a fesztiválok, ünnepek kultúráját helyezte vizsgálódása középpontjába. A szerzők szerint ezek az ünnepi alkalmak teret engednek a különböző vallási, politikai események megvalósításának, gazdasági beruházásoknak, de akár a tömegszórakoztatásnak is. Az előadott kultúra számukra olyan kifejezésmódként artikulálódik, amelyen keresztül a társadalom közli, kommunikálja az értékrendszerét.

A szerzők az elemzések során az úgynevezett „színházi esemény” modell újrafogalmazott kategóriáját vették alapul, amelynek kidolgozása Willmar Sauterhez nevéhez köthető. A „színház” terminus Schecher fogalomhasználatán (Schecher 1977) alapul, de Sauternél a fogalom tágabb jelentésű, nem csak egy eseményt nevez meg általa, hanem inkább az előadás, ünnep (…) teljes spektrumára vonatkozik. Az elméleti modell az 1995-ös Understanding Theatre kötet hozadéka (Jacqueline – Sauter 1995). A teátrális esemény grafikus sémáját 1999-ben Hans van Maanen prezentálta a Theatrical Event Working Groupnak Amsterdamban. H. van Maanen koncentrikus körökkel illusztrálta a színházi esemény kontextusait, kommunikációs aktusait.[3] A koncepciót Sauter a 2000-ben publikált The Theatrical Event című munkába fejleszti tovább. A 2000-es kötetben Sauter már bevezeti az eventness kategóriáját: Sauter úgy fogalmaz, hogy „néha egy nem angol kifejezést az event-ness fogalmát” használja fel azért, hogy hangsúlyozza: a színház mindig eseményként materializálódik. A színházi eseményt, tehát nem egy kész műalkotásként, produktumként, hanem egy esztétikai-kommunikatív eseményként értelmezik: tehát különösen hangsúlyos az esemény eseményszerűsége (Sauter 2000: 11–12). Továbbá, Sauter szerint, minden performansz egyedülálló, hiszen a már említett színházi kontextusok változnak. Sauter szerint a színházi esemény-modell láthatóvá teszi a kommunikatív szinteket, a színházi kontextusokat (Sauter 2000: 35).

A színházi esemény koncepció kiterjesztett, teljes bemutatása a 2004-es Theatrical Events: Borders – Dynamics – Frames (Cremona – Eversmann et al 2004: 314) bevezetőjében olvasható. A 2004-es kötetben már megjelenik az előbbi színdarab mint esemény paradigma továbbgondolása: Jacqueline Martin, Georgia Seffrin és Rod Wissler közös tanulmányokban a fesztiválok vonatkozásában azt hangsúlyozzák, hogy az ő érdeklődésük inkább a fesztiválok „Ereignis”-ére (esemény mint folyamat) irányul és nem tekintik a fesztiválokat „Erzeugnis”-nak (kész terméknek), a fesztivált a közösség saját színdarabjainak színpadaként határozzák meg. Magukra a folyamatokra koncentrálnak, arra kíváncsiak, hogy az adott közösség folyamatban lévő kulturális életének tágabb kerete hogyan foglalja magába az adott fesztivál „eventness”-ét.

A Festivalising! című munkában is a korábban megfogalmazott érvekre és koncepcióra építenek, azzal a különbséggel, hogy ebben a kötetben a színházi esemény modellt nemcsak a tényleges színházi események világában, hanem a fesztiválokra kiterjesztve alkalmazzák. Ugyanis a kötet szerzői szerint az ünnepek, fesztiválok, de akár a mindennapi események is viselkedhetnek színházi eseményekként, ha a jelenlévők fel/kihasználják az emberi tevékenységben látensen benne rejlő „eventness”-t és újradefiniálják az eseményeket. Ez a gondolat magában foglalja a kialakítás folyamatát („eventification”), amikor is a speciális mindennapi helyzetek, eseményeket dramatikus, teátrális keretbe helyezik, majd bemutatják azokat. Tehát egy olyan folyamatról van szó, ami egy egyszerű történésből eseményt hoz létre (Hauptfleisch – Sauter 2007 2).

De mit is értenek a Festivalising című kötetben az eventness koncepció alatt? Willmar Sauter a Stockholm University professzorának meghatározása szerint az „eventness” a teátrális esemény lényegét összegzi: magában foglalja az előadók teljesítményét, annak percepcióját és alapvetően a performatív esemény és a közönség közötti kapcsolatot – a különleges színházi kommunikációs aktust, és magát a jelentéstulajdonítást (Martin 2007 2). Az előbbiekből következik, hogy a már említett „eventification”[4] terminus a maga dinamizmusában próbálja megragadni, leírhatóvá tenni az eseményszerűsítés eseményét, eljárását. A Festivalising megjelenésének évében Willmar Sauter önálló kötetében (Eventness: A Concept of The Theatrical Event) továbbstrukturálja a teátrális esemény modellt és az eventness koncepciót: az utóbbit olyan kifejezésként artikulálja, amely szerinte a legjobban alkalmas arra, hogy világosan leírja hogyan alakul ki a színház egy sajátos kommunikációs formája: a művészi kommunikáció. Majd 2007-ben az Aarhus Universitet esztétika intézetének konferenciáján Willmar Sauter „Eventness som æstetisk kategori” (’Eventness mint esztétikai kategória’) című előadásában már úgy fogalmaz, hogy az eventness alapvető jellemzője az esztétikai tapasztalatnak/élménynek, az eseményszerűséget esztétikai kategóriaként kezeli. Végül egy 2010-es nemzetközi konferencián[5] a finn nemzetiségű Teemu Paavolainen (IFTR kutatója) előadásában a kioldott eseményszerűség/eventness kognitív nyelvészeti, ökológiai pszichológia és az elrendelés (enactive) fenomenológia értelmezését prezentálta. A dolgozatom szempontjából érdekes lehet, hogy Paavolainen előadásában azokat az elválaszthatatlan statikus imaginációkat tekintette át, amelyekben a kutatócsoport mintegy rutinszerűen értelmezi a színházi eseményeket. „Mikro-fogalomtörténetében” az eventnesst a térbeli metaforától az ökológiai Emergence-ig[6] terjedő spektrumon vizsgálta. Tehát amellett érvelt, hogy a fogalom a kutatócsoport fogalomhasználatában, első említéskor egyfajta térbeli metaforaként artikulálódott. Hangsúlyozta, hogy a színházi előadásban a performansz helyett a „per formam” (benne rejlő formák) foglalják el a helyüket (Paavolainen 2010: 231–232).

A Festivalising kötet „eventness” koncepcióját a szerzők kivétel nélkül Willmar Sauter önálló terminusának tekintik, a fogalom kidolgozását korábbi munkáihoz kötik. Az evetness fogalom gyakorlati használata során azonban utalnak Edmund Husserl Lebenswelt (’életvilág’) kifejezésére, Sarah Bernhardt hasonló angol „life-world” terminusára. Ismerik és használják Heidegger Ereignis fogalmát és attól megkülönböztetik a Sauter által „nem angol eredetű”-nek nevezett „eventness” kifejezést. Mivel pontos filológiai forrást nem jelölnek meg, csak találgathatunk, hogy vajon Derrida „le caractère événementiel”, vagy Bahtyin „szobityijnoszty”, „szobityijnoszty bityija” (angol nyelvű fordítása ’eventness’, ’Eventness of Being’) fogalmát értik a „nem angol eredetű” terminus alatt. Ugyanis mind a francia és az orosz kifejezésnek, a német Ereigneis-hez hasonlóan eventness az angol megfelelője. Ugyanakkor és talán ez valamiféle támpontot jelenthet, már a kötet címválasztása is sugallja a Mihail Bahtyinnal való konceptuális párhuzamok felállításának lehetőségét, gondolok itt elsőként Bahtyin Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája (Bahtyin 2002 [1941]) című munkájának „carnivalesque” és „carnivalisation” kategóriáira, a Festivalising szerzői az említett munka 1983-as svéd kiadására hivatkoznak. Bahtyin „szobityijnoszty bityija” és a Festivalising kötet „eventness” kategóriájának lehetséges filológiai párhuzamaira később még visszatérek.

Niegel Thrift 2008-as Non-Representational Theory című munkájában a kulturális földrajz non-reprezentációs elméletének[7] társadalomtudományos használata mellett foglalt állást. Alapvető tézise úgy összegezhető, hogy a társadalmi gyakorlatok, performanszok, tettek egyszeri-egyetlen jelenségek és az előadás mint esemény mindig mozgásban van. Ebből a szemiotikus perspektívából tekintve a performansz szöveg. Az elmélet amellett foglal állást, hogy a performansz lényege (eventness-e) az adott tettben és eseményben rejlik. A non-reprezentációs elmélet szerint a színház és a performansz más módon bánik a mindennapi és a gyakran ismételt dolgokkal, szituációkkal, szövegekkel és személyekkel – igazi nyersanyagként, a „legigazabb” alakjukban lévő realitásokként (Thrift 2008:126).

Thrift szerint a performansz elméletek (lásd az előbbi két kötetet) alapvetően tévesen határozzák meg a társadalmi események időkoncepcióit és az ok (esemény) okozati (reprezentáció) összefüggéseit. Szerinte nem fogadható el a performansz elméletek által kínált performansz mint a rítus liminális fázisa analógia használata. Peter Dirksmeier és Ilse Helbrecht is azt állítják, hogy a rituális performansz elmélet alapvetően egy tévedésen alapul (2008). Niegel Thrift szerint az események nem okszerűen determináltak, hanem azokat úgy kell tekintenünk mint autonóm és esetleges, saját feltételeikkel rendelkező eseményeket, amelyeknek saját időstruktúrája van. A múlt jelentése a jelenből szemlélve az adott eseményre vonatkozva nem fix (állandó), annál inkább többértelmű, illetve bizonytalan. A fenomenológiai non-reprezentációs elmélet, illetve a kulturális földrajz egy olyan elméleti megközelítést javasol, amely az 1990-es évektől kezdve az „esemény az időben” egyedülállóságának, egyszeriségének problematikáját kívánja konceptualizálni (lásd még: Dirksmeier – Helbrecht 2008).

Thrift a könyv The surprisingness of the event című alfejezetében amellett érvel, hogy a tetteink következményei előre láthatatlanok, hangsúlyozza az események meglepetésszerűségét. Szerinte az események kapcsolatban állnak a lehetségessel, a lehetőséggel, a kísérletezéssel. Thrift azonban azt is hozzáfűzi, hogy azért, az esemény potenciálja részben korlátozott, hiszen az események mindig valamilyen kontextusban, pl. hatalmi hálóban foglalnak helyet, és pontos szabályok alapján konstruálódnak meg. De elismeri azt is, hogy az események nem végződhetnek pusztán ezekkel a tényekkel. Bernstein (1994) és Morson (1994) megállapításait alapul véve, kétféle teoretikus koncepcióval számol: az „előröl nem leárnyékolt világ”-gal (amelyben a tettek következményei ismertek és ezért zártak) és az „oldalról leárnyékolt világ”-gal (ismeretlen, és nyitott). Thrift ez utóbbi „oldalról leárnyékolt világ” aktuális eseményeire kíváncsi. Az események megragadásához az eventness terminust használja. Azt állítja, hogy az eseményeknek eseményszerűeknek kell lenniük: azok nem lehetnek teljesen megjósolhatóak a korábbi események kimenetelét számításba véve sem, mindig valami többlettel rendelkeznek, s ezáltal meglepetést okoznak. Thrift amellett érvel, hogy ez a többlet egy „expresszív virtuális dimenzió”, amely a jelek létrehozásának folyamataként ragadható meg. Thrift ez utóbbi folyamatot egy kvázi deleuze-i értelmezésben próbálja megérteni. Vagyis úgy véli, hogy a jelek akkor jönnek létre, ha a megnyugtató reprezentációk világa lerombolódik. Szintén Deleuz alapján hangsúlyozza a kreativitás szerepét és az imaginációk hatalmának privilégiumát. Szerinte a kreativitás figyelembevételének hiánya nehézkessé teszi a különböző fajta expresszív eljárások értelmezését. Különösen a társadalmi és kulturális cselekvések teljes kategóriáját (például a játék) nem lehet megragadni a kreativitás figyelembe vétele nélkül. Szerinte a játék tökéletesen alkalmas a performatív folyamat kifejezésére (Thrift 2008: 114–119).

A fentiek alapján Thrift eventness koncepciója az események, tettek, performanszok nyitottságát, folyamatszerűségét és egyszeriségét próbálja érzékeltetni. Hangsúlyozza, hogy a tettek következménye, az ok-okozat összefüggése nem determinált, sőt a meglepetésszerűség mellett foglal állást. Az eventness terminus forrásaként G. S. Morson 1994-on Narrative and Freedom írásában prezentált bahtyini koncepciót vette alapul. Morson szerint a deterministák halott világában és a strukturalizmus tökéletes világrendjében minden adott, készáru (’uzse gotov’). Ha egy objektum „készáru” pl. nyelvészeti értelemben, akkor annak a leírása is adott, s ha a művész maga is adott, az ő világlátása is adott. És itt a készáru jelentésével az adott világlátás tükrében az „adott” költő egy adott objektumra reflektál. Morson szerint az így meghatározott eseményekből hiányzik az, amit Bahtyin eventnessnek, eseményszerűségnek nevezett. Csak akkor van meglepetés, ha a dolgok nem csak megadatnak (dan), hanem létrehozzák azokat (szozdan). Szerinte a művészet létrehozása nem a formalista vagy strukturalista elképzelés szerint valósul meg, a megjósolható szabályok szerint. A készen kapott dolgok mint hozzávalók kreatív használata is meglepetéssel jár: valami előre nem látható újat hoz létre. Tehát azért, mert egy folyamat számos előre megjósolhatatlan eseménnyel jár együtt, az eseményeknek igazi eseményszerűségük, illetve jelenvalóságuk van. A narratív művészet megalkotása ugyanúgy bizonytalanságot kíván meg, ugyanis ha nincs bizonytalanság nincs narratíva sem (Morson 2003; Morson 1994: 9).

Az ismertetett kötetek fogalomhasználatát áttekintve azonnal szembetűnik, hogy mindhárom munka ugyanazt a terminust használja egy bizonyos esztétikai, társadalmi jelenség megragadására: Az eventness fogalmi kategóriát forrástartományként használják fel azért, hogy a segítségével céltartományként azonosítani tudják egy közösségi esemény meghatározott sajátosságait. Pl. a varsói térdhajtás eseményszerűsége esetében, a térdhajtás (tehát maga az aktus) hatásmechanizmusai, percepciói és reprezentáció szerepelnek céltartományként, míg az eseményszerűség (tehát az eventness mint tudományos kategória) a forrástartomány. Mindhárom munka más-más filológiai forrásokra hivatkozik, mégis nagyjából ugyanazt érti az eventness fogalmi kategóriája alatt más teoretikai mezőben.

Csak, hogy strukturáljam az eddigieket: a Social Performance szerzői az események egyszeri, megismételhetetlen természetét hangsúlyozzák, szem előtt tartva azok kontextualizáltságát – ezt jelzi az eventness metafora. A Festivalising! kötetben szintén hangsúlyos az események egyedülállósága, amelyet a kontextusok változásával igazolnak. De az eventness náluk nemcsak a konkrét tettre, hanem pl. esemény kommunikációs aktusaira is vonatkozik. A Non-Representational Theory-ban Thrift a tettek kiszámíthatatlanságát, meglepetésszerűségét, folyamatszerűségét és egyszeriségét nyomatékosítja. Itt is fontos szerepe van az adott esemény kontextusainak, ám azok nem determinálják az eseményt.

Vajon mi állhat e nagyfokú hasonlóság hátterében?

Azt biztosan állíthatjuk, hogy maga az „eventness”, „the eventness of being” terminus a vonatkozó szakirodalmak hivatalos álláspontja szerint a 80-as évek végén, kilencvenes évek elején honosodott meg az angolszász szakirodalomban, a bahtyini „szobityijnoszty”, „szobityijnoszty bityija” terminus nyersfordításnak tekintik (lásd: Morson – Emerson 1989; Bahktin 1993; Morson: 2003). Tovább bonyolítja a képet, hogy amint arra már utaltam több, a szobityijnoszty kategóriához hasonló, német, illetve francia kifejezést is eventnessként fordították angol nyelvre, igaz az angol nyelvű publikációjuk minden esetben a bahytini kategória angol nyelvű megjelenését követte. Az megint más kérdés, hogy a francia, a német és az orosz kifejezések értelmezési tartományai nagyon hasonlóak, egymást kiegészítik. Hatástörténeti szempontból erre a problémára a későbbiekben még röviden visszatérek.

S nemcsak magát a terminust tartják a bahtyini kategória angolba átültetett megfelelőjének, hanem az eventness koncepció mai értelmezését is gyakran párhuzamba hozzák Bahtyin 1986-ban megjelent, de már jóval korábban megírt K filosofii postupka (1986 Oroszország, 1993 USA, 2003 Mo.) című szövegben olvasható esztétikai, erkölcsfilozófiai megközelítésével. Egyfajta jelentésbeli kontinuitásra mutatnak rá. Így például Kristen Hastup Action: Anthropology in the company of Shakespeare című munkájában hosszan értekezik Bahtyin „eventness of being” fogalmáról és annak mai használatáról: amellett érvelt, hogy számos társadalom- és humántudományban elfogadják Bahtyinnak a „lét eszenciája az eseményszerűség” tézisét. Hastup szerint az esztétikai, politikai, rituális tettet Bahtyin után egy igazi, feloszthatatlan egységként kezelik (Hastup 2004: 320). Caryl Emerson The First Hundred Years of Mikhail Bakhtin című írásában szintén foglalkozik a bahtyini szobityijnoszty paradigmájával (1997). Érdemes megemlíteni Gary Saul Morson és Caryl Emerson Rethinking Bakhtin bevezető fejezetének a bahtyini fogalommal kapcsolatos vitáját is. Bemutatják, hogy Bahtyin megkonstruált egy sajátos érvrendszert, és a tett fogalmát egy tudományos kategóriaként határozta meg. Az eventness egy partikuláris sajátosság nála, amely soha sem írható le pusztán a tettre vonatkozó szabályokkal (Morson – Emerson 1989: 7).

 

Ezen a ponton, első nekifutásra elégedetten hátradőltem, majd pusztán kutatói kíváncsiságból utánanéztem az angolszász szakirodalomban Bahtyin terminusainak tekintett „szobityijnoszty” és „szobityijnoszty bityija” kifejezések kortárs orosz recepciójának. Csak hogy kerek legyen a kép. Ugyanis több utalást is találtam arra, hogy a nyugati kultúra tudományok rendkívül következetlenül adják vissza és értelmezik Bahtyin kulcs terminusait, illetve homályosan fejtik ki Bahtyin munkájának filozófiai gyökereit (Mika Lähteenmäki – Hannele Dufva 1998: 7). Arról is olvastam már, hogy az orosz akadémiai hozzáállás másként kezeli a bahtyini hagyatékot, például az „álnéven” írt munkáit Bahtyin önálló szerzői tevékenységének tulajdonítja, de arról nem voltak pontos ismereteim, hogy milyen a szobityijnoszty kifejezés akadémiai megítélése. Elsőként az orosz filozófiatörténeti enciklopédia szobityijnoszty szócikkét (szerző М. А. Mozsejko) tanulmányoztam át. A szócikkből kiderült, hogy a szobityijnoszty az ’eseménydús, tényekkel telített’ jelentésű szobityijnij melléknévből képzett (nőnemű) főnév. Alapvetően egy olyan fogalomról van szó, amelyet a posztmodernista filozófia alkotott meg azért, hogy a lineáris olvasatú történelemszemlélet ellenpontjaként szolgáljon (relatíve plurális ok-okozati, a múltból – a jelenen keresztülhaladva – a jövő felé kiterjedő, eseménysorozatokként modellálja). Kijelölte a filozófia számára a lineáris időkoncepció radikális elutasítását. A szerző Baudrillard és Deleuze meglátásaira hivatkozik, Bahtyinról említést sem tesz. Hangsúlyozza, hogy Deleuze amellett foglal állást, hogy: „a múlt, jelen és jövő semmiképp nem jelenti egyetlen idősík három részét. Deleuze szerint, elméletileg megvalósítható a történelmi idő kettős szemlélete: „kétféle idő létezik: az egyik csak az egymásba fonódó jelen időkből áll, a másik az állandóan felbomló, kimerevített múlt és jövő” (Mozsejko 2008). A „szobityijnoszty bityija” fogalom kapcsán is leginkább Deleuze és Heidegger alakját hangsúlyozzák az orosz filozófusok, csak egy reprezentatív filozófiai írást említve: N. Z. Broszova Aszpekti ontologiji jazika v filoszofiji M. Hajdeggera (’A nyelvi ontológia aspektusai Heidegger filozófiájában’) a „szobityijnoszty bityijá”-t Heidegger (Ereignis) hermeneutikai kifejezésével felelteti meg (Broszova 2010).

Az orosz filozófiai és a vonatkozó angol kulturális pragmatikával foglalkozó szakirodalmak vonatkozásában két teljesen különböző diskurzust érhetünk tetten, az első az eseményszerűség, és a lét eseményszerűségét a posztmodern filozófia tengelyén ábrázolja, Deleuze és az egzisztencialista Heidegger fogalomalkotásával hozza összefüggésbe. Míg angolszász szakirodalomban, ha feltüntetik az eventness-ként használt szobityijnoszty kategória filológiai gyökereit, a fogalmat egyértelműen Bahtyin nevéhez kapcsolják, de a gyakorlati alkalmazása során az orosz filozófia példájához hasonlóan gyakran feltűnik Deleuze, Heidegger, Husserl, esetenként Derrida hasonló terminusa is. Mindenképpen tisztázni szeretném ezt a filológiai összevisszaságot, legalábbis megpróbálok rákérdezni a lehetséges okaira… Ezért is a továbbiakban több forrás feldolgozásával megpróbálom feltárni a bahtyini fogalomalkotás filozófiai-társadalomtörténeti kontextusait, röviden szólok az orosz és a szamizdat, illetve Bahtyin saját neve alatt megjelent angolszász publikációk hatástörtéről. Majd az így feltárt forrásokat, filológiai párhuzamokat, diskurzusokat a három általam ismertetett társadalomtudományi munka kapcsán egyesítem, utalva a már említett német és francia párhuzamokra. Egyébként Craig Brandist is felhívta a figyelmet arra, hogy a Bahtyin által létrehozott fogalmak utóélete, tudományos használata csak akkor válik értelmezhetővé, ha figyelembe vesszük azokat a speciális körülményeket, amelyek során ezek a gondolatok megszülettek, esetleg napvilágot láttak. S nemcsak a kortárs fogalomhasználat, hanem maga Bahtyin munkássága is nehezen értelmezhető a történeti, eszmetörténeti kontextusok figyelembe vétele nélkül (Bradnist 2002: 27–50).

٭

A következőkben tehát megpróbálom körvonalazni a bahtyini „szobityijnoszty bityija” fogalom létrejöttének körülményeit: filozófiai, kulturális és politikai kontextusait.

Elsőként fontos adalék lehet, hogy a „Bahtyin-kör” konstruktív szerepet játszott az oroszországi poszt-forradalmi feltételek pozicionálásában. A kör tagjai nem voltak marxisták (legalább is ebben az időben még nem) és nem is támogatták a nyugati típusú liberálisokat, de a régi rendszert sem. A kör tagjaira hatást gyakorló idealista német filozófusokat szocialistáknak tekintették. Oroszország kontextusában az idealista német szocializmus kísérletet tett az erkölcsfilozófia kereteinek megteremtésére, amely összekötötte a „tradicionális” értelmiségieket a „többi emberrel” – ezzel lehetővé tették annak a hosszú távú célnak az elérését, hogy a társadalom kulturális vezetőivé váljanak (Brandist 2002: 27). Vegyük sorba ezeket az idealista filozófusokat:

Bahtyin Simmelhez, Brentanohoz, Schelerhez hasonlóan kritizálta „a racionalizmus előítéletét”. Brentano intencionális etikája vonzó volt Bahtyin számára, mert két típusú etikát is összevont, hogy a korlátokat és hiányosságokat kikerülje. Evvel a kombinációval Brentano elválasztotta a józan észt, az emocionálistól, és előtérbe helyezte a tettet magát, mintsem a tett szándékát. Bahtyin úgy gondolta, hogy az objektív kultúra[8] és az élet közötti szakadékot a részvevőknek, mintsem az absztrakt gondolkodásnak kell helyreigazítania. Brentanót követve, Bahtyin azt állítja, hogy az egy etikus-erkölcsös cselekedet nem csupán egy intencionális tett[9] egy fajtája, hanem eltérően Brentano illetve a neokantiánusok nézőpontjától az egyfajta hozzájárulást, a megtapasztalt világ folyamatos együttalkotásához. Bahtyin tézise lényegében Brentano és három másik gondolkodó elméleteinek ötvözete: Egyik pillére Simmel azzal kapcsolatos nézete, hogy a tárgy (indíték, szándék) belső kapcsolatban áll a kvázi autonóm objektív kultúra egy szegmensével. Meg kell említeni Schelert is, aki azt állította, hogy az interszubjektív interakciókon keresztül a tudatosság maga meghatározott és az értékek tartománya intuitívvá válhat. Simmel Einleitung in die Moralwissenschaft (1892–93) majd a Lebensanschauung (1919) című munkájában a kötelesség kanti koncepcióját alakította át (mint megtestesített kategorikus imperatívusz) az egyéni tapasztalatok struktúrájává. Felismerte azt, hogy a kötelezettség felcserélődött az érzelem vagy a kötelezettség érzésével. A Bahtyin ezekből a fent említett forrásokból fejlesztette ki az „érzelmi-akarati tettek” elméletét, amelyeket „együtt élnek át” (’soperezhivat’) a lét egy adott pillanatában. A tettet az „együttlétezés” egyszeri pillanatának tekinti, amelyben a kötelezettség manifesztálódik.

Tehát a megemlített német filozófusok kétségtelenül hatással voltak (a két világháború között) a Bahtyin-körre és többek rá is mutattak a köztük lévő párhuzamokra (és nemcsak az eventness vonatkozásában). Brandist úgy véli, hogy a Bahtyin kör munkái létrehozása semmi esetre sem a politikai közömbösség, vagy a konzervatív karakter ideológiájából eredeztethető (bár néhányan amellett érvelnek, hogy Bahtyin korai munkái erre mutatnak). Hanem szerinte inkább arról lehet szó, hogy a Kör ebben a periódusban kapcsolódott a forradalom előtti orosz értelmiség (inteligencija) jellegzetes etikus perspektíváját tükröző politika felfogáshoz – a kortárs német filozófia tanain keresztül. Bahtyin, Pumpianszkij és Jugyina (Kör tagjai) ebben az időben egy baloldali érzületű kvázi szabadkőműves felekezet, a Voszkreszenyije tagjai voltak. A csoport támogatta a bolsevik gazdaságpolitikát, de ellenezték azok ateista kultúrpolitikáját és „az új emberiség és kommunizmus létrehozását.” A Kör ebben az időben annak volt egy megfogalmazása, amit Trockij „útitársak”-nak nevezett, akik olyan értelmiségiek voltak, akik kritikusan viszonyultak a rendszerhez, de aktívan szerették volna alakítani a történelem fejlődési irányát. Ez azt jelentette, hogy felülkerekedtek az úgyn. „akadémiai magatartás és egzaktság” korlátain.[10] Társadalmilag hatékonnyá válva, a neokantianizmust relevánssá kellett átalakítaniuk, azért hogy a konkrét társadalmi életet is meg tudja ragadni. Ez a probléma gyakran megjelenik a Kör korai munkáiban. Miközben a kör megpróbálta konkretizálni az ideológiáit, gyakran úgy tűnt, hogy távol került a politikai diskurzustól, de ez gyakran egy félrevezető benyomást eredményezhet.

Hirschkopp érvelése szerint hiányzott a cári és a szovjet Oroszországból az a civil társadalom, azok az értelmiségi körök, amelyek lényegében a Bahtyin-kör címzettjei, s amelyekről olyan absztrakt kategóriákkal beszéltek, mint a „nép”, és a „legfelsőbb címzettek”. Ez nagyon fontos faktora Bahtyin homályos megszövegezésének (akár a „lét eseményszerűségének” vonatkozásában is, lásd később), és az ő mindent átjáró tendenciájának, hogy átalakítson minden politikai kérdést etikaira. Ez a tendencia a neokantiánus szocializmus konstrukciója. Bizonyára érzékelhető ebben a Marburgi iskola munkáinak a hatása is (pl. Hermann Cohen). Majd a forradalom utáni Oroszország helyzete sokkal bonyolultabb volt a szociáldemokraták számára, így a Bahtyin-kör tagjainak is. Az esztéták álma az egységesítésről bizonyára rendkívül vonzó elméletnek számított, néhányan eleinte úgy gondolták, hogy képesek a politika fölött állni, ez a fajta orientáció szembetűnő Bahtyin korai filozófiai munkáiban, illetve eleinte dicsérte a marxista tanokat is. A marxizmus ekképpen egy összekötő kapocs lett az absztrakt racionalizmus, a filozófia és a kulturális teória pozitivista koncepciói közötti harcban, de ezt az összeköttetést megteremti a kapcsolatot a kulturális és a gazdasági jelenségek között, visszahelyezve a kultúra és az etika-filozófia relációjába. Azért is nagyon fontos ez a kérdés, hogy jobban megértsük Bahtyin korai munkáinak szociológiai természetét (lásd Hirschkop – Shepherd 1989)

Michael Holquist Bahtyin Toward to a Philosophy of the Act című munkájának angol kiadásában kifejti, hogy Bahtyin a szovjet uralom alatt szinte mindent megtapasztalt, amely egy szerzőt érinthet: cenzúrát, a börtönbüntetést, szakmai mellőzöttséget, és a hírnevet. Bahtyin tudományos karrierje közvetlenül a forradalom utáni időszakban kezdődött. A legkorábbi publikációja (1919) Art and Answerability című munka volt, amelyben lelkesen érvelt amellett, hogy szükséges a művészet és az élet klasszikus különválasztását feloldani azáltal, hogy azok kölcsönösen felelősségre vonhatják egymást, és ez a felelősségre vonhatóság az egyén szintjén megy végbe, amely az egyén kötelessége: „Felelnem kell a saját életemért, és azért amit én megtapasztalok és megértek a művészetben” (Holquist 1993: vii). Boncsarov szerint valószínűsíthetően Bahtyin röviddel ezután a programadó cikk után kezdett el dolgozni K filoszofiji posztupka (’A tett filozófiája’) című munkáján, elsősorban az inspirálta, hogy tovább lépjen azon a szemléleten, hogy a kultúra és az élet elemzés és fúziónélkülisége ártalmas lehet. Bahtyin kritikával illeti kora filozófiájának fatális teoretikusságát (ismeretelmélet, etika, esztétika) és szembeállította a feladat befejezettségével, a gondolkodás felelősségteljes egységével és a végrehajtott tettel. Ezek mellett bemutat olyan kategóriákat is, mint „cselekvő gondolkodás” (’posztupajuscseje mislenyije’) és a „résztvevő gondolkodás” (’ucsasztnoje mislenyije’). Az emberi létezés, aki „résztvevően gondolkozik” nem választja el az ő véghezvitt tettét az eredménytől, produktumtól, ez a legjellegzetesebb állítása a felelősségteljes tett vagy cselekedet filozófiájának (’filoszofija posztupka’), ahogy azt a szerző definiálta ebben a munkájában. E definíció alapján kapta a kötet későbbiekben a jelenlegi címét is (K filoszofiji posztupka), mivel nem ismert a szerző által javasolt cím (Boncsarov 1993: xxiii).

Mivel a sztálini terror alatt Bahtyint letartoztatták, a későbbiekben óvatosabbá vált, megfontoltabb lett. A K filoszofiji posztupka című esszét sem publikálta, több más tanulmányával egyetemben csak jóval a szerző halála után jelenhettek meg. Az említett munkáit Szaranszkban rejtette el, ahol azután élt, amikor visszatért kazahsztáni száműzetéséből. 1960-as évek elején fiatal követői csak nagyon nehezen vették rá a szerzőt, hogy újra publikáljon. Bár Oroszországban ritkán publikált, számos külföldön megjelent publikációja miatt nemzetközi sikereket ért el. Megérezte a közelgő halálát és támogatóinak elárulta korai műveinek rejtekhelyét. Fiatal barátai 1972-ben rendkívül lelkesek voltak a kéziratok visszaszerzése és publikálása miatt, de amikor a Mordvin Köztársaságba utaztak a kéziratokért döbbenten tapasztalták, hogy egy olyan lomtárba irányították őket, ahol patkányok és a beszivárgott víz súlyosan károsította Bahtyinnak azt az egyetemi noteszét, amelybe folyamatosan írta a könyveit. Az iratok megfejtésének és átírásának hosszú periódusa után, amelyet egy másik fiatal tanítványokból álló csoport végzett el, Bahtyin két olyan fontosabb projektjének a részleteit is megtalálták (Art and Answerability, Toward a Philosophy of the Act), amelyen Bahtyin a karrierje kezdetén dolgozott, amikor még nagy hatást gyakorolt a gondolkodásmódjára és a munkáira a német filozófia hagyománya. Azért is váltottak ki nagy érdeklődést a megtalált kéziratok alapján összeállított kötetek, mert az lényegében egyfajta kulcs, ahhoz hogy Bahtyin globálisan értelmezhető, érthető legyen.

Oroszországban 1996-ban jelent meg Sz. G. Bocsarov szerkesztésében a K filosofii postupka). Annyi bizonyos, hogy Bahtyin vityebszki tartózkodása alatt születtet meg a mű, de az esszé létrehozásának pontos dátumával kapcsolatban többféle álláspont is létezik: pl. gyakori az 1919–1921 között időszak megnevezése, más nézetek szerint Bahtyin 1920–1924 alatt dolgozhatott a szövegen (lásd Holquist 1993: ix). Az utóbbit valószínűsíti az a részlet is, hogy a Vityebszkben megjelenő Iszkussztvo (Művészet) című folyóiratban erre a tanulmányra utalhattak, amikor az egyik számban (1921. március 1: 23) arról tudósítottak, hogy: „Mihail Bahtyin folytatja az etika kérdéseivel foglalkozó könyvének megírását.” Bocsarov orosz kiadáshoz írt, az angol kiadásban is megjelent előszavából ismeretes, hogy Bahtyin eredeti kéziratából, a már említett tárolási viszonyok miatt, a nyitó rész hiányzott. Azt sem tudjuk pontosan, hogy hogyan kívánta a szöveget befejezni, bár (az angol változat ötödik oldalán) nagyjából megfogalmazásra kerülnek az írás célkitűzései. Négy nagy részre osztja a szöveget, de úgy tűnik abból csak egy nagyobb fejezet készült el, s azt sem tudjuk biztosan, hogy az a rész mennyire komplett. Tehát ahogy említettem az esszé bevezetető része hiányos, a megmaradt rész nyitómondata már maga a konklúzió: „Aesthetic activity as well is powerless…” (1), magyar fordításban „Az esztétikai tevékenységnek sincs hatalma…” (7). A kezdő mondat után következő paragrafus alapján feltételezhetjük azt, hogy a megelőző oldalakon Bahtyin nem csupán az esztétikai tevékenységekkel foglalkozik (esztétikus intuíció, esztétikai látásmód), hanem például a diszkurzív teoretikus gondolkodás tevékenységével (természettudományok, filozófia) és a történelmi leírások és magyarázatok tevékenységével is. Mindezeknek a tevékenységeknek „nem férhetnek hozzá” a létezés eventness-éhez, nincs hozzáférésük a létezéshez mint folyamatban lévő eseményhez. Hozzájárulnak ahhoz, hogy egyfajta hasadékot hozzanak létre az adott tett tartama és értelme és létezésének történeti aktualitása között. Az adott tett, bármennyire is tényleges realitás (vagyis részt vesz a létezés eseményében)[11] osztatlan egész: csak ez a teljes tett lehet része a létezés eseményének egyszeri/esetlegességének. Ennek a széthasadásnak a végső következménye az, hogy az esemény tartalma az aktuális egyszeri-esetlegessége megoszlik a nem kommunikatív és kölcsönös világban: a kultúra világa (amelyben a tevékenység tettei objektiválódnak) és az élet világa (amelyben aktuálisan, ténylegesen létrehozzuk, megismerjük, megtervezzük, élünk és meghalunk, a világ, amelyben a tetteink valójában befejeződnek egyszer, csak egyszer). Itt meg kell jegyezni, hogy Bahtyin fenti megállapításai megelőlegezték Husserl Lebenswelt koncepcióját. Viszont Edmond Husserl (1859–1938) egy állításának parafrázisa is feltűnik Bahtyin esszéjében, miszerint az igazságért folytatott kötelező harc nem episztemológiai eredetű (néhány sorral lejjebb Bahtyin amellett érvel, hogy ez a kötelezettség etikai-erkölcsi jellegű, de nem az etikából származik). A bahtyini gondolatmenet egésze közel áll a Husserli állásponthoz. Husserl fenomenológiája „az átélt, megélt élmény” (Erlebnis) felé és az abban megfogalmazott intenciókra orientálódik. Bahtyin kulcs koncepciója (esemény, eseményszerűség, vagy esemény-teliség, véghezvitt cselekvés: postupok) bizonyos szempontból hasonlóak Husserl „Erlebnis” koncepciójához: pl. semmi esetre sem pszichológiai megközelítésűek ezek a kulcs koncepciók, de különböznek abban a tekintetben, hogy milyen mértékben hangsúlyozzák a felelősség problematikáját, amely Husserl munkáiban és gondolkodásmódjában nem tűnik fel ilyen formában. Ebből a szempontból Bahtyin határozottan egy olyan orosz gondolkodó, aki folytatója a XIX. századi kultúra hagyományainak. Az ő gondolkodásában a Dosztojevszkij művek nem tárgyak, hanem források (Brandist 2002: 83).

Bahtyin az individuális felelős cselekedetet posztupok-nak nevezi (a posztupaty ’lép egyet, tesz egy lépést’ jelentésű igéből képzett főnév denotatív jelentése: tett, cselekedet) létrehozva ezzel az általános „tett”-től különböző konnotációt (a latin actus és actum orosz megfelelőjeként is értelmezhető). Bahtyin az egész (tervezett) esszéjének központjában az egyén posztupok-jának jelensége áll, azaz az individuális felelős tett, vagy performansz maga alkotja a bázisát a létezés folyamatos eseményében való részvételnek (a páratlan világ, egyéni élet mint postupok). Bahtyin megpróbált visszatérni a tapasztalat, élmény puszta pillanatnyiságára, amely csupán bentről érzékelhető az adott élet sajátosságaként, az eseményeket olvadt lávának tekintette, ahogy megtörténnek. A történések tiszta minőségét kereste az életben „mielőtt bizonyos tapasztalatok hűvössége megkötné a magmát”. Bahtyin az eredetük szerint különbséget tesz a fizikai és a mentális tettek között, szerinte vannak olyan tettek, akár mások tettei, amelyeket egyedülálló módon a sajátunknak érzünk. A „lehetséges tapasztalat”, élmény nagyon fontos faktor Kantnál is, és Bahtyin legnagyobb problémája. Hiszen Bahtyinnál a létezés egyszeri-esetleges, elkerülhetetlen valódi létezés. Bahtyin munkájában megpróbálta betölteni a rést az átélt tett és ugyanazon tett reprezentációja között (amelyek természetesen nem azonosak). Bahtyin korai munkái ilyen vetületükben szociológia érzékenységűek is, hiszen a „mások tettei”-nek (szerzőség kérdése) alakzatai a társadalmi interakiók bizonyos formáinak jellegzetességeiként artikulálódnak, magában foglalva az egyéni különbségek típusait és mélységeit. Tehát Bahtyin a szerzőséget egyfelől a teljes értékű megnyilatkozással kapcsolja össze, s ilyen módon a beszélő szubjektummal azonosítja (Brandist 2002: 227). Ez a fajta szociológia azt állítja, hogy a világ kizárólagosan a különböző látóterek gyűjteménye, amelyet Scheler „miliő”-nek, Bahtyin látókörnek, látóhatárnak (krugozory) nevez. Lényegében amellett érvelnek, hogy minden miliő egy elkülönült, szeparált világ. És egy adott miliőben az objektumokkal, dolgokkal való találkozás nem „jelentéktelen” és semmiképpen sem egyezik Kant nézőpontjával (a dolgok önmagukban véve), vagy a dolgok tudományos felfogásával. Bahtyin továbbá ellenezte Kant „mintha csak” törvényszerűségét is, helyette a „létezés alibimentességé”-t hangsúlyozta. A legjelentősebb különbség köztük az erkölcsi akciók alapján lehetséges.

Bahtyin munkája alapjában véve tehát erkölcsfilozófiai jellegű, egyfajta neokantiánus útkeresés, az élet szempontjából lényeges erkölcsi kérdéseket boncolgatja. Bahtyin kijelöli a neokantiánusok által tárgyalt tudomány absztrakt, formális kategóriák és az eventness (néha „event-character”) of being mint élmény, tapasztalat között húzódó problematikákat. Bahtyin amellett érvel, hogy ez úgy lehetséges, ha az intencionális, szándékos tettre koncentrálunk és ezáltal a gyakorlati tapasztalatok világához rendelünk majd objektív és érvényes tudományos kategóriákat. Bahtyin úgy gondolta, hogy az objektív kultúra és az élet (szubjektív kultúra) közötti szakadékot a részvevőknek, mintsem az absztrakt gondolkodásnak kell helyreigazítania (Brandist 2002: 34–35). Baktyin korai munkái a filozófia és a szociológia vonatkozásában is jelentősek, a neokantiánusi elképzelések, fenomenológiai és az életfilozófiai iskola hatására alapozta meg a klasszikus szociológia filozofikus alapjait, illetve saját szociológiai elméletének kialakítását. Bármennyire is az esztétikai cselekedetet hangsúlyozta, Bahtyin érdeklődésének a középpontjában a filozófia állt, aztán ez a hozzáállás lassan megváltozott. Az 1920-as évek közepétől a Bahtyin Kör más tagjaival egyetemben, Bahtyin interszubjektív fenomenológiával kapcsolatos szociológiai elképzelései a marxista nézőponttal keveredtek (Brandist 2002: 227).

Ahhoz, hogy jól láthatóvá váljék Bahtyin K filosofii postupka címá munkájának hatástörténete a három általam bemutatott kötet vonatkozásában, röviden szólok a bahtyini munka angol nyelvű megjelenéséről, fogadtatásáról, és az esszé amerikai megjelenését követő tudományos diskurzusról, amely a jelen dolgozat szempontjából lényeges eventness, eventness of being eszmetörténeti, filológiai párhuzamait is kereste.

Bahtyin szövegrészlete Toward to a Philosophy of the Act címen került publikálásra az USA-ban 1993-ban, a University of Texas Press gondozásában. A fordítás alapjául az 1986-os orosz kötet szolgált, az angol változatban közölték Bocsarov előszavát is.[12] Az angol kiadást követően egyre inkább felélénkült a tudományos érdeklődés Bahtyin bonyolult interdiszciplináris tudományos munkássága és az orosz szellemtörténetben elfoglalt speciális helyzete iránt. Folyamatosan újraolvasták a szövegeit, legfontosabb kulcsfogalmait így az eventness of being koncepciót használhatóvá kívánták tenni pl. a társadalomtudományok számára is. Számos összehasonlító elemzést is elvégeztek a fogalom, illetve a fogalom kontextusa kapcsán. Én most azokat a párhuzamokat veszem számba, amelyeket az említett három kötet is hivatkozási forrásként használt fel. Szeretném hangsúlyozni, hogy itt elsősorban arra leszek kíváncsi, hogy a megnevezett szerzők, illetve a szerzők munkáját tárgyaló szakemberek milyen kapcsolódási pontokat igazolnak. Elsősorban Bahtyin Dieter Mersh-sel, George Herbert Meaddel, Derridával és Heidegger való konceptuális kapcsolatainak recepcióira figyelek. A kapcsolódási pontok megértéséhez ismét szükséges utalnom a már bemutatott neokantiánus kutatókra.

Elsőként G. Herbert Meaddel kezdem a funkcionális elemzést. Azért vele, mert már a 2000-es évek elejétől több kísérlet is született George Herbert Mead és Bahtyin szisztematikus összehasonlítására, tehát röviddel azután, hogy Bahtyin tudományos munkássága ismertté vált. Többek amellett érveltek, hogy Mead amerikai pszichológiában és szociológiában betöltött problematikus státuszának vizsgálata hozzájárul Bahtyin jobb megértéséhez. Carly Emerson szintén hangsúlyozza Bahtyin Hermann Cohennel (Marburg), Georg Simmellel, Max Weberrel, Max Schelerrel; valamint az amerikai szociálpszichológus és pragmatista George Herbert Meaddel közös filozófiai alapjait. Mindegyik gondolkozó kritizálta Kant etikai formalizmusát. 1920-as évek közepén Bahtyin hivatkozik Kant erkölcsfilozófiájának követelményeire. Vvedenskij nevéhez köthető a „negyedik követelmény”[13] („más egók létezésében való a priori hit”), Bahtyin számára csak a meggyőződésből elkövetett tett lehetséges, Kanttal ellentétben amellett érvel, hogy nekünk ismernünk kell magunkat és „másikat” is (Emerson 2002: xvii). G. M. Nielsen rámutat arra is (Nielsen 2002: 21), hogy Bahtyin felelősség normáival kapcsolatos elmélete gazdag forrásokkal látta el a szimbolikus interakcionistákat, akik azt a tradíciót követték, amelyet részben Simmel és Weber kezdett el, de George Herbert Mead fejlesztette tökéletessé. Továbbá Mead és Bahtyin is a tett kreatív eseményének definícióját fejlesztették tovább, és mindketten az öntudatos szubjektum alatt valami olyat értettek, amelyet csak egy második pozícióból, tartalékállásból lehet visszakövetni. Mead kutató karrierje kezdetén idealista filozófiai érdeklődés jellemezte (míg Bahtyin érdeklődése erkölcsfilozófiai jellegű) és ezáltal hozzájárult az amerikai pragmatizmus és az idealista filozófia összeolvasztásához, és hozzákezdett az „én” szocialista elméletének felépítéséhez, amely éles oppozícióban állt a behaviorista pszichológiával. Bahtyin és Mead kutatói pályájának tárgyalása egyaránt nehézkes abban az esetben, ha csupán a szövegeiket tanulmányozzuk át szisztematikusan. Mead legnagyobb hatású könyve (Mind, Self, and Society) hallgatóinak jegyzeteiből lett összeállítva. Bahtyin legalább három könyvét, amelyet a Bahtyin kör tagjai írtak (vagy adták hozzá a nevüket) többek Bahtyin önálló munkájának tartják. A szerzőséggel kapcsolatos ellentmondó viták ellenére Nielsen azt állítja, hogy egy bizonyos aspektusból tekintve a két „szerző” felfogása, szemlélete alaposan átgondolt és kölcsönösen megerősítik egymás módszereit. (Érdemes összevetni Mead 1938-as The Philosophy of the Act és Bahtyin K filosofii postupka című munkáit.) Amíg Bahtyin és Mead szemléletmódja különbözik a filozófiai orientációjukat illetően és egyikük sem tudott arról, hogy hozzájárult a politika elméletekhez. A reflexív szubjektivitással kapcsolatos elméletükkel kölcsönösen megerősítik egymást, izgalmas teoretikai kezdetet jelentenek a politikai szubjektum dialogikus természetének tárgyalásával kapcsolatban. Mindegyik megközelítés a szimpátia és a dialógus koncepciójára épít, amely egyaránt gyökerezik a liberális és a kommunista tradíciókban. Meadnél az „én” „önmagá”-vá válik azáltal, hogy megtanulja elképzelni magát mások helyzetében. Bahtyinnál az „én” átlépi a mások megtapasztalásának közös-élményét, majd visszafordul a saját belső pozíciójába, hogy beteljesedhessen a tett. Meadnél „I” „Me”-vé alakul azáltal, hogy internalizálják mások attitűdjeit (Emerson 2002: xii–xiv).

Szintén fontos lehet a Heidegger és Bahtyin filológiai kapcsolatát elemző művek eredményeinek hozadéka is, például Mathev Robert egy rövid tanulmányában Heidegger és Bahtyin filozófiája közötti különbségeket kereste, a gondolatok kisajátításának ontológiáját vizsgálta. Ellenben Clark és Holquist számos szembetűnő hasonlóságot fedezett fel Heidegger Sein und Zeit című munkájában bemutatott modellek és Bahtyin K filosofii postupka munkája több tételé között. Ilyen például az „én” és a „mások” megkülönböztetésének koncepciója, az Ereignis és „szobityjnosz bityija” kategóriája, vagy éppen a felelősség fogalma. Éppen ezért Clark és Holquist (1984) amellett érvelnek, hogy a bahtyini tézisek nehezen érthetőek meg, ha csupán Bahtyin eredeti gondolataiként kezeljük azokat: hiszen, a szerzőpáros érvelése szerint számos más gondolkodó, a coheni neokantiánus és husserli fenomenológiát követve, Bahtyinhoz hasonló eredményekre jutottak (Clark – Holquist 1984: 94). Jean-Paul Sartre A lét és a semmi című művében is (Sarte 2006) Bahtyinéhoz hasonló gondolati, képi, vizuális metaforákkal dolgozott a felelősség és az én-mások megkülönböztetésével kapcsolatban. Heidegger Ereignis fogalma a bahtyini szobityijnoszthoz hasonlóan a létezéssel kapcsolatos terminus. A létezést nem nagy kezdőbetűvel használta, mint ahogy az angol sztenderd gyakorlatból ismeretes. Nehéz megmondani, hogy Heideggernél az Ereignis vajon egy új kifejezés lehet-e a létezésre, vagy a létezés esszenciáját jelenti-e a bahtyini terminushoz hasonlóan. Heidegger a lét és idő „nyugtalanságát”, „aggodalmát” hangsúlyozza, s az „ereignen” kifejezés leginkább azt jelenti, hogy megkülönböztetjük, vagy észrevesszük azt, amit az egyén szeme lát. Bahtyinnál a kategória egy hármas értelmezési tengelyt jelent, három komponense van: egyrészt beszélhetünk az „én” eseménymegtapasztalásáról, a mások tapasztalatáról és azonkívül az eseményszerűség mint gondolkodás jellegzetességéről (Tyupa 1996: 13).

A hasonlóság ellenére le kell szögeznünk, hogy Bahtyin koncepciói készültek el előbb. Habár a szovjet cenzúra és Bahtyin hozzáállása miatt Bahtyin korai írásai csak 1979 után jelentek meg, de mint azt már tudjuk hatvan évvel korábban 1919-ben megfogalmazta és szövegezte ezeket Bahtyin. Tehát nyolc évvel azelőtt, hogy megjelent Heidegger Sein und Zeit és tíz évvel korábbam Sarte Being and Nothingness (1943) című műve előtt. E két nagy jelentőségű mű nem jöhet számításba, inkább arról lehet szó, hogy egy sor hasonló választ fogalmaztak meg ugyanazokra a filozófiai kérdésekre a huszadik század elején (Emerson 2002: xiii).

Derridánál több kutató megállapítása szerint számolnunk kell többek között Husserl és M. Bahtyin szellemi hagyatékával is. 1967-ben jelent meg Derrida Husserllel kapcsolatos írása a La voix et le phénomène (angol fordításban Speech and Phenomena), amelyben reflektál és felhasználja Husserl Erlebnis fogalmát, amely Husserlnél egy teljesen szubjektív kategória. Derrida számára Husserl írása magában foglalta az élő jelent, mivel a most keletkezett visszahajtható saját magára azáltal, hogy a memória, az emlékezet mindig visszakapcsolható a percepcióhoz (Derrida 1973 [1967]). Nem utolsó sorban fontos megemlíteni azt is, hogy Derrida jól ismerte – feltételezhetően Volosinov közreműködésével – M. Bahtyin sobityijnoszty bityija (’the eventness of being’, ’a lét eseményszerűsége’) fogalmát is, hiszen szamizdat kiadványok formájában V. N. Volosinov álnéven már korábban is megjelentek Bahtyin fontos gondolatai (pl. Marxism and the Philosophy of Language. 1929). Nem szeretnék állást foglalni a tekintetben, hogy vajon a Volosinov név Bahtyin álneve-e vagy sem, sokkal lényegesebb az, hogy pl. Derrida (1973) egy és ugyanazon személynek kezeli kettőjüket.

Végül Dieter Mersch event-ness koncepciójában jól kimutatható (Mersch 2002) Jacques Derrida évnementialité és Husserl Erlebnis és Heidegger Ereignis kulcsfogalmainak hatása (pl. Heidegger 1984: 2) is.

*

De mi a tanulság mindezekből? Milyen következtetéseket tudunk levonni a fentiekből? Dolgozatomban azt mutattam be, hogy a „szobityijnoszty bityija”, a „szobityijnoszty”, illetőleg az angol nyelvű eventness (ritkán „eventness of being”) fogalmak gyakorlati használatát nagyban meghatározzák a fogalmakat alkalmazó iskolák tudományos paradigmái. Talán azt is beláthatjuk, hogy minden esetben olyan céltartományokat próbálnak megragadni az „eseményszerűség” kategóriával, amelyek a kategória bevezetése előtt kevésbé voltak megragadhatók. Azt is mondhatnánk, hogy az orosz és az angol nyelvű kifejezésekkel a tudomány(ok) fogalmi nyelvezetében a maguk komplexitásukban még nem létező (de a kutatók érvelése szerint a gyakorlati életben nagyon is valóságos) vagy inkább explicite nem megfogalmazott társadalmi, kulturális jelenségek leírására és elemzésére törekedtek. A kutatók a létezés-, a tett-, a performansz-, az esemény eseményszerűsége- fogalmi metaforák segítségével tették láthatóvá a saját tudományuk és elméleteik szempontjából lényeges kulturális tényezőket. A saját elméleti horizontjuk szerint.

Bahtyinnál a „sobityijnoszty” kategória olyan partikuláris sajátosságot jelent, amely soha sem írható le pusztán a rá vonatkozó szabályokkal. Bahtyin „szobityijnoszty” fogalma egy materiális sajátosságot ír le, azt a pillanatot, amely pl. korlátozza az absztrakt utánzás lehetőségét. Nála a létezés esszenciája, lényege az eseményszerűség. Az individuális felelős tett (posztupok) szerepét tárgyalja. Bahtyin a fogalom bevezetésével kijelöli a neokantiánusok által tárgyalt tudomány absztrakt, formális kategóriák és az „eventness (néha „event-character”) of being” mint élmény, tapasztalat között húzódó problematikákat. Bahtyin az erkölcsfilozófia és a német idealista filozófia és a szociológia tudományos mezőjében tárgyalta az élet szempontjából lényeges erkölcsi kérdéseket.

A Festivalising kötet szerzői a színházi események (fesztiválok, ünnepek – ezek a céltartományok) eseményszerűségét elemzik. Az adott ünnepet, rítust, színdarabot nem egy kész műalkotásként, produktumként, hanem egy esztétikai-kommunikatív eseményként értelmezik: tehát különösen hangsúlyos az esemény eseményszerűsége, egyszerűsége (Sauter 2000: 11–12). A színdarabok megismételhetetlenségét a színházi kontextusok (hatalmi háló, nézők, terek stb.) változásával hozza összefüggésbe. A színháztudomány tudományos keretein belül elméleti munkát folytató szerzők terminus használata csak a színházi esemény modell relációjában értelmezhető.

Az A social performance című munkában a hatalmi tettek, performanszok eseményszerűségét vizsgálják. A hatalmi diskurzusok eseményformáló, eseményszerű létére hoznak példákat. A performanszok eseményszerűségét a társadalmi változások katalizátorának tekintik, pl. Goodman (2006: 258) amellett érvel, hogy a performatív event-ness felhatalmazást biztosít a kulturális rendszer számára, azért hogy az átalakítsa vagy éppen megváltoztassa a kollektív identitásokat, illetve paradigmákat, reprezentálja a kulturális változásokat, vagy a korábbitól eltérő narratívákat. Eventness koncepciójuk a kulturális szociológia performansz elmélete szempontjából volt lényeges.

Végül Thrift kötetében elsősorban azért használja az eventness terminust, hogy a segítségével megfogalmazza a performansz elméletek kritikáját. Szerinte azok tévesen határozzák meg a performanszok ok-okozati összefüggéseit. Az eventnesst a kulturális földrajz non-reprezentációs elméletének kontextusában értelmezi, amely szerint szintén az okozat mindig meglepetés, nem következik feltétlen az okból (eseményből). Minden tett, előadás egy külön kulturális miliő, saját időhasználattal, saját eseményszerűséggel. A performansszal mint szöveggel kapcsolatos reprezentációk sem állandók, azok is kontextus függők és eseményszerűek.

Talán jól látható, hogy a bemutatott kortárs kultúratudományok, feltehetőleg a bahtyini kategória felhasználásával vezették be saját fogalmi metaforájukat, határozták meg a saját tudományuk szempontjából lényeges céltartományokat. Illetőleg a fogalom bahtyini definíciójából szintén a saját tudományos problémáik szempontjából releváns meghatározásokat vették alapul: pl. felelősségteljesség, egyszeri-megismételhetetlenség (stb.). Dolgozatomban tehát kettős perspektíván is: a tudományok fogalmi nyelvezetében és az általuk vizsgált jelenségek tükrében is megfigyelhettük, hogy a kulturális szöveg (akár egy tudományos fogalom) nem eleve adott, hanem azt létrehozzák, változik, mozgásban van – történik.

Bibliográfia

Alexander, Jeffrey C. – Giesen, Bernhard – Mast, Jason L. (eds.)

2006    Social Performance. Symbolic Action, Cultural Pragmatics, and Ritual (Cultural Social Studies). Cambridge: Cambridge University Press.

Bakhtin, Mihail Mikhailovich

1993    Toward a Philosophy of the Act (University of Texas Press Slavic Series). Austin: University of Texas Press.

BAHTYIN, Mihail

2002    Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest: Osiris Kiadó.

Bahtyin, Mihail

2007    A tett filozófiája – A szó a regényben. Budapest: Gond-Cura Alapítvány.

Bernstein, M.A.

1994    Foregone Conclusions: Against Apocalyptic History, Berkeley, CA: University of California Press.

Bocharov, S. G.

1993    Introduction to the Russian Edition. In: Bakhtin, M. M: Toward to a Philosophy of the Act. (University of Texas Press Slavic Series). Austin: University of Texas Press.

Brandist, Craig

2002    The Bakhtin Circle. Philosophy, Culture and Politics. London – Sterling, Virginia: Pluto Press.

Broszova, N. Z. [Н.З. Бросова]

2010    Aszpekti ontologiji jazika v filoszofiji M. Hajdeggera. Credo new tyeoretyicseszkij zsurnal 2.

http://credonew.ru/content/view/898/62/ (2011-05-01)

Clark, K. – Holquist, M.

1984    Mikhail Bakhtin. Cambridge, MA: Harvard University Press.

CREMONA, Vicky Ann, Peter EVERSMANN, Peter – MAANEN, Hans van – SAUTER, Willmar – TULLOCH, John

2004    Theatrical Events: Borders – Dynamics – Frames: IFTR/FIRT (Theatrical Event Working Group). Amsterdam – New York, Rodopi.

Derrida, Jacques

2000    Performative Powerlessness – A Response to Simon Critchley. Constellations 7(4): 465–468.

Derrida, Jacques

1973 [1967] Speech and Phenomena, and Other Essays on Husserl’s Theory of Signs. Evanson: Northwestern University Press.

Dirksmeier, P. – Helbrecht, I.

2008    Time, Non-Representational Rheory and the ”Rerformative Turn” – Towards a New Methodology in Qualitative Social Research [24 paragraphs], Forum Qualitative Social Research 9(2): 1–24.

Emerson, Caryl

1997    The First Hundred Years of Mikhail Bakhtin. Princeton: Princeton University Press.

Emerson, Carly

2002    Foreword. In: Nielsen, Greg Marc: The Norms of Answerability Social Theory Between Bakhtin and Habermas. Albany: State University of New York Press, ix–xix

Goodman, Tanya

2006    Performing a “new” nation: the role of the TRC in South Africa. In: Alexander Jeffrey C. – Giesen, Bernhard – Mast Jason L. (eds.): Social Performance. Symbolic Action, Cultural Pragmatics, and Ritual (Cultural Social Studies). Cambridge: Cambridge University Press. 169–193.

Hampsher-Monk, Iain –Tilmans, Karin – Vree, van Frank

1988    History of Concepts: Comparative Perspectives. Amsterdam: Amsterdam University Press.

Hauptfleisch, Temple

2004    Eventification: Utilizing the Theatrical System to Frame the Event. In: Cremona, Vicky and Eversmann, Peter and van Maanen, Hans and Sauter, Willmar and Tulloch, John (eds.): Theatrical Events: Borders, Dynamics, Frames. Amsterdam – New York: Rodopi, 279–302.

Hauptfleisch, Temple – Sauter, Willmar (eds.)

2007    Festivalising! Theatrical Events, Politics and Culture. Themes in Theatre: Collective Approaches to Theatre and Performance (IFTR/FIRT, Theatrical Event Working Group). Amsterdam – New York: Rodopi.

Hastup, Kristen

2004    Action: Anthropology in the company of Shakespeare. Copenhagen: Museum Tusculanum Press.

Heidegger, Martin

1969    Identity and Difference. New York: Harper and Row.

Heidegger, Martin

1984    Sein und Zeit. Tubingen: Niemeyer.

Hirschkop Ken – Shepherd, David

1989    Bakhtin and Cultural Theory. Manchester – New York: Manchester University Press.

Holquist, Michael

1993    Foreword. In: Bakhtin, M. M: Toward to a Philosophy of the Act. (University of Texas Press Slavic Series). Austin: University of Texas Press, vii–xvii.

Husserl, Edmund

1980    Husserl: Logische Untersuchungen I. Tübingen: Niemeyer.

Kövecses Zoltán

2005    A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe. Budapest: Typotex.

Langenohl, Andreas – Schmidt-Beck, Kerstin

2008    Wenn Erinnerungsfilme scheitern – filmische Erinnerung an den 11. September. In: Erll, Astrid; Wodianka, Stephanie (Hg.): Film und kulturelle Erinnerung: Plurimediale Konstellationen. Berlin – New York: de Gruyter, 231–262.

Lähteenmäki, Mika –Dufva, Hannele (eds.)

1998    Dialogues on Bakhtin: Interdisciplinary Readings (Centre for Applied Language Studies, University of Jyvaskyla). Jyväskylä: University Printing House.

Lorimer, Hayden

2007 Cultural geography: Worldly shapes, differently arranged. Progress in Human Geography 31(1): 89–100.

Martin, Jacqueline – Sauter, Willmar et al

1995    Understanding Theatre: Performance Analysis in Theory and Practice (Acta Universitatis Stockholmiensis, Stockholm Theatre Studies 3). Stockholm: Almqvist & Wiksell.

Martin, Jacqueline E. – Seffrin, Georgia K.– Wissler, Rodney C.

2004    The Festival is a Theatrical Event. In: Cremona, Vicky and Eversmann, Peter and van Maanen, Hans and Sauter, Willmar and Tulloch, John (eds.): Theatrical Events: Borders, Dynamics, Frames. Amsterdam – New York: Rodopi, 91–110.

Martin, Jacqueline

2007    Preface – Festival Cultures. In HAUPTFLEISCH, Temple – SAUTER, Willmar (eds.)

Festivalising! Theatrical Events, Politics and Culture. Themes in Theatre: Collective Approaches to Theatre and Performance (IFTR/FIRT, Theatrical Event Working Group). Amsterdam – New York: Rodopi. 1–5.

Mast, Jason

2006    The cultural pragmatics of event-ness: the Clinton / Lewinsky affair. In: Alexander Jeffrey C. – Giesen, Bernhard – Mast Jason L. (eds.): Social Performance. Symbolic Action, Cultural Pragmatics, and Ritual (Cultural Social Studies). Cambridge: Cambridge University Press. 115–146.

Mead, George Herbert

1938    The Philosophy of the Act (ed. by C.W. Morris et al). Chicago: University of Chicago Press.

Mead, George Herbert

1962    Mind, Self, and Society. Chicago: University of Chicago Press.

Mersch, Dieter

2002    Ereignis und Aura – Untersuchungen zu einer ‘performativen Ästhetik’. Frankfurt am Mein: Suhrkamp Verlag.

Morson, Gary Saul –Emerson, Caryl

1989    Rethinking Bakhtin: Extensions and Challenges. Evanston: Northwestern University Press.

Morson, Gary Saul

1994    Narrative and Freedom: The Shadows of Time. New Haven, CT: Yale University Press.

Morson, Gary Saul

2003    Narrativeness. New Literary History 34(1): 59–73.

 

Mozsejko, М. А. [М.А. Можейко]

2008    Szobityijnoszty. In: Isztorija filoszofiji Аkademik [online kiadás], (2000– 2010).

http://dic.academic.ru/dic.nsf/history_of_philosophy/488/%D0%A1%D0%9E%D0%91%D0%AB%D0%A2%D0%98%D0%99%D0%9D%D0%9E%D0%A1%D0%A2%D0%AC (2011-05-11)

NIELSEN, Greg Marc

2002    The Norms of Answerability Social Theory Between Bakhtin and Habermas. Albany: State University of New York Press.

Paavolainen, Teemu

2010    Eventness Unbound: From Spa tial Metap hor to Ecological Emergence World Congress (IFTR 25–31 July, Theatre Studies Munich). In: Balme, Christopher – Friedenberger, Julia – Huber, Julia (eds.): Cultures of Modernity Book of Abstract. Munich: Pigture GmbH, 231–232.

Rauer, Valentin

2006    Symbols in action: Willy Brandt’s kneefall at the Warsaw Memorial. In: Alexander Jeffrey C. – Giesen, Bernhard – Mast Jason L. (eds.): Social Performance. Symbolic Action, Cultural Pragmatics, and Ritual (Cultural Social Studies). Cambridge: Cambridge University Press. 257–287.

Ricoeur, Paul

1999    Mi a szöveg? (ford. Jeney Éva). In: Uő: Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Budapest: Osiris Kiadó, 9–33.

Sauter, Willmar

2000    The Theatrical Event. Dynamics of Performance and Perception, Iowa City: University of Iowa Press.

Sauter, Willmar

2006    Eventness: A Concept of The Theatrical Event. Stockholm: STUTS.

Sauter, Willmar

2007    „Eventness som æstetisk kategori.”

http://aestetik-forskerskole.au.dk/aestetisk-seminar/e07oversigtforweb/ (2011-05-11)

Sarte, Jean-Paul

2006    A lét és a semmi. Budapest: Harmattan, Budapest.

SCHECHNER, Richard

1988 [1977]    Performance Theory. New York: Routledge.

Simmel, George

2005    A pénz filozófiája. Budapest: Osiris Kiadó.

Thrift, Nigel

2008    Non-Representational Theory. Space, Politics, Affect. London: Routledge.

Turner, Victor W.

1969    The ritual process: structure and anti-structure (The Lewis Henry Morgan Lectures). London: Routledge and Kegan Paul.

Tyupa, Valery

1996    Bakhtin as a Paradigm of Thinking. Novosibirsk: Nauka.

Volosinov, V. N.

1929    Marxism and the Philosophy of Language. Cambridge, MA: Harvard University Press.


[1] A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projektkeretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

[2] A forrás- és céltartomány (lásd később) terminusokat a kognitív nyelvészet fogalmi metafora elméletéből kölcsönöztem (lásd Kövecses 2005). Céltartomány alatt egyrészt azokat a társadalmi, kulturális jelenségeket értem, amelyeket a fogalommal mint metaforával kívánnak megragadni (egyébként metaforaként is hivatkoznak az eventnessre). Míg a forrástartomány maga az eventness fogalom, illetőleg a fogalmat használó iskola központi ideológiái is ilyenfajta forrásként artikulálódnak.

[3] A középső cella a performansz közönségének kommunikációs aktusait szimbolizálta (a jelentések létrehozását). Ez a belső mag kapcsolatban áll az első körrel, amelyben létrejönnek a performansz hallgatóságának kommunikációs formái. Mivel a színházi esemény nem létezik a kontextusa nélkül a másik három kör azokat a különböző kontextusokat foglalja magában, amelyekben az említett kommunikációk zajlanak. Ezek a kontextusok közvetlenül úgy írhatók le, mint olyan körülmények, amelyekben a kommunikációs aktusok zajlanak. Az első kör magában foglalja a közönség hátterének kontextusát: a percepcióikat, és a performansz megértése során alkalmazott sémákat és stratégiákat. A másik körben is a hallgatóság háttértudása foglal helyet, ám az nem kapcsolódik a színházi világhoz, vagy más esztétikai világhoz (színházi konvenciók). A harmadik kör a tényleges világ kontextusait foglalja magában: politika, gazdaság, törvényszéki és ideológiai világok.

[4] Az „eventify”, „eventified” és „eventification” Temple Hauptfleisch kategóriái. A kategória végső formáját az Eventification: Utilizing the Theatrical System to Frame the Event című tanulmányban közölte Temple Hauptfleisch (Hauptfleisch 2004).

[5] World Congress IFTR 25–31 July, Theatre Studies Munich.

[6] Betűszó: „Estimation and Mapping of Employment Relocation in a Global Economy in the New Communications Environment”

[7] A non-reprezentációs elmélet megközelítésmódját a brit kulturális esztétika inspirálta. Az 1960-as évek „op art”-jának festészete (Bridget Riley, Jesus Raphael Soto, és Victor Vasarely) tisztán geometriai alakzatokat használt, amelyek az optikai effektek alapjaiként szolgáltak – a non-reprezentációs elmélet szerint ezzel a kísérletezés lehetőségét testesítették meg (Lorimer 2007: 90–92).

[8] Vesd össze G. Simmel objektív és a szubjektív kultúra felfogásával (Simmel 2005 [1900]).

[9] Vesd össze Husserl intencionális élet (das intentionale Leben); az élmény és az intencionális élmény (Erlebnis, illetve das intentionale Erlebnis) fogalmaival (Husserl 1980 I: 181).

[10] Ide tartozik azonban, hogy M. Bahtyin bátyja, Nyikolaj Bahtyin beszámolt emlékirataiban arról, hogy M. Bahtyin eleinte sikertelenül megpróbálta elnyerni az akadémia támogatását (M. Bahytint idézi Brandist 2002: 7).

[11] Itt Bahtyin lezárja azt a gondolatot, amelyet Simmel fejlesztett ki és előtte Schopenhauer: az esztétikus tapasztalatok, élmények felfüggesztették a mindennapi élet praktikus szempontjait, azaz az észlelést behálózta az élet áramlása (flow-ja) és pillanatnyilag uralta, áthidalta a szakadékot, törést a szubjektum és az objektum között egy időtelen-végtelen esszenciális intuíció által (Brandist 2002: 43).

[12] Magyarul is megjelent A tett filozófiája címen, A szó a regényben című írásával közös kötetben 2007-ben, Gond-Cura Alapítvány támogatásával.

[13] Kant három követelménye az etikai cselekedettel kapcsolatban: a halhatatlanság lehetősége, Isten léte, és a szabad akarat… (Emerson 2002: xvii)