Előszó

„A kéziratok nem égnek el”-mondja Woland, Bulgakov regényének Sátánja, s e szállóige igencsak jellemzi jelen kötetünk alakulástörténetét. A kötet, amelyet az olvasó most a kezében tart, már 2009-ben összeállt, már akkor megszületett a szerkesztői koncepció és a szerzők megírták a saját szövegeiket. Aztán a szövegek csaknem négy évig virtuális mappákban lapulva várták, hogy az értelmező olvasók végre kapcsolatot létesíthessenek velük. Úgy látjuk, hogy a szövegek még ma is aktuálisak és az egykori és a mostani koncepció is azonos: egyfajta újraírás, újfajta értelmező(i) horizontok keresése a performativitás és narrativitás útvesztőiben. A szövegeket a szerzők természetesen újból a kezükbe vették – az újraírás-újraolvasás ilyen triviális módon is megtörtént.

A századfordulón végbement performatív fordulatot követően több társadalomtudomány (kulturális antropológia, kulturális szociológia és kulturális földrajz stb.) a kulturális pragmatikai koncepciójának megfelelően amellett érvelt, hogy csak a konkrét társadalmi cselekvők gyakorlatai által lehet megérteni és föltárni a társadalom struktúráját, illetve a kultúrát (környezetünk megalkotásától a cselekvések ritualizált világáig) elsősorban a színrevitel kultúrájának tekintették. A humántudományok esetében pl. a nyelvbölcseleti indíttatású irodalomtudományi szemléletmódokban az utóbbi másfél évtizedben történt meg ez a performatív fordulat.[1] A performatív fordulat elemzői úgy vélekednek, hogy a szöveg és performance meghatározott viszonya modellszerű érvénnyel rendelkezik a kultúra értelmezése számára. A 70-80-as években kibontakozó textológiai és narratológiai elméletek képviselői a jelentés és kultúratermelő ember elbeszéléseit és egyéb narratíváit vették górcső alá. Érvelésük szerint az emberek a szövegek segítségével értelmezik a körülöttük zajló eseményeket, és konstruálják meg a világot, a saját világukat. A fenti elméletek a korábbi, esszencialista felfogások helyett a kultúra konstitutív mivoltát hangsúlyozták. Más-más módon, de kísérletet tettek arra, hogy újragondolják a közösség, a kultúra vagy éppen az etnicitás fogalmait (lásd a kötetben közölt spotok különféle „ki a cigány?” definícióit). Jelen kötet szerzői is egyfajta újragondolásra, újraírásra vállalkoztak hol a performativitás, hol a narrativitás elméleti bástyájára építkezve, és belátva Geertz-cel: „A kulturális elemzés lényegéhez tartozik, hogy: befejezetlen. S ami ennél is rosszabb, minél mélyebbre hatol, annál kevésbé teljes.”[2]

Elméleti és empirikus alapokon nyugvó szövegeket olvashatunk: Beck Zoltán problémafelvető írásában pontosan arra kíváncsi, hogy vajon mikor következik be az a tudománytörténeti pillanat, amikor a tudományos diskurzus rákérdez a saját létezésére, miként ismer magára és mihez kezd ezzel a tapasztalattal. Erdős Zoltán a 16–17. századi német és magyar közvéleményekben megjelenő cigánysággal kapcsolatos mítoszok feltárására vállalkozik. A néhány száz évvel ezelőtti közösségi tudat szövegesítéseinek elemzéseivel kísérel meg közelebb jutni a „többségi társadalom” gondolkodási stratégiáihoz, a cigányokról alkotott képéhez, a szövegekben megképzett és a közösségi tudatban rögzült metaforizált cigányhoz. Zuzana Bodnárová a magyarországi köszörüsök etnikai és rokonsági terminológiáját elemzi tanulmányában. Leginkább nyelvi centrumú vizsgálatról van szó – részben talán azért is, mert a szerző a Hübsmanova nevével fémjelzett prágai műhely tagja, ily módon kutatásaik leginkább a romani dialektusaira fókuszálnak. A tanulmányt különösen izgalmassá teszi, hogy az önmegnevezésen és más csoportok megnevezésén keresztül mutat rá egy közösség viszonyrendszereinek változására az egymásra következő generációk által kimért időben. Plazzeriano Gábor C. E. Wyatt fotográfus portrésorozatán keresztül keres új fotográfiai valóságokat. Amellett érvel, hogy a képek befogadása kulturálisan meghatározott. Balatonyi Judit egy hegyháti beás cigány közösség kiemelt szerepű fájának példáján, a fáról szóló írott és szóbeli reprezentációkat elemzi – a nagy fa voltaképp fikció, amely valóságos fizikai felülete a folytonos ráírásnak, helye ezzel együtt a ráírás újramesélésének: a valóságkonstrukciók állandó újratermelésének. A fenti munkák mellett még olvashatunk két rövidebb recenziót, és egy kisebb elméleti szöveget. Balatonyi Judit írása a szövegek vagy éppen a mindennapi cselekedetek eseményszerűségére, egyszeriségére kíván rámutatni: lényegében arra milyen is a „szöveg, ha történik”.

A szöveges anyagok mellett az amerikai Chad Evans Wyatt Roma Rising (’Roma felemelkedés’) című portrékiállításának néhány képét is közreadjuk a folyóirat galéria rovatában. Chad Evans Wyatt zenészcsaládban született, egy fekete férfi és egy fehér nő gyermekeként. New Yorkban és Párizsban nőtt fel, 1976 óta tevékenykedik fotográfusként Washington DC-ben. A Roma Rising projektnek abban a reményben állt neki, hogy munkája elindít egy párbeszédet. A kiválasztott fotókorpusz több szálon is kapcsolódik kötetünk tematikájához (lásd Plazzeriano Gábor elemzését): a legfontosabb talán az a fotográfusi intenció, miszerint a portrékiállítás a narratívák sokféleségét kínálja fel.

A lapszám természetesen a Romológia folyóirat alapító szellemiségét szem előtt tartva bepillantást nyújt a Wlislocki Henrik Szakkollégium életvilágába is, szerveződő közösségének tagjai spotszerű szövegegységekben szólalnak meg: az egyéni vélemények és az együttgondolkodás állandóan változó játéka így teremthet előbb vagy utóbb tényleges szellemi közösséget.

Pécs, 2013. október 20.

Balatonyi Judit – Beck Zoltán

 


[1] Erika Fischer-Lichter: Grenzgänge und Tauschhandel. Auf dem Weg zu einer performativen Kultur. In Wirth, Uwe (Hg.): Performanz. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 2002. 293.

[2] Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Vál., utószó: Niedermüller Péter. Ford.: Andor Eszter et al. Budapest: Századvég Kiadó, 1994. 197.