„Az út végén megszűnnek a határok” – beszélgetés Prónai Csabával tudományról, a kulturális antropológia jelenéről, kutatói-tanári-emberi felelősségről és a Boglár-iskoláról

Beck Zoltán

 

Geertz sokat idézett interjújában (Richard Handler-rel, in. Az értelmezés hatalma, Századvég, Bp., 1994) egyhelyütt arról vall, mennyire fontos volt pályafutása során a számára, hogy nem csupán etnográfusokkal, antropológusokkal volt munkakapcsolatban, hanem együtt dolgozhatott közgazdászokkal, jogászokkal, politológusokkal. Te mennyire látod zártnak vagy éppen nyitottnak a kulturális antropológia terét, diskurzusát?

Nincsenek határok. A tudományos megismerésről általánosságban szinte lehetetlen állítani bármit is. Ha megkísérlem mégis, „hagyományos” formában megfogalmazni, mi is a kulturális antropológia, akkor talán így lehetne érthető: a kulturális antropológia emberrel foglalkozó tudomány. Választ próbál adni arra, hogy egy embercsoport miért azt teszi, amit tesz. Nem jobb vagy rosszabb, mint más tudomány, ami ugyanezt teszi. És ha – most tegyük zárójelbe a lehetetlent – megtalálja a magyarázatot, az nem különbözhet attól, amit a többi hasonló tudomány talál meg ugyanarra a kérdésre vonatkozóan. Különbözhet és különbözhetnek egymástól a magyarázatok, de akkor nem találtuk meg a magyarázatot. Akárhonnan indulunk el (pl. a pszichológia-, a szociológia-, a kulturális antropológia felől), ugyanoda kell eljutnunk, különben nem sikerült megmagyaráznunk a jelenség okát. Most itt tényleg ne beszéljünk arról, hogy ez lehetséges-e! Ezen elképzelt tudományos megismerés logikájából ez következik. A kulturális antropológia útját nem a kulturális antropológia kedvéért járja valaki, hanem azért választja azt, hogy megértse emberek bizonyos csoportjait. Ezt más tudományok felől is megtehetjük. Ebből az is következik, hogy az út végén megszűnnek a határok – és talán a diskurzus mint olyan is felszámolódik végül.

Az látszik, hogy az újabb diskurzusok folytonosan saját létezésük igazolásáért küzdenek, és ez sokszor inkább hátráltatja kibontakozásukat. Hogyan látod – az elmúlt negyedszázad jó ismerőjeként – a romológia alakulását: intézményesülését, tematikájának irányait, hangsúlyait, beszédmódját vagy ideológiai megfontolásait?

Úgy érzem, hogy az a fajta szellemi gettó, amiről Leonardo Piasere 1991-ben beszélt, a mai magyarországi romológiára is ráillik. Mintha éppúgy megbélyegzett lenne ez a szó, ez a tudomány, mint azok a kultúrák, amelyekkel foglalkozik. A különböző tudományok képviselői inkább mintha visszahúzódnának saját tudományuk „üregeibe”, saját jól behatárolt világaikba. Ettől talán még a kulturális antropológia sem mentes. Nem tudom, hogy rajtatok kívül van-e még máshol romológia szak, de azt látom, hogy nálatok vannak eredmények. Van egy olyan vélekedésem, ami azt vallja, hogy ha nálatok ezzel születtek jó dolgok, akkor miért is ne legyen, és miért is ne nevezze magát annak, aminek szeretné. Amiket olvasok tőletek, abból az derül ki, hogy a tudományos világgal (most nem kezdem el firtatni ennek a kifejezésnek az értelmét, tegyük fel, hogy van, és tegyük fel, hogy ugyanazt gondoljuk róla) együtt mozogtok, ismeritek az új dolgokat és azokat alkalmazni is tudjátok. A folyóirat elindítását fontos állomásnak tartom. Ezzel kifelé láthatóvá váltatok (akár befelé is), és ösztönző hatása van. A pécsi romológia komoly szellemi műhelynek számít, nem lehet többé figyelmen kívül hagyni.

Mit gondolsz, a társadalmi felelősségvállalás, akár a tényleges aktivizmus mennyiben dolga és felelőssége a tudományt művelőknek általában, egyáltalán, ha valaki társadalomtudományt művel, kell-e foglalkoznia a tudományosságon túli esetleges hatásaival?

Mindenki mindig felelős mindenért. Úgy értem, a döntéseiért, azokért a dolgokért, amiket tesz (vagy éppen nem tesz), azokért, amiket mond (vagy éppen nem mond). Nem tudom értelmezni a „társadalmi” jelzőt. Ugyanis nem tudok olyan felelősségvállalásról, ami ne társadalmi lenne.

Van egy „Kulturális antropológia” című két féléves kurzusom, ami kötelező az ELTE Társadalomtudományi Karának különböző alapszakos hallgatói számára. Minden tanévben több száz diákról van szó. És én minden tanévben felolvasom nekik az Amerikai Antropológiai Társaság „Etikai Kódex”-ét. Felolvasom szóról szóra. Azok a dolgok, amik a felelősségvállalásra vonatkoznak, ami a kulturális antropológia etikai kódexéből kiderül, más tudományok esetében is fennállnak. Mi is van abban – a teljesség igénye nélkül: 1. Felelősséggel tartozunk az adott népcsoport iránt. Elsődleges szempont, hogy kutatásunk az általunk tanulmányozott népcsoportot ne veszélyeztesse, érdekeit ne sértse. 2. Felelősséggel tartozunk a tudomány iránt. Vagyis például nem hazudhatunk. 3. Felelősséggel tartozunk a megbízónk iránt, aki a kutatásra felkért minket és/vagy aki a kutatást finanszírozza.

Ez nem más, mint a kutató társadalmi felelősségvállalása.

Miként látod a tudományos utánpótlás helyzetét: van-e új generációja a kulturális antropológiának ma Magyarországon?

Sajátosan értelmezett vulgár pozitivizmusom nem teszi lehetővé a válaszban a „generáció” szó használatát. Majd aki megírja a történetünket, az használhatja – és remélhetőleg – tartalommal tölti meg ezt a kifejezést (szüksége lehet egy ilyen kategóriára, hogy elmondhassa a történetet).

Azt mondhatom, hogy folyik kulturális antropológiai képzés Magyarországon, és ennek vannak eredményei, de ezzel nem mondtam olyat, amit mások ne tudnának. Van minden évben „Szimbiózis Napok”, szokott lenni „Dialëktus – Európai Dokumentum- és Antropológiai Filmfesztivál”, van „Tabula” és van „Anthropolis”, van „Artemisszió” és egyre több helyen felbukkannak a kulturális antropológusok.

A kulturális antropológiai cigánykutatások terén iskolateremtő erejű a munkásságod. Nem hiszem, hogy van olyan kurzus ebben a tárgykörben, ahol ne volnál irodalom, a Cigányok Európában sorozat és annak bevezető tanulmányai kötelező citátumok, te írtad az egyetlen összefoglaló kutatástörténeti munkát, diákjaid kutatóközösségével készítettétek a Cigány világok Európában kötetet, etc. Hogyan látod ennek a műhelynek a történetét, jelenét és fenntarthatóságát a jövőben?

Amikor a „Cigányok Európában” sorozatot elkezdtem csinálni, még élt Boglár Lajos[1], a kulturális antropológia magyarországi meghonosítója, egyetemi oktatásának megalapítója. Sokan voltunk körülötte, a cigány tematika csak egyike volt azoknak a kutatásoknak, amelyek az ő hatására abban az időben az ELTE-n elindultak. Észre lehetett venni, hogy vannak olyan kutatók (pl. Judith Okely, Patrick Williams, Leonardo Piasere), akiket Magyarországon nem ismernek, pedig az eredményeiket érdemes lenne megismerni, és másokkal is megismertetni. Angolul többen tudtunk, inkább a francia és az olasz nyelvű tanulmányok fordítását kezdtem el szervezni. És valóban ezek megjelenése Magyarországon is hatással volt a kulturális antropológiai cigánykutatásokra. Akkor még osztatlan, ötéves volt a képzés, több ideje volt egy hallgatónak nálunk tanulnia, mint ma, amikor csak kétéves mesterképzésünk van. A hosszabb idő alatt közelebbi munkakapcsolatok is létrejöhettek, ami kedvezett a műhelyszerű működésnek. Ráadásul Szarka Laci, amikor létrehozta a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetét (később más lett a neve), a kulturális antropológiai kutatásokat az új intézmény egyik fő profiljaként hirdette meg. Több kulturális antropológiai végzettségű szakember dolgozott akkor ott, a budapesti Kulturális Antropológia Tanszék tanárai közül – rajtam kívül – pl. Bakó Boglárka és Papp Richárd is. A nálunk kialakult műhelyeket jól össze lehetett kötni az akadémiával, szakmailag és anyagilag is. Emlékeimben úgy él, hogy többek között Horváth Kata és Kovai Cili terepmunkája is így indulhatott el. És nemcsak egy esetről volt szó, hanem számos esetben az történet, hogy az akadémia és az egyetem közösen talált ki és bonyolított le kutatásokat, amiben a diákjaink is részt vettek. Boldog idők voltak. A „Cigány világok Európában” például ennek a közös munkának a gyümölcse, de Boglár Lajos már nem élhette meg a megjelenését, amit nagyon sajnáltam. Aztán az akadémián is megváltozott a helyzet, a kulturális antropológusok sorra távoztak a Kisebbségkutató Intézetből (és végül maga Szarka Laci is). Ezzel egy jelentős háttérintézményünk veszett el. Ráadásul a Bologna-i rendszer következtében két évre zsugorodott az egyetemi képzési idő. Nem lett kevesebb a tananyag, ugyanazok a tárgyak szerepelnek a képzésben, majdnem ugyanannyi kredit értékben, mint korábban, ami nem csupán azt jelenti, hogy kevesebb az idő ma a tanításra, hanem azt is, hogy a diákok ideje lett kevesebb: a kutatásra fordítható idejük éppúgy, mint a velünk töltött idő. Ezek a dolgok nem kedveznek a diákjainkkal közösen működtetett tudományos műhelyeinknek. Ennek ellenére azt látom, hogy évről évre kivirulnak. Van ebben a Boglár-iskolában valami, ami újra és újra megteremti a közösségek kis köreit Papp Rikitől Bakó Boglárkáig, Tesfay Sábától Murányi Veronikáig. Kutatóműhelyek csoportjai jöttek létre körülöttük, és mindig kitalálnak, csinálnak valamit. Konferenciát, tematikus folyóirat-számot, tanulmánykötetet, filmklubot. A cigány témával foglalkozó diákokat Bakó Bogi gyűjtötte maga köré, és ennek vannak eredményei is. Nemcsak azokra az összejöveteleikre gondolok, ahová más tudományterületekről is hívnak jeles szakembereket, hanem konkrét publikációkra is, vagy pl. olyan esetekre, amikor valaki ebből a műhelyből indulva jutott el valamilyen másik, későbbi kutatásáig.

 


[1] A kulturális antropológia magyarországi mestere 2004-ben, 75 éves korában hunyt el. A dél-amerikai indián közösségekre vonatkozó írásai különösen népszerűek voltak – nem csupán tudományos körben.