A cigány/roma identitás napjainkban a szociológiai, szociálpszichológiai érdeklődés fókuszába került, az utóbbi húsz évben számtalan tanulmány látott napvilágot e témában. A korábbi sokféle megközelítésben közös volt az a felismerés, hogy a többségben meglévő stabil előítélet-rendszerrel szemben még nem alakult ki közmegegyezés a cigányok között saját etnikai identitásuk tartalmáról. Egyes kutatók (Csepeli, 1985; Radó, 1995) egyenesen „identitásdeficitről” vagy „negatív identitástudatról” (Havas, 1995) beszéltek. Ezt erősítette meg Bársony János és Daróczi Ágnes is a 2001-es ÉS-vita egyik cikkében: „A romák saját identitástudatuk meghatározásánál általában a külső etnikai nyomás diktálta előítéletes identitáselemek csapdái között vergődnek, melynek összetevő elemei: a nyomor, az üldöztetettség, a zene- és tánchagyomány, a tisztátalanság, az igénytelenség, az agresszivitás és a bűnözés” (Bársony-Daróczi, 2001).

Az utóbbi tíz évben végzett identitáskutatások eredményei lassú elmozdulást mutatnak. Ez az elmozdulás részben a kutatói szemlélet, részben pedig az interjúalanyok életében bekövetkezett változás eredménye. Az identitáskutatásokban egyre többször bukkan fel a többes vagy kettős identitás[1] kifejezés, mivel a többségi kultúra és a nemzeti szocializáció a kisebbségben élő etnikai közösségek esetében „többes identitást” eredményezhet (Bindorffer, 2001).

A Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat kiemelt célja, hogy olyan cigány identitásukat megőrző, keresztyén értelmiségieket neveljenek, akik sokoldalúan képzettek, szakmai munkájukban magas szintre törekednek, nyitottak a fejlődésre, elkötelezettek egyházi közösségeik képviseletére. Kutatásom célja annak vizsgálata, hogy a nyíregyházi Evangélikus Roma Szakkollégium hallgatói milyen kisebbségi identitás-mintázatokkal rendelkeznek. Írásomban kvalitatív kutatásom eredményeiről kívánok beszámolni.

A kutatást Nyíregyházán, az Evangélikus Roma Szakkollégium hallgatói körében folytattam 2012 decemberében. Félig strukturált interjúkat készítettem tizennégy főiskolai, egyetemi hallgatóval (közülük hat férfi és nyolc nő), akik ekkor már másfél éve voltak a roma szakkollégium tagjai. Mindannyian hátrányos, vagy halmozottan hátrányos helyzetű családból származnak. A szakkollégiumba való beiratkozáskor cigánynak vallották magukat (Egy hallgató beás, tizenhárom romungró családban él, közülük négyen vegyes házasságban születtek.) Az interjúkat magam készítettem a szakkollégium tantermében. A hallgatókat ekkor már jól ismertem, hiszen heti rendszerességgel találkoztunk a szakkollégiumi foglalkozások keretében.

Az interjúkat a következő kérdések mentén strukturáltam: Milyen családi környezetben nőtt fel? Hogyan viszonyul a cigány/roma kultúrához? Milyen a kapcsolati hálója? Majd egy rövid önjellemzés során arra kértem őket, hogy beszéljenek a cigánysághoz való kötődéseikről, esetleges ellenérzéseikről, és arról, hogyan élik meg cigányságukat.

Jelen írásban az önjellemzés alapján megrajzolható kisebbségi identitástípusokat mutatom be.

A kutatásom kezdetén azt feltételeztem, hogy a hallgatók önjellemzésében a kettős identitás (többségi és kisebbségi), a marginális identitás (identitásválságot mutató), valamint az identitásdeficit fog megjelenni.

A kisebbségi identitástípusok közül kettős identitást tizenkét fő esetében figyeltem meg. Marginális identitás (identitásválság) két fő esetében jelentkezett, identitásdeficit vagy negatív identitás egyetlen egy esetben sem volt tapasztalható.

A kettős identitásúak között két esetben tapasztaltam azt, hogy a többségi és a kisebbségi identitás egyensúlyban van. Az egyik interjúalany a következőképpen fogalmazta meg ezt: „Úgy élem az életem, mint magyar származású cigány ember. (…) Nem úgy néznek rám, mint cigány emberre, hanem mint magyarországi cigány emberre, és ugyanannyit érek, mint a nem cigány magyar emberek.” A másik interjúalany esetében is megfigyelhető a többségi és kisebbségi identitás közötti egyensúlyra való törekvés, de ő beszámol arról is, hogy korábban kisebbségi identitástudata sérült volt: „Mindig is nehezemre esett beszélni arról, hova is tartozom, mi a véleményem a cigányságról. (…) Kettős identitásom van. Magyarnak és cigánynak is érzem magam. (…) Néha nehezemre esett felvállalni, hogy cigány is vagyok, sőt, volt úgy, hogy úgy tettem, mintha nem is az lennék.” (…) Nekem rengeteget segített abban a roma szakkollégium, hogy elfogadjam magam cigányként is, és hogy ne szégyelljem a származásom.”

A többségi identitás túlsúlya három fő esetében jelentkezett: „Az én édesapám roma származású, az édesanyám magyar. Rajtam és az egyik testvéremen nem is látszanak a külső jegyek, csak a kishúgomon. Lehet, hogy emiatt sokszor érzem önmagamat inkább magyarnak, mint cigánynak.”

„A környezetemben általában engem nem tartottak cigánynak (apám magyar, anyám cigány származású). Szűkebb családomban nem tartottuk a roma szokásokat, nem követtünk hagyományt. Mi is ugyanúgy, mint a keresztszüleim és más cigány rokonaink városban éltünk, magyar családok szomszédságában, szinte asszimilálódva a magyar környezetbe. Ha gyermekkoromban kérdeznek erről, bizonyára nem is neveztem volna önmagamat cigánynak. A cigány identitás később, középiskolás koromban tudatosult bennem.”

A kettős identitásúak között a kisebbségi identitás túlsúlya jelentkezett hét fő esetében: „Cigány öntudatban nőttem fel, mint sokan mások. Gyermekkoromban sokáig nem is értettem, hogy mit jelent ez, hiszen mi is magyarul beszéltünk, mint mások. Aztán évekig szenvedtem, míg elfogadtam önmagam. Ma már büszkén vállalom etnikai hovatartozásomat, persze azért magyar is vagyok.”

A családom minden tagja roma származású és mindig felvállalták. Ennek köszönhetően engem is úgy neveltek a szüleim, hogy mindig bátran vállaljam fel, hogy az vagyok. Persze én magyar is vagyok, és mindig is jól kijöttem a magyar osztálytársaimmal. De mégis inkább a cigányságom a fontosabb.”

„Ami engem illet, cigány-voltom tudatában nőttem fel. Sokáig nem tudtam, miért vagyok cigány, hogy mit jelent az, hogy cigány vagyok. Ennek oka az is lehet, hogy bár tudom, hogy az vagyok, nem úgy neveltek a cigány kultúra szerint, cigány szokások szerint, mivel a szüleim már nem őrzik azokat. Tehát akkor én magyar is vagyok.”

Marginális identitásról két interjúalany esetében beszélhetünk. Az interjúkészítéskor mindketten identitásválságot éltek meg: „Cigány vagyok, de sokszor elegem van a cigányságomból. Elegem van a díszcigány-szerepből. Engem ne azért értékeljen valaki, mert cigány vagyok, hanem a valódi teljesítményemért. Ne azért kapjak majd meg egy állást, mert cigányként idáig jutottam, hanem azért, mert jó szakember vagyok. Összezavarodtam, magam sem tudom, hogy ki vagyok és mit érek valójában.”

Nem jó ma cigánynak lenni Magyarországon. Itt nemcsak a negatív megkülönböztetésekről van szó (pedig abból aztán tényleg van bőven), hanem a pozitívról is. Számos pályázat segíti a roma fiatalok boldogulását, amikben egyértelmű kitétel az, hogy csak akkor veheti valaki igénybe a támogatást, ha a cigány kisebbséghez tartozik. Nagyon felháborító lehet ez a többi nem roma fiatal számára. (…) Ezt én így romaként is igazságtalannak találom.”

Összegzésképpen tehát a következő identitásmintázatok vázolhatók fel:

Feltételezésemnek megfelelően az interjúalanyok többsége kettős kötődéssel rendelkezik. Legtöbb esetben ez a kisebbségi (cigány/roma) identitás irányába tolódik el.  A hallgatók büszkén, erőteljes érzelmi töltettel beszélnek származásukról. A cigánysághoz való kötődést elsősorban a családból hozzák, de egy hallgató arról is beszámolt, hogy a cigány identitás felvállalásához sokat segített neki a szakkollégium. Biztató az az eredmény, hogy két interjúalany esetében a cigány és magyar identitás egyensúlyban van, ami bizonyára eredményessé teszi számukra a társadalmi integrációt.  Két vegyes (cigány-magyar) házasságból származó hallgató esetében a többségi identitás van túlsúlyban. Ehhez mindenképpen hozzájárul az is, hogy kevésbé viselik magukon a rasszjegyeket. Két interjúalany esetében marginális identitásról beszélhetünk. Mindkét esetben a pozitív diszkrimináció következtében alakult ki identitásválság a hallgatókban, nyomasztja őket a „díszcigány” szerep. Feltételezésem ellenére identitásdeficittel nem találkoztam a hallgatók körében.

Kutatásom természetesen korántsem nevezhető reprezentatívnak, de az eredményeim hozzájárulhatnak a nyíregyházi Evangélikus Roma Szakkollégium kisebbségi identitás-megőrző és erősítő tevékenységéhez.

Felhasznált irodalom:

Bársony János – Daróczi Ágnes (2001): A roma identitás tervezése.  ÉS, XLV. Évf. 2. sz.

Bindorffer Györgyi (2001): Kettős identitás. Új mandátum Kiadó, Budapest.

Csepeli György (1985): Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon a 70-es években. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest.

Havas Gábor (1995): A magyarországi romákról. Szociológiai Szemle 5. 3–20.

Radó Péter (1995): Egy kisebbségi oktatásfejlesztési koncepció vázlata. Új Pedagógiai Szemle, 6. sz. 52–64.

Tóth Kinga (2007): A kisebbségi és a többségi identitás viszonyának lehetséges mintázatai. Századvég, 43. sz. 37–62.

 


[1]A kettős identitást egyes szerzők bikulturalizmusként, poliidentitásként, rétegzett identitásként emlegetik. A kettős identitás felfogható sikeres integrációnak is. A modern társadalmakban az ember több társadalmi csoportba tartozhat, többféle társadalmi szerepben kell helytállnia, ami együtt jár azzal, hogy identitása összetett. Szerencsés esetben ezek az identitások egyensúlyban tarthatók, és jól megférnek egymás mellett (Tóth Kinga, 2007).

 

http://dx.doi.org/10.15170/ROM.2014.01.01.14