Szolláth Dávid

Wlislocki Henrik:

Az erdélyi cigány népköltészet

szolláth az_erdelyi_cigany_nepkolteszet_512

Wlislocki Henrik Az erdélyi cigány népköltészet című tanulmánya 1885-ben jelent meg a Franklini- társulat tudományos-népszerűsítő füzeteinek sorozatában. Az elsősorban németül publikáló Wlislocki ekkor már nemzetközileg ismert és elismert tudós, többek között a londoni The GipsyLoreSocienty-nekis tagja. A tanulmány a cigány nép történetét tárgyalja, és szembeszálla cigány eredet a XIX. század második felében még élő, de tudományosan már megcáfolt nézeteivel. A korszak tudományosságának megfelelően Wlislocki a történeti nyelvészet módszerét tekinti alkalmasnak arra, hogy a cigányság eredettörténetét meglehessen tisztítani a reneszánsz óta elterjedt mitikus elképzelésektől és rosszindulatú előítéletektől. Ebben a törekvésében Rüdigert és Grellmannt, a két XVIII. századi német kutatót tekinti elődjének, valamint méltatlanul elfeledett magyar kortársukat, Vályi Istvánt, aki talán először ismerte fel (1776-ban) a cigány nyelv ind nyelvekkel való rokonságát. Wlislocki saját kutatásainak jelentőségét a népköltészeti tanulmányokban jelöli meg. A népművészet komparatív megközelítésével folytatható az a munka, amelyet a történeti nyelvészet megkezdett, minthogy a népköltészet olyan ősi elemeket is őriz, amelyek a cigányság kollektív emlékezetéből már kihullottak. „Az egyik általam közölt ballada is indirecte a czigányoknak Indiából való származása mellett szól. Mert mit jelenthetne egyebet a „szent folyó” (somán len) , mint az indusok szent folyóját, a Gangest?” A XIX. századi, romantikus ihletettségű, herderi szemléletű folklorisztika a népköltészetben a „népszellem”, a Volksgeist kristálytiszta megjelenését ünnepelte, s Wlislocki is a modern civilizáció torzulásaitól, a század pesszicizmusától való mentességet üdvözli a cigány népdalokban, balladákban, mesékben és közmondásokban. A tanulmány függelékeként saját fordításában közöl ezekből néhányat. A tanulmány felsorol néhány – ma már némileg mulatságosnak tűnő – elméletet, amelyet egy a történeti nyelvészetre és az összehasonlító néprajzra alapozott kutatásnak meg kell cáfolnia. Ezekben a genealógiákban a cigányság hol a kánaániták bibliai népétől, hol a szaracénoktól, hol a német zsidóktól, hol pediga tatároktól származik. A legelterjedtebb vélekedés szerint Egyiptomból, vagy „Kis- Egyiptomból” elűzött zarándoknépről volna szó, ennek a legendának a lenyomatát őrzi az angol „gipsy”, a spanyol „egycianos”, stb. közismert etimológiája is. Az egyiptomi származás elméletének elterjedését Wlislocki XV-XVI. századi bolognai, párizsi, frankfurti források alapján követi nyomon, kései továbbélését pedig egy saját néprajzi gyűjtéséből származó adalékkal is alátámasztja: Csík vármegyében még a XIX. század második felében is használták a „pharao népe” megnevezést. A Wlislocki által is elfogadott, akkortájt még újnak számító származáselmélet szerint a cigányság őshazája India északnyugati területein található, s népvándorlásuk az „északi utat” követte, azaz nem a volt Bizánci Császárságon keresztül, hanem a mai Oroszország, Ukrajna, Moldávia területein áthaladva érték el Közép-Európát. Wlislocki szerint a nyelv mellett a népkötészetben „konzervált” ősi elemek is bizonyítják az indiai származást: „Főkép klasszikus nyugalom jellemzi a czigány népköltészetet, mely az indusokéval való rokonságát bizonyítja; az indus népkötészet felett is leng ama titkos, méltóságos nyugalom, mely termékeit oly szépen jellemzi.”[1]


[1] A cikk eredeti megjelenése: WHS AWlislocki Henrik Szakkollégium kiadványa, I. évfolyam 1. szám. PTE BTK Romológia Tanszék, 2002. tavasz, 19.o.

 

 

http://dx.doi.org/10.15170/ROM.2014.01.01.19