Alighanem szeretem a kihívásokat, különösen akkor, ha végül sikerül megoldani azokat”

Interjú Prof. Dr. Forray R. Katalinnal

Forray R. Katalin 10 éven át vezette a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Romológia és Nevelésszociológia Tanszékét. Ám a vezetői pozíció betöltésén túlmenően mind a Romológia Tanszék, mind pedig a Wlislocki Henrik Szakkollégium létrejötte is szorosan az ő nevéhez kötődik.  Professzorasszonyt 10 esztendő emlékeiről faggattam.

  • Professzorasszony 2011-ig volt a PTE BTK NTI Romológia Tanszék vezetője és 2012-ig a PTE Oktatás és Társadalom Doktori Iskola vezetője. 2012-ben nyerte el a professor emerita címet. Hogy telnek a napjai professor emeritaként?
  • Én nem nagyon szeretem ezt így használni, hogy professor emerita. Egyszerűen az én nyelvérzékem tiltakozik az ellen, hogy egy hímnevű főnév, a professzor mellé nem egyeztetve, hanem nőnemű egyeztetéssel egy jelzőt tegyünk. Én erre professor emeritusként gondolok, semmiképpen sem emeritaként. Na, ez csak egy bevezető megjegyzés.

Hogyan telnek a napjaim? Valójában nem nagyon különböznek attól az időszaktól, amikor nem voltam professor emeritus. Mennyiben mások mégis? Annyiban talán, hogy ide Pécsre nem jövök minden héten, és bár rendszeresen, ám ritkábban tartózkodom itt. Ugyanakkor amíg aktív professzor voltam, számos kari és egyetemi funkcióval, melyek elsősorban felelősséget jelentettek: felelősséget egy szervezeti egységért, az ott dolgozókért és a minőségi munka iránt, addig a döntési helyzetek mindennaposak voltak. Manapság is kikérik a véleményemet, de azt amolyan emberi gesztusként fogadják.

  • Ön 2001-ben alapította és 2011-ig vezette a Romológia Tanszéket. Hogyan emlékszik vissza a tanszék életére ebben a tíz esztendőben?
  • Az időszaknak az eleje az volt, hogy a szakot és a tanszéket létre kellett hozni. Ez egy izgalmas, sokszor konfliktusokkal is terhelt folyamat volt. Pénzt kellett szerezni, amit végül egy PHARE pályázat biztosított a számunkra. Ebből a forrásból lehetett elkezdeni ténylegesen felépíteni egy tanszéket. Mindeközben Pécsett jóformán senkit sem ismertem. Szépe professzorral ugyan sokszor beszélgettünk még Budapesten, ő hívott, csábítgatott ide. Megérkezve kiderült, hogy a Rektor Úrral is régi ismeretség köt össze – még Békéscsabáról. De mást nem ismertem, úgyhogy élvezetes, izgalmas és jópofa dolog volt a sok ismeretlen ember közül előhalászni néhányat, és együtt csinálni egy tanszéket.

Aztán újabb feladatok voltak: létrehozni a szakot, amely egy alakuló tudományterület esetében nem csupán technikai, hanem komoly tudományos feladat és felelősség is. Fiatal kutatókat, oktatókat vontam be a munkába:Cserti Csapó Tibor volt az első, aztán Beck Zoltán, később Orsós Anna és Lakatos Szilvia, végül Varga Aranka, Bíró Boglárka. Ők voltak itt a stáb kezdetben. Amíg ők állást, stabil helyet kaptak, az hosszú procedúra volt, de végül sikerült. Az építkezés, létrehozása egy addig nem létezőnek mindig izgalmas.

A tanszék működése folyamatosan látott el bennünket feladatokkal. A PHARE program keretében megalapítottuk a szakkollégiumunkat. Eleinte nagyon sok hallgatónk volt, különösen a levelező képzésben. Hiánycikk volt ez a szak. Akkor nappali képzésen is sokan voltak, a Gandhi Gimnáziumból is rendszeresen érkeztek hozzánk hallgatók. Sok izgalmas feladatunk volt, és ezzel együtt rengeteg rokonszenves emberrel tanulhattunk, taníthattunk, dolgozhattunk együtt. Erős és mély barátságok, emberi kapcsolatok szövődtek ebben az időszakban.Közben a tanszék infrastruktúrája is erősödött: egyre jobb munkakörülményeket tudtunk teremteni hallgatóknak, oktatóknak egyaránt.

Tartalmi és szervezeti fordulat a Bolognai rendszer következtében állt be: újra kellett gondolnunk az oktatási struktúrát, a tanárképzés átalakítása is komoly kihívást jelentett. Közben a törvényi szabályozásnak megfelelően az egyetemi belső szervezeti struktúra revíziójára is sort kellett keríteni. A Tanárképző Intézet önálló szervezeti egység volt korábban, amely a rektorhoz tartozott. A Bölcsészettudományi Karba való betagolódása alapjaiban kellett, hogy újrarendezze az Intézetet. Ennek vezetésére és megújításának végigvitelére, mint a neveléstudomány nagydoktorát, engem kértek fel. Némi gondolkodás után igent mondtam, mert alighanem szeretem a kihívásokat, különösen akkor, ha végül sikerül megoldani azokat.

A szerkezeti átalakítások nem csupán álláshelyeket, de az azokat betöltő embereket is érintik. A személyi döntések megélése, azok felvállalása kemény és megterhelő feladat, bármennyire is tűnnek racionálisnak a mögöttük húzódó érvek: mégiscsak emberi életutakról van szó. Végül az átalakítással mind a megújult, immár Neveléstudományi Intézet, a benne működő tanszékek és a Bölcsészettudományi Kar is nyert.  A volt tanárképző intézet helyén egy tudományos szempontból legitim, erős oktatói-kutatói bázisú intézet épült, amely képes volt akkreditálni saját szakokat, és amely ide tudott vonzani olyan szaktekintélyeket a neveléstudomány szakterületeiről, akikkel végül megalapításra kerülhetett az Oktatás és Társadalom Neveléstudományi Doktori Iskola. Az Intézet ily módon teljesedhetett ki: a felsőoktatás teljes képzési spektrumát lefedte, számos funkciót volt képes ellátni, és ennek alapján működik máig. A létrehozás mellett legalább annyira hangsúlyos kérdés a fenntarthatóság, a folytonosság kérdésköre is. Egy felelős vezetőnek ezzel számolnia kell. Amikor a Neveléstudományi Intézet vezetését elvállaltam, még nem lehetett szó arról, hogy a Romológia Tanszéket Orsós Anna, vagy bárki más vezesse, hiszen senkinek nem volt ehhez megfelelő tudományos minősítése. Az intézet és egy önálló tanszék vezetése viszont egyáltalán nem tűnt hosszabb távon összeegyeztethetőnek. Így került sor a Romológia Tanszék profilbővítésére, amely a nevében is megmutatkozik: Romológia és Nevelésszociológia Tanszék; ezzel együtt pedig arra, hogy a Romológia a Neveléstudományi Intézetbe integrálódott, annak tanszékeként.

Biztos voltam benne, hogy ismerve emberi kvalitásait és vezetői ambícióit, Orsós Anna veheti majd át a Romológia Tanszék vezetését. Láthatóan a tanszéki kollégák is hasonló módon gondolkodtak erről. Fontos, jelentéssel teli üzenet az ő személyes alkalmasságán túl véleményem szerint az is, hogy cigányként legyen az egyetem egyik tanszékének vezetője. Természetesen volt elegendő tudományos produkciója ahhoz, hogy lehessen rá támaszkodni. A Neveléstudományi Doktori Iskola alapításakor már jóformán kész disszertációval rendelkezett, melyet aztán a nyelvészeti doktori iskolába adott be. Személyes rábeszélésem hatására került át végül a disszertáció hozzánk: ezt a dolgozat tárgya, Anna érdeklődési köre egyébként indokolttá is tette. A védést ill. fokozatszerzést, majd a habilitációt követően ma már a Romológia és Nevelésszociológia Tanszék vezetőjeként tekinthetünk Orsós Annára. Mivel a Neveléstudományi Intézet vezetésének átadása is aktuálissá vált – akkor értem el a 65. évemet –, hosszasan elbeszélgettem Bárdossy Ildikó kollégámmal, habilitációs munkáját támogatva aztán ő vette át az Intézet irányítását. Nos, a doktori iskola létrehozása és működtetése olyan feladat, amely folytonos viszonyban van a tudományterület alakulásával: szervezeti szintjeivel az egyetemen belül és azon túl, sőt, a nemzetközi tudományos közéletben is szerepet játszik. Mondhatom, hogy kiemelkedően nagy az érdeklődés iránta, és ha nem is zökkenőmenetesen, de kiegyensúlyozottan és magas színvonalon működik.

Amikor elértem a nyugdíjkorhatárt, vagyis pontosabban a 70 évet, – mert aki ilyen tudományos ranggal rendelkezik, annak nem 65, hanem 70 éves korában kell nyugdíjba vonulnia – akkor végül a doktori iskola vezetését Kéri Katalin professzor vette át. Ennyi volt az egész, nem különösebben drámai történet. A napi munkákat tekintve, a romológia tanszéki oktatásból fokozatosan húzódtam hátrébb, a doktori képzésben pedig természetesen ott maradtam, kurzusokat tartok és témavezetőként segítem a doktorhallgatóim munkáját. Összességében pedig büszke vagyok rá, hogy valami, amit a semmiből hoztam létre, folyamatosan működik, bővül, erősödik.

  • Professzorasszony most hogy látja a Romológia Tanszék helyzetét és jövőjét?
  •  Én úgy látom, hogy meg fog erősödni. Ezt talán kétféle módon érdemes megközelíteni: részben az a kérdés, hogy a politikai kurzusok szele miként fordul. Meggyőződésem szerint a politikai vezetésnek, a mindenkori kormánynak tényleges feladata folyamatos válaszokat találnia a cigányokkal, romákkal kapcsolatos társadalmi kérdésekre. Ebben kiemelten fontos az oktatás kérdésköre, így aztán jól prognosztizálható a téma, és ily módon a tanszék politikai támogatottsága. Másfelől a felsőoktatás átalakulása és a munkaerőpiac lehetőségei befolyásolhatják a szak erejét, jelenlétét. Annak idején, amikor én ezt a tanszéket, ezt a szakot próbáltam létrehozni, mindig amellett érveltem, hogy önálló szakként kevéssé életképes a romológia, ugyanakkor nagyon is hasznos és érvényes második szakként. Hiszen speciális dologról van szó, bár Magyarországon nagy létszámú cigány kisebbség is él, mégis kicsi az összlakossághoz képest. Egy olyan egyetemi szak, amely kizárólag az ő történetükkel, kultúrájukkal foglalkozik, még akkor is, ha nem csupán cigányok közül kerülnek ki a hallgatók, nagyon kicsike merítésű. A Bolognai rendszer beépítése után erre a másodszakos rendszerű képzésre sajnos nem volt lehetőség. Most azonban megint lehetőség nyílhat erre a képzési rendben.Biztos vagyok abban, hogy ebben a formában a szak illetve annak sokféle specializációja, szakiránya egyre több hallgatót fogadhat az elkövetkező években.
  • És mindemellett hogy látja a romológia, mint tudományterület jelenlegi állapotát és jövőjét?
  •  Van néhány kolléga, aki szeret ezen morfondírozni, én kevésbé szeretek a tudományos diskurzusok létezésmódjával foglalkozni.  Ezzel együtt úgy vélem, hogy önálló tudományként szereplő tudományok a közelmúltban még nem voltak önállóak, és ez a fajta önállóság nem is feltétlenül szükséges ahhoz, hogy érvényes állításokhoz jussunk bizonyos kérdéseket illetően. Mindjárt mondok egy példát: a földrajz tudományterülete (bizonyos elemeiben inkább tekintek rá bölcseleti tudományként) – amiben én is szívesen utazom –a területi folyamatoktól egészen a kőzetek jellegéig, morfológiájáig és tovább terjed. Úgy érzem, hogy a tudomány határai olyanok, amilyennek le vannak írva valahogy. De ez a leírás számol a maga konstruáltságával, a maga időbeli meghatározottságával, tudván, hogy ez nem egy örökkévaló dolog, és korántsem állandó. Tehát az, hogy a romológia önálló tudomány-e vagy nem? Nem vagyok biztos benne, hogy ez lényeges kérdés volna. Az, hogy a cigányokkal kell foglalkozni, ebben föltétlenül biztos vagyok. A cigányoknak, ugyanúgy, mint más népcsoportoknak ismerni kell a történetét. Nagyon fontos, hogy az odatartozók szintén ismerjék a történetét, ismerjék fel akár saját közös történetükként, ismerjék a kultúrát, megőrizzék a nyelvét, ameddig meg lehet őrizni. Ezzel együtt a temperamentumot megőrizzék, a táncokat, a kultúrának egyéb lényegesnek vagy kevésbé lényegesnek tűnő vonásait, és hogy ezt tanulmányozni lehessen. Úgy is, hogy a család, a család idősebb tagjai átadják a fiataloknak, de úgy is, hogy egyetemen tanulmányozzák, hiszen a magyarországi kultúrának egy nagyon fontos részéről van szó. Még fontosabb, hogy vannak, akiknek ez a családi hagyománya. És ebben az értelemben is nagyon fontos dolog, hogy fennmaradjon. Amikor elkezdtük, amikor idekerültem, ciganológia névre hallgatott a kezdeményezés, amit Szépe György professzor indított. Utána lett romológia, részint azért, mert az Európai Unió és a Roma Világszövetség a roma szót fogadta el. A romológia tehát egy újabb keletű tudományos diskurzus megnevezése, ezzel együtt a Pécsi Tudományegyetem ezzel a tárggyal foglalkozó tanszékének neve. Úgy érzem, hogy a témája örök, a tárgya örök, ilyen értelemben a határai is valahol azok egy ilyen típusú diskurzusnak.
  • Most egy kicsit kanyarodjunk a szakkollégium felé. Az Ön személye hogyan kapcsolódik a Wlislocki Henrik szakkollégiumhoz?
  • Amikor volt a PHARE pályázat, amit említettem, 2001-ben, akkor annak a keretei között alapítottuk meg ezt a szakkollégiumot. Bíró Boglárka találta ki a nevét, ő néprajzos volt, büszke is volt erre, és igaza is volt. Ő volt az első vezetője a szakkollégiumnak. Hasonló módon épült, mint a Romaversitas, miközben tanulmányoztuk a különböző típusú, már működő egyéb egyetemi szakkollégiumokat is. Így aztán a magas szintű tudományos munka mellett hangsúlyoztuk a közösségi élmény fontosságát és a sokféle segítői, támogatói funkciókat. Azt mondtuk, hogy miért ne lehetne nekünk is egy ilyen egyetemi szakkollégiumunk. S kapja a nevét az első nagy magyarországi ciganológusról.
  • Milyen emlékei vannak a szakkollégiumról?
  • Olyan sok emlékem van, hogy nem is tudom, melyiket emeljem ki. Egészen banális történeteink is voltak, köztük az, hogy egy időben folyton nagyobb termeket kellett keresnünk a társas összejövetelekre, ezért minden héten az egyetem más-más épületében gyülekeztünk. Emlékszem, hogyan építgettük és rendeztük be az első szakkollégiumi szobánkat, hogyan készültek, alakultak a dekorációk, hogyan került a polcokra mind több könyv, hogyan vált megszokott látvánnyá a teát szürcsölő és beszélgető fiatalok hada az élénk színű hallgatói szobában.

De emlékezetes maradt a számomra, hogy amikor az első cigány diákok megjelentek, akkor azzal kezdték, hogy a portás, az egyetemi portás nem akarta beengedni őket. Minek jönnek ide cigányok? – gondolhatta magában ez a portás. Összevesztem akkoriban mindenféle portásokkal, előbb-utóbb aztán elmaradtak ezek a konfliktusos helyzetek. Ebben az is közrejátszott azt hiszem, hogy félénkek voltak a Gandhiból érkező első hallgatóink. Nehezen oldódtak a számukra is idegen környezetben, szerettek együtt lenni, így érezték magukat biztonságban. És ezáltal aztán feltűnőek voltak. Ez is egy emlékezetes apróság a számomra. Ahogyan nagyon nagy öröm volt nekem, amikor láttam, láttuk azt, hogy ezek a kis csoportocskák fellazulnak, és már nem ők: a fekete hajú, kreol bőrű fiúk, lányok, hanem mindenféle színű és alkatú fiatalok együtt hülyéskednek és beszélgetnek egymással a folyosókon.

  • Miben látja a szakkollégium hasznát és mit gondol, hogy mi lehet a szakkollégium legfőbb küldetése?
  • Annak idején úgy gondoltuk, úgy találtuk ki ezt az egészet, hogy aki romológiát tanul, vagy érdeklődik a romológia iránt, érdeklődik a cigányság iránt, vagy pedig maga is cigány, annak nyíljon lehetősége a szakkollégiumi közösségben való részvételre. Legyen ez egy olyan hely, ahol megismerkedhet a többiekkel, tanulhat. Ha segítségre van szüksége, segítséget kap a tanulásban, az egyetemi rendszerben való eligazodásban. Ráadásul abban a bizonyos első pályázatban voltak pénzek erre. Bármilyen hétköznapi is, a sokféle segítség mellett a finanszírozás kérdései nagyon is fontosak.
  • És most, jelen pillanatban hogyan ítéli meg a szakkollégium életét?
  • Nagyon lelkesítő a dolog, hogy viszonylag sok hallgatóval gyarapodott a szakkollégiumi létszám. Hogy belőlük mikor lesz egy olyan társaság, amelyik összeszokottabb? Egy kis idő, meg sok munka is kell még ehhez. Hála a tanszéki munkatársak megfeszített ténykedésének, meg annak a kormányzati ötletnek, hogy ezekre a célokra támogatást ad, nagy eséllyel a szakkollégium megint lendületet kaphat. Amikor kiépült ez a szakkollégium, akkor szintén egy oktatáspolitikai döntés kellett ahhoz az első lendülethez. A közbülső időszakban – amikor is a pályázati források elapadtak – a működés mindig nehezebb, mert a forráshiány a tevékenységi köröket, a mozgásteret is jócskán leszűkíti. A szakkollégium mégis képes volt a fennmaradásra, a folyamatos és produktív működésre. Mégha nem is volt ez a működés olyan látványos, mint az induláskor, vagy éppen most, amikor van támogatás, ki lehet találni új dolgokat, új emberek kerülnek a rendszerbe, új ötletek születnek, megint elindul a felvirágzás: és ezzel együtt megmarad a szakkollégium, hiszen a változás, a fejlődés a megmaradás garanciája.
  • Mit üzenne a most belépő ifjú szakkollégistáknak?
  • Mit üzenjek? Dolgozzanak! És érezzék jól magukat! Élvezzék, hogy együtt vannak, okosodjanak, tanuljanak, védjék meg egymást.

Az interjút készítette: Vezdén Kata

http://dx.doi.org/10.15170/ROM.2014.01.01.03