2013 őszén láttunk neki e szám tervezésének, amikor értesültünk arról, hogy egykori tanítványunk, későbbi kutatótársunk, kollégánk, Máté Misi érthetetlen módon már nincs köztünk. Róla olyan képek égtek az emlékezetünkbe, ahogy mindig figyel, s lecsap, ha valami új kiadványt, anyagot, forrást lát, s begyűjti, katalogizálja, rendszerezi azokat; vagy ahogy beszélgetéseink során segítségül közbe-közbevet egy általa nemrégiben megismert és archivált szöveget, kiegészítve kutatási adatainkat. Azt gondoltuk, mit is adhatnánk a „nagy gyűjtőnek és rendszerezőnek” emlékül, mint egy olyan folyóirat számot, ami a hazai roma, cigány gyűjtemények témáját dolgozza fel – ráadásul hiánypótlónak is éreztünk egy ilyen összefoglaló, áttekintő tematikát.

Hogy a feladat nehézsége minden várakozásunkat felülmúlta, az látszik abból, hogy egy év telt el kezdeti nekibuzdulásunk óta, s koránt sem teljes a kép, amit az olvasó most kezébe fog. Olyan komplex ez a témakör, hogy teljességre nem is törekedhetünk –  egyrészről szerencse, hogy annyi minden van hazánkban, ami a cigányság kulturális örökségének megőrzése érdekében archivál, kutatásban, vagy csak a mindennapi érdeklődésben forrásként használható, s erre a bőségre csak az anyaggyűjtés során döbbentünk rá teljességgel. Másrészről maga a gyűjtemény fogalom is nehezen megfogható, s nehéz meghúzni a határait.

Amikor felmerült a Romológia folyóirat gyűjteményes különszáma, abból indultunk ki, hogy gyűjtemények azok a tudományos intézményekben és közgyűjteményekben található kezdeményezések, amelyek akár több tárgyi csoportban (tulajdonképpen teljességre törekedve), akár valamely tematikus részegységre koncentrálva, cigányokra vonatkozó tudást, dokumentumokat és tárgyakat gyűjtenek egy helyre. A gyűjtemény fogalmának meghatározásakor első körben nem az ún. etnikai reprezentáció, hanem a tudományos megismerés jelentette az elsődleges kritériumot. Tekintetbe véve persze, hogy némely gyűjtemények akár az anyaguk egészét, akár egy részét ki is állítják, bemutatják nagyobb közönségnek, nem csak egy szűkebb tudományos vagy kulturális indíttatásból érdeklődő csoportnak.

 

A cigányokra vonatkozó tudás komplex összegyűjtésének és feldolgozásának gondolata a legrégebben – több évtizede – a néprajztudományban merül fel újra és újra. Ezért az erre vonatkozó megfontolások jelentették a kiindulást. Ebben a témában a hazai néprajz vezető alakjai is többször megszólaltak. Egy Központi Magyar Roma Adattár, a Cigány Múzeum, vagy egy Cigány Lexikon létrehozása mind ennek a berkeiből indultak el és tematizálták évtizedeken keresztül a roma közélet és sajtó megszólalásait.

Az adattár-múzeum-lexikon hármas egysége[1] sohasem valósult meg, de részterületek igen. Idetartozik a gyulai múzeum, Szuhay Péterék törekvése a Néprajzi Múzeumban és Gémes Balázs törekvései is Szekszárdon.

 

Visszatérő módszertani dilemmaként merült fel állandóan ezeknek a gyűjteményeknek a szervezésekor, hogy a cigányokra vonatkozó tárgyak, képzőművészeti alkotások és dokumentumok (könyvek, iratok) egy közös tematikus gyűjteménybe szerveződjenek-e, vagy ott legyenek, ahová tárgyilag tartoznak. Ez azért fontos, mert jelenleg nincs olyan múzeum, sem kulturális vagy tudományos intézmény, ahol az ilyen tudás és anyag egyben lenne komplexen. Hasonló viták egyébként szomszédos országokban is folytak mostanában, Romániában pl. a történeti forráskiadás kapcsán Viorel Achim és Petre Petcut között.

 

A gyűjtemény fentebb említett fogalma szerkesztőségi megbeszéléseink során, közös gondolkodásunk eredményeként továbbiakkal egészült ki. Alapvetően az volt ugyan a cél, hogy a tárgyi kultúra értékeit őrző, illetve a szellemi kultúra írásos dokumentumait összegyűjtő muzeális és könyvtári jellegű intézményeket vizsgáljuk, de az intézmények gyűjtésekor és rendszerezésekor rá kellett döbbennünk, hogy nehéz a téma határait kijelölni; amint a festészet mellé beengedjük a fotóművészet alkotásait (s miért ne tennénk?), máris helyet követelnek maguknak a sajtófotók, sajtóarchívumok, s akkor miért ne kerülhetnének szóba a sajtó írásos termékei (ezek is a kultúra részei és fontos kordokumentumok). Ha bekerülnek a válogatásba a „nagy” kutatók múzeumokban őrzött személyes anyagai, dokumentumai, miként rekeszthetnénk ki az ugyanilyen jelentőségű, csak éppen múzeumokba még nem került, időben hozzánk közelebb álló kutatási dokumentációkat? Ha gyűjteménynek számítanak a könyvtári állományok (márpedig miért ne volnának azok?), akkor a magántulajdonban lévő könyvtári jellegű gyűjtések is helyet követelnek maguknak. Ha foglalkozunk papír alapú dokumentációkkal, miért rekesztenénk ki az elektronikus média felületeit, hiszen információközpontú világunkban egyre inkább e felé tolódik át az archiváló tevékenység, s a kutatói munka is. Így a már-már kezelhetetlenné növekedett téma.

A kutatói gyűjteményeket szintén nagy jelentőséggel bíró archívumoknak tekintettük. Ezek azért fontosak, mert hagyományosan a történettudomány és a szociológia körébe tartozó reprezentációk a kelleténél kisebb mértékben jelennek meg a hagyományos gyűjteményként értelmezhető (eltekintve néhány ellentétes koncepciótól, pl. az egykori szekszárdi kutatóintézet egy ideig Gödöllőn kezelt gyűjteménye, illetve néhány regionális kezdeményezés). A fontos gyűjtemények értelmezhetők egyfajta tudás- és dokumentáció „felhalmozásokként”, s ily módon kutatásokhoz és kutatókhoz is kell, hogy kapcsolódjanak.

Ekkor viszont a terjedelmi korlátok kezdtek felhőket úsztatni homlokunkra. Hogy fog ennyi minden beleférni egy lapba?

 

Végül is az élet maga segített megszűrni az itt megjelenő írásokat. Összeállítottunk ugyanis egy teljességre törekvő listát (lásd lapunk Napló rovatában) minden, a látókörünkbe került „gyűjteményről”. Azt a koncepciót kívántuk követni, hogy egy-egy gyűjtemény bemutatására nem lehet autentikusabb személy az adott anyag kezelőjénél, kurátoránál. Ezért a vendégszerkesztőink által összerakott és rendszerezett listán szereplő roma tematikájú gyűjtemények munkatársait kértük fel, írjanak saját anyagaikról, azok történetéről, az általuk végzett munka jellegéről. Meglepődve tapasztaltuk azonban, hogy az ismételt megszólítások ellenére milyen kis számban reagáltak és voltak hajlandók anyagot adni számunkra. Nem ismerjük ennek a néma ellenállásnak az okait. Feltételezésekbe bocsátkozhatnánk (elfoglaltság, időhiány, egymással való rivalizálás, lapunk nem kellő ismertsége, vagy a velünk szembeni fenntartások?), de nem ez a feladatunk. Mindenesetre nem akarván kihagyni a lapból a téma szempontjából nagyon fontos intézmények, szervezetek zömét, magunk vállalkozunk, hogy valamiféle spektrumot – ha nem is hiánytalanul teljes képet – adjunk ezekről a gyűjteményekről. (Lásd az Alappont rovat írását!) Miután ebben nagyobb hangsúlyt kapnak a tárgyi jellegű gyűjtemények, az egyéb reprezentációkat a Szélrózsa rovat jeleníti meg. A Kitekintő rovat célja, hogy külföldi gyűjtemények, múzeumok példáival vizsgálja meg, előrébb tartanak-e e munkában más országok szakemberei, s milyen példákkal szolgálhatnak a nem kevés dilemmával és problémával, nehézséggel küzdő magyarországi cigány gyűjteményezési tevékenység számára. A Napló ezúttal még egy kötet ismertetővel járul hozzá gyűjteményes tematikánkhoz. A Galériában pedig – hogy egy kicsit haza is beszéljünk – a pécsi Romológia Tanszék festményei közül mutatunk be párat.

 

Bízunk abban, hogy e folyóirattal tudunk valamit hozzátenni az olvasónak a tudományos kutatás és a kultúrkincs megismertetése szempontjából egyaránt jelentős szerepet hordozó gyűjteményekről már meglévő ismereteihez. Ami e nyomtatott anyagból kényszerűen kimarad, azt lapunk elektronikus felületén igyekszünk pótolni, illetve arra kérjük az olvasót, gyarapítsák maguk is ezt az internetes információs bázist az egyes gyűjteményekről most még hiányzó ismertetők megírásával, archívumok bemutatásával. Írásaikat várjuk szerkesztőségünk címére!

 

A szerkesztők, 2014. ősz

 

 

 

 

 



[1] Lásd erről Voight Vilmos írását: A honi cigány néprajzi kutatás első nagy nemzedéke. Napkút, 2006. november – VIII. évfolyam 9. szám
Cigánykép. http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_09/005.htm